„Zsidó élősködők” – az átideologizált tífusz

A német nemzetiszocialisták, akik ideológiájukban a kommunizmust azonosították a zsidósággal, a tífuszt „judeobolsevista” betegségnek tartották, s különösen Lengyelországot tartották egészségtelennek, a fertőzések gócpontjának.

Az Európában „őshonos” betegségek közül a kiütéses tífusz (typhus exanthematicus), régebbi nevén a flekktífusz nevezetes arról, hogy a huszadik század folyamán ideológiai és politikai tartalmat tulajdonítottak neki. Majd pedig, miután a nácik által felállított gettókban és koncentrációs táborokban, ahogy előre látható volt, kitört a tífuszjárvány, szerepet játszott a zsidók elpusztításában.

Csak 1909-ben fedezte fel a Pasteur-intézet francia kutatója, Charles Nicolle, hogy a tífuszt a ruhatetűben élősködő rickettsia (Rickettsia prowazekii) baktérium, egy sejtparazita terjeszti. De már ezt megelőzően, a 19. század közepén Rudolf Virhof-nak sikerült karanténnal és higéniai előírásokkal felszámolnia a sziléziai tífuszjárványt, és ráirányította a figyelmet a betegség hordozójára, a tetűre.

Az 1880-as években kibontakozó német antiszemita mozgalom radikális ideológusai ennek nyomán kezdték el a zsidókat a társadalmon élősködő, betegséget terjesztő tetvekhez hasonlítani.

Márpedig ezt az élősdit már a húszas években az „értéktelen élet” („Unwertes Leben”) megtestesítőjének tartották. Tudjuk, hogy a hasonlat milyen szomorú karriert futott be a harmincas és negyvenes években, a nácik számára a holokauszt egyik fő ideológiai indokának számított.

„Nemzeti felkelésre” várva – neonácik, akik ünneplik a koronavírust

A szélsőjobbos NRM szemében például a világjárvány szükséges lépés az általuk áhított világ megteremtéséhez.

A tífusz a háborús körülmények között, a rossz higiéniai viszonyok miatt törvényszerűen szedte az áldozatait, elsősorban Kelet-Európában. Így az első világháború alatt hárommillió halált okozott Oroszországban, még többet Romániában és Lengyelországban. Az első világháborúban, a keleti fronton a tífusz halálozási rátája 10–40% volt.

A megbetegedett katonáknak a fertőzés után magas lázuk lett, a törzsükön és testhajlataikban, később végtagjaikon is apró kiütések jelentek meg, majd összefolyó bőrelváltozás alakult ki. Aztán a súlyosabb esetekben szövődmények képződtek, agyi keringészavar és lázrohamok léptek fel, és az erek elzáródása révén beállt a halál.

Szovjet-Oroszországban az 1917-es forradalom után annyira elterjedt a tífusz, hogy Lenin kijelentette: „vagy a szocializmus győzi le tetveket, vagy a tetvek a szocializmust”. A polgárháborús időszakban, mintegy 25-30 millióan kapták el a tífuszt, és vagy 4 millióan haltak meg a betegségben.

A bolsevikokat gyűlölő Churchill a húszas évek végén „fertőzött, pestishordozó Oroszországról” írt, melynek fegyveres hordái „nemcsak bajonettekkel és ágyukkal fenyegetnek, de tífuszt terjesztő, gyorsan szaporodó tetvekkel is elárasztják Európát.”

Nem meglepő ezek után, hogy a német nemzetiszocialisták, akik ideológiájukban a kommunizmust azonosították a zsidósággal, a tífuszt „judeobolsevista” betegségnek tartották, s különösen Lengyelországot tartották egészségtelennek, a fertőzések gócpontjának.

A Harmadik Birodalomban az egészségügyi felvilágosítás céljából készült filmeken, melyeket a katonáknak vetítettek, rendre kelet-európai falvakat mutattak be, benne hullámzó fekete tömeggel, majd a kamera egy ijesztő tekintetű, dühödten vakarózó ortodox zsidón állapodott meg. Ezzel azt sugalltak, hogy a tífusz terjesztője nem a tetű, hanem a zsidó.

„A zsidók tífuszt okoznak” – lengyel nyelvű náci plakát (1941)

Lengyelország lerohanása után néhány hónappal felállították a gettókat. A hivatalos indoklás szerint azért vették körül őket falakkal, mert a benne lakók a tífusz terjesztőiként veszélyt jelentenek a lengyel lakosságra. Ilyesfajta feliratokat lehetett olvasni: „Német parancsra ezt a járványos kerület körülkerítették.” Vagy: „Fertőzött zóna, belépni tilos.”

A gettókban kezdetben még nem dúlt a tífusz. De miután óriási, a javaiktól megfosztott, tudatosan alultáplált és legyengített, katasztrofális higiéniai viszonyok között vegetáló tömeget zsúfoltak ott össze, megjelentek a járványok is. A fertőző megbetegedések jelentettek indokot, legalábbis kezdetben, mindazon zsidók kivégzésére, akiket a gettón kívül elfogtak.

A második világháború végén azokban a koncentrációs táborokban, ahol nagy számú zsidót zsúfoltak össze, de már nem működtek a gázkamrák, mint Bergen-Belsenben vagy Dachauban 1944 végén és 1945 utolsó hónapjaiban, a legyengült foglyok között óriási pusztítást végzett a flekktífusz. A Hollandiából deportált Anna Frank és a nővére