Avagy mit felel egy történész, amikor valaki a Vörös Khmerek népirtásával próbálja összehasonlítani a Soát?
Miért mindig csak a holokausztról beszélünk? — idézi a kérdést Klacsmann Borbála az Index oldalán. A Szegedi Tudományegyetem történelem szakos doktori hallgatója azokra a felvetésekre igyekszik válaszokat adni, amik a magyar holokauszt 75. évfordulóján is elhangoznak — gyakran az interneten kommentelők „népi bölcsessége” nyomán.
„Magyarország egyik legtöbb taggal rendelkező Facebook-csoportjának tagjaként alkalmam nyílt testközelből megfigyelni, milyen érveket hoznak fel, mivel vitatkoznak az emberek, ezekből szedtem össze egy csokorra valót, amikre a történész szempontjából felelek” — fogalmazott a szerző, akinek írásából a következőkben részleteket idézünk:
Miért mindig csak a Holokausztról beszélünk, miért nem emlékezünk az amerikai őslakosok kiirtására, a Holodomorra, a vörös khmer népirtására?
Azért, mert a holokauszt minket, magyarokat közvetlenül érint. Azért, mert 1920-ban a Teleki-kormány hozta meg a zsidó diákokat hátrányosan érintő numerus clausus törvényt, mert 1938-tól kezdve a magyar zsidók jogai egyre súlyosabban csorbultak, mert itt, az országban fosztották meg magyar állampolgárok egy nagy csoportját javaitól, szabadságától, törvény előtti egyenlőségétől, emberi méltóságától, és innét deportálták őket.
A holokauszt a magyar történelem része, ezért kell tanulnunk róla, megértenünk és emlékeznünk rá. Továbbá a holokauszt Európában történt, ami máig büszkén a kultúra bölcsőjének vallja magát. Ez persze nem azt jelenti, hogy a többi népirtásról ne kellene beszélni: külföldi egyetemeken erre specializálódott Genocide Studies („népirtás tanulmányok”) tanszékek léteznek, ahol a diákoknak alkalmuk van a genocídiumokat történelmi kontextusba helyezve tanulmányozni. Itthon is többen kutatnak más népirtásokat. Senki nem mondja, hogy el kell feledkeznünk róluk. A különbség mindössze annyi, hogy ezek nem Magyarországon, nem magyar állampolgárokkal történtek.
Miért csak a Holokausztra emlékezünk, a don-kanyarban elesett katonákra miért nem? És mi van a kommunizmus alatt kényszermunkára hurcolt, megölt áldozatokkal?
Már hogyne emlékeznénk! A magyar hősök emlékünnepe, a világháborúkban a hazájukért halt katonák és civilek emléknapja minden év május utolsó vasárnapja, a doni áttörés nem hivatalos emléknapja január 12., a kommunizmus áldozatainak emléknapja pedig február 25. Egyébként bármilyen furcsa is, ez nem verseny: minden áldozat – akár a holokauszté, akár más történelmi eseményé – megérdemli a megemlékezést. A számokkal dobálózás versenye – hol, mikor haltak meg többen – pedig meglehetősen ízléstelen a tragédiákban elvesztett emberéletek kapcsán.
Jó, oké, nem sokat tudok a Holokausztról. Na és? A történelmet amúgy is a győztesek írják, saját szájuk íze szerint torzítják el az adatokat.
Nagy tévedés. A történelmet történészek írják, és igyekeznek minél hűségesebb képet festeni a múltról a rendelkezésükre álló források alapján. Persze a történelemtudomány „soft science”, vagyis nem olyan módszerekkel, lehetőségekkel, forrásokkal dolgozik, mint a természettudományok. Így aztán bárki állíthatja, aki elolvasott két könyvet a holokausztról, és kialakította róla a saját elméletét, hogy most már jobban ért hozzá, mint azok, akik történelemből szereztek diplomát, és évek óta kutatják a levéltárban.
A szerző az Index cikkében a fentiek mellett a következő kérdésekre is kitér:
- Ha már megemlékezünk egy háború áldozatairól, akkor ne csak 8-9%-ról essen szó! 73 millióan haltak meg a második világháborúban.
- A Holokauszt-megemlékezések alatt mégis sokkal aktívabbak az emberek.
- Aki járt már Auschwitzban, tudja, hogy a gázkamrák akkorák voltak, mint egy spájz, képtelenség lett volna annyi zsidót megölni bennük, ahányat a történészek állítása szerint elgázosítottak.
- Mindez 75-80 éve történt. Miért kell lelkifurdalást kelteni még a mai generációkban is a Holokauszt miatt? Egyébként is, Magyarországon Horthy Miklós kormányzó leállította a deportálásokat, megmentve a budapesti zsidóságot, és sok magyar is mentett zsidókat.