Koronavírus idején derül ki, mit jelent az otthon

Globalizmus és nagy szabadság ide vagy oda, ha beüt a válság, csakis az otthon ad biztonságot. Hogy kinek mit is jelent az otthon, az ilyenkor derül ki. Gulyás Virág írása.

Lassan négy éve élek New York városában. Egyedül, család nélkül mentem ki. Álmaim voltak és azok után futottam. Az álmokból sok meg is valósult, sok pedig átalakult. Egy biztos, soha nem gondoltam – gondolom más sem –, hogy egy világjárvány szakítja majd félbe a 2020-as céljaimat.

New York egy különleges hely. Nem véletlenünk mondják, hogy aki egyszer ott élt, már sosem látja a világot ugyanúgy. A város sok mindent túlélt már. Az ott élőket megedzik a mindennapok, míg az újonnan jövők pedig vagy feladják pár hónap után, vagy megerősödnek. New Yorkban élni nem könnyű – kell hozzá karakter. De ahogy ez bebizonyosodni látszik, még ez az edzett város sem képes mindent legyőzni.

Március 22-én érkeztem haza. Igen, azóta szigorú karantén következett. Nem volt könnyű eldönteni, hogy mi a helyes út. Maradni vagy jönni – mind a kettőben volt rizikó. Manhattanban maradni család nélkül, s látni ahogy szűkülnek be a határok, szűnnek meg a járatok – belegondolni, hogy valami történik vagy a szüleimmel, vagy velem és nincs fizikai híd közöttünk, borzalmas érzés. Legális kint élőként van biztosításom, de aki élt már külföldön, tudja, hogy minden rendszer nagyon más, és nem hiszem, hogy egy ilyen helyzetben kellene az amerikai kórházakat felfedezni.

Tudom, hogy jól döntöttem. Már a Liszt Ferenc repülőtéren éreztem, amiért jöttem: a biztonságot.

Természetes, hogy aki családdal él kint, az másképp érez(het). S valljuk be az is, aki illegálisan tartózkodik kint. Mert ugye van olyan is. (New York azért számukra is biztonságos, hiszen úgynevezett sanctuary, vagyis védett város, így mindenkit el kell, hogy lássanak.)

New York március közepéig nem igen foglalkozott a koronavírussal. A város pezsgett: business as usual. Az első esetről nem is igazán tudtunk: egy Iránból a városba érkezett nő március 1-jén került hivatalosan a COVID–19-térképre. Az első, már a médiában is, fokozott figyelemmel kísért eset egy zsidó ügyvéd volt. Noha Westchester megyében él, de Manhattanban dolgozik, így már lehetett tudni, hogy más is fertőzött. Ő már kritikus állapotban kórházba került és csupán pár napja engedték haza. Még ekkor sem történt semmi, sőt New York város polgármestere Twitteren buzdított mindenkit, hogy az élet nem áll meg és mindenki tegye a dolgát. Akinek volt magához való esze, az azért már óvatossá vált. Nem használtuk a metrót, ha nem kellett, nem mentünk eseményekre. Március 7-én nyilvánítottak rendkívüli állapotokat New York államában. De sajnos a március 14–15-i hétvégén több ezer fiatal gondtalanul tovább bulizott Manhattan forgatagában. Innen már visszafordíthatatlan lavina indult el…

Bezártak az egyetemek, majd az éttermek, elsötétült a Broadway, lemondták a sporteseményeket. (Ennek ellenére nem pánik volt a városban, hanem mintha kitört volna a vakáció.) Senki nem érezte még a dolgok komolyságát.

Március 30-ára a 140 ezer Amerikában élő fertőzöttből 60 ezer New York államában van. A cikk írásakor 2373 halottról tudunk. Az expóiról híres Javits Center kórházzá alakult át, a Central Parkban hetvenágyas mozgó kórházat húznak fel. A Hudson folyón a haditengerészet hajói kötnek ki, hogy felkészüljenek a következő hétre, ami az előrejelzések szerint a vírus csúcspontja lesz New Yorkban.

