Ebben a helyzetben, melyről sokan úgy érzik, hogy rosszabb már nem is lehet, érdemes felidézni egy olyan zseniális ember példáját és tanítását, aki pszichiáterként megélte a koncentrációs tábort, s sokakban képes volt tartani a lelket a legszörnyűbb viszonyok között, ami mindeddig előfordult a világtörténelem folyamán.
A koronavírus-járvány példátlan kihívást jelent a „fejlett világ” számára is, olyan megpróbáltatás elviselésére kényszerít bennünket, melyekről néhány hónappal ezelőtt még csak nem is álmodtunk. A kijárási korlátozásokkal sújtott, otthonukba zárkózott emberek Európában és Amerikában egyaránt felhagytak megszokott életmódjukkal, közegészségügyi okokból felszámolták társadalmi életüket.
Milliók veszítették el hetek alatt a munkahelyüket, ami nemcsak gazdasági szempontból katasztrofális: az a kapcsolatrendszer, ami a dolgozó embert a kollégáihoz fűzi, bár sok tekintetben felületes, mégis létfontosságú, nehezen pótolható. Társaságnak marad a lakás fala között a legszűkebb család, már persze akiknek van.
Az idősebb korosztályokhoz tartozó özvegyek és elváltan egyedül élők óriási tömeget tesznek ki a nyugati társadalmakban, de a fiatalabbak körében is széles körben elterjedt a „szingli” életmód, különösen az olyan nagyvárosokban, mint London vagy New York. Márpedig a „szinglik” életének legfőbb célja eddig az volt, hogy a munkahelyi sikereket érjenek el, kikapcsolódásként utazzanak, váltogassák a partnereiket és nyilvános helyeken szórakozzanak.
Ennek most egy csapásra vége szakadt. Be vannak zárva kis lakásaikba, melyet eddig jószerivel csak alvásra, és egyéb fizikai szükségleteik kielégítésére használtak.
Nem tudni, mikor ér véget a járvány okozta lidércnyomás, nem lángol-e fel újra a tömeges fertőzés, ami beláthatatlan ideig, akár évekig tartósítja a jelenlegi, máris elviselhetetlennek tűnő viszonyokat. Úgy tűnik, a bizonytalan jövő sokak számára elviselhetetlen, amihez más nyomasztó körülmények is társulnak, például a jövedelmük drasztikus csökkenése.
Felszínre kerülnek az eddig kezelhetőnek tűnő családi problémák, kirobban az elfojtott belső feszültség. Bár erről az idő rövidsége miatt nem készült használható statisztika, a hírekből úgy tűnik, hogy szaporodnak a családi belüli erőszak esetei, és több az öngyilkosság is.
Ebben a helyzetben, melyről sokan úgy érzik, hogy rosszabb már nem is lehet, érdemes felidézni egy olyan zseniális ember példáját és tanítását, aki pszichiáterként megélte a koncentrációs tábort, s sokakban képes volt tartani a lelket a legszörnyűbb viszonyok között, ami mindeddig csak előfordult a világtörténelem folyamán.
Viktor Frankl-ről van szó, az osztrák zsidó neurológusról és pszichiáterről, a a logoterápia, az egzisztenciaanalízis, a pszichoterápia „harmadik bécsi iskolájának” egyik megalapítójáról. „…és mégis, mondj igent az életre!” című, világsikerű könyvének alcíme: „Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort”.
Munkája meghatározó hatással volt rám, és őszintén ajánlom mindazoknak, akik a mai kilátástalan helyzetben szuicid késztetésekkel küzdenek, és a végső kétségbeesés határára jutottak.
Mint a Wikipedia szócikkéből is kiderül, Frankl 1933-tól 1937-ig a bécsi kórház úgynevezett Selbstmörder-pavilonjának vezetője volt. Itt több mint 30 ezer öngyilkosságra hajlamos nőt kezelt. Zsidó származása miatt az Anschluss után megtiltották számára, hogy „árja” betegeket kezeljen. Magánpraxist kezdett, melyet 1940-ig folytatott, amikor a Rothschild kórház neurológiai osztályának vezetője lett. (Ebben az időben ez volt az egyetlen olyan kórház Bécsben, ahol még alkalmaztak zsidókat.)
1942 őszén feleségével és szüleivel együtt a theresienstadti koncentrációs táborba deportálták, ahol az apja 1943-ban meghalt. Itt általános orvosként dolgozott, majd 1944-ben Auschwitzba, majd onnan Türkheimbe került. Feleségét, aki a gyermekükkel volt várandós, a Bergen-Belsenben lévő koncentrációs táborba vitték, ahol később megölték.