Őszintén hálát érzek azért, hogy itthon lehetek. Nehéz ezt elmagyarázni annak, aki mindig is itthon élt, és ez nem sznobizmus.

De New York egy ország az országban. Jelenleg emberek halnak meg a demokrata polgármester (Bill de Blasio), a demokrata kormányzó (Andrew Cuomo) és a republikánus Donald Trump elnök közötti kötélhúzás miatt. Ez nem vicc.

Persze New York egy csomópont. Nem hasonlítható össze a kontinens mélyállamaival. Ugyanakkor a politikai huzavonán kívül nem sok minden indokolja, hogy az Egyesült Államok fertőzöttjeinek több mint 50%-a csakis New Yorkban legyen.

Viszonyításképpen pár adat: New York állam lakossága kb. 8,7 millió ember, Magyarországé 9,7 millió. New York-ban 92 ezer (regisztrált) eset van, itthon 447 (a cikk szerkesztésekor a szám: 678 – A szerk.). New Yorkban 1200 körüli a halottak száma, itthon 15 (jelenleg 32 – A szerk.). A kilátások nem kedvezőek New Yorkban, hiszen teljesen túlfeszített az egészségügy már most is. Nincsen elég lélegeztetőgép, nincsen elég ágy, az orvosok sorra betegszenek meg.

Míg én a karanténnal küzdök, a kinti barátaim nehezen élik meg, ahogy New York városa szinte szellemvárossá alakult.

Rengetegen próbálnak elmenekülni Floridába vagy a New York feletti üdülővárosokba. De ma már ezt is büntetik.

Sami Steigman holokauszt túlélő egyedül él Harlemben. Jó veteránhoz illően kezeli a helyzetet. „Napról napra élek, az unalom az, ami a legnehezebb számomra.” A várostól segítséget nem kap – noha szegénységben él. Közös barátaink visznek neki ételt.

Az Upper West Side egy előkelő utcájában lakó idősebb barátnőm szintén csak szellemvárosként írja le szeretett városát. „Lemegyek a boltba és semmi nincs. Mint egy háborús övezetben”.

A negyvenéves barátnőm, Brianne otthon vészelte át a vírust, míg közös ismerősünk (egy 42 éves, teljesen egészséges nő) élet-halál között lebegett heteken keresztül.

Slyvaine, francia származású barátnőm a kérdésemre, hogy most milyen a hangulat, gyorsan visszavágott: “Milyen hangulat? Azt én is szeretném tudni. Itthon ülök egyedül már két hete.”

Így a hangulatról megkérdeztem a 22 éves Daniel Peterst, aki az egyik legaktívabb önkétes csapat vezetője. Mielőtt hazajöttem, jelentkeztem hozzájuk én is, innen az ismeretség. Ez a fiatalok (kezdetben zsidó fiatalok által) által indított csapat hihetetlen fegyelmezettséggel és rendszerrel dolgozik. Ételt hordanak rákos betegeknek, időseknek. Ők mindennap kint vannak New York különböző területein:

„NYC légköre aggasztó – a város félelmetesen csendes, mint még soha. Ez a város, amely soha nem alszik, most először elaludt. Természetes aggódunk mi is, mert a vírus most már hihetetlenül elterjedt. Biztonsági protokollunk (maszk, kesztyű, kézmosás) enyhíti ezeket a kockázatokat, de a számok határozottan komoly aggodalomra adnak okot.”

„S ennek ellenére nem hagyjátok abba?” – kérdezem azért némi aggodalommal, tudván, hogy a 60 ezer ellátottnak több, mint 50%-a fiatal.

„Nem – a biztonsági intézkedéseink összhangban vannak az ajánlásokkal, és teljesen nélkülözhetetlenek vagyunk azok számára, akiknek segítségre van szükségük.”

Nem tudjuk, mikor és hogyan lesz vége ennek a sci-fibe illő állapotnak. Abban egyetértenek New Yorkban, hogy a város nem lesz ugyanaz ezután. Valaminek változnia kell.

S mintha ebben most minden otthonülő ember egyetértene: valamin változtatnunk kell.

Gulyás Virág összes cikkét elolvashatja itt.