Ő maga 1945 április 27-én szabadult fel, és amikor megtudta, mi történt a családjával, mély depresszióba zuhant. Ebből kilábalva írta meg híres könyvét, visszaemlékezve mindarra, amit a koncentrációs táborokban átélt.
A logoterápia „a személy szabadságára és felelősségére építő mentálhigiénés szemlélet, mely valamennyi életszituációhoz kapcsolva segítheti az egyént az élet által reá bízott feladatok, értelem, értékek beteljesítésében” (Wikipedia).
A logosszal való terápia, ill. az egzisztencia analízise azt jelenti, hogy a terapeuta, a segítő tudatosítja a páciensben (vagy a páciens magában), hogy az őt kínzó állapotban találja meg azt a lehetőséget, értelmet, mely által valamilyen értéket valósíthat meg. A problémákat úgy kell szemlélnünk mint az élet kihívását arra, hogy a nagy egészhez valamit mi is hozzá tudjunk tenni.
Egy ilyen rövid cikkben lehetetlen összegezni Viktor Frankl filozófiai és pszichológiai tanítását, mely Kierkegaard egzisztenciál-filozófiájára, Max Scherler értéketikájára, valamint Martin Buber perszonálfilozófiájára épül.
Inkább néhány megfontolandó, bölcs tanácsát idézem az 1905-ben született és 1997-ben elhunyt nagyszerű orvosnak és gondolkodónak, melyeket a depresszióra hajlamosak is hasznosíthatnak válságos időben, a koronavírus járvány dühöngése idején.
„Amikor már képtelenek vagyunk változtatni egy helyzeten, akkor változtassuk meg saját magunkat.”
„Bármidet, amid az életben van, elvehetik tőled, kivéve egyet: a választási szabadságodat, hogy hogyan reagálsz egy helyzetre. Ez határozza meg a megélt életünk minőségét; nem az, hogy gazdagok vagy szegények, híresek avagy ismeretlenek, egészségesek vagy betegek voltunk-e. Az határozza meg életminőségünket, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz, milyen jelentéssel ruházzuk fel őket, milyen viselkedésmóddal reagálunk rájuk, milyen elmeállapotba kerülünk miattuk.”
„Az ember a múltja fia, de nem a szolgája, és a jövője apja. Mindent elvehetnek tőle, kivéve az utolsó emberi jogot: hogy megválassza a magatartását meghatározott körülmények sorozata közepette, hogy megválassza a saját útját. Nem tudjuk megváltoztatni a helyzetet? Ha nem, akkor a saját kezedben van annak lehetősége, hogy változtass azon, ami fájdalmat okoz neked, mindig megválaszthatod a magatartásodat, hogy hogyan állsz ehhez a szenvedéshez.”
„Ami az életünk értelmét beteljesítő lehetőségeket illeti, egyedül ezek mulandóak. Mert amint megvalósítjuk őket, egyszer s mindenkorra szólnak; mivel a valóra váltott lehetőséget úgymond a múltba menekítjük, ahol semmi nem tűnik el visszahozhatatlanul.”
„Élj úgy, mintha már másodszor élnél, és elsőre mindent a lehető legrosszabbul csináltál volna.”
„Létezésünk minden pillanata elmúlik és elhal; de nem éppen ez a radikális elmúlás szólít fel bennünket arra, hogy minden pillanatot használjunk ki, vagyis a valamilyen értelem betöltésének a pillanatban rejlő lehetőségét valósítsuk is meg?”
„Nemrég visszatértem ahhoz a meghatározáshoz, amely így hangzik: Isten legbelső monológjaink partnere. Amikor teljesen egyedül vagyunk, amikor legvégső magányunkban és legvégső őszinteségünkben önmagunkkal folytatunk párbeszédet, jogos, hogy belső beszélgetésünk partnerét Istennek nevezzük tekintet nélkül arra, hogy ateistának, vagy hívőnek tartjuk magunkat. A különbség csak akkor válik észlelhetővé, ha az ateista azt mondja, hogy ez csupán egy benső monológ, a hívő pedig azt, hogy párbeszédet folytat valakivel, aki nem ő. De valóban fontos, hogy a végső magány látszatmagány-e, vagy sem? Nem inkább az a fontos csak, hogy az őszinteségünket előhozza? Ha van Isten, meg vagyok győződve róla, hogy nem fogja rossz néven venni, ha valaki összetéveszti Őt saját magával.”
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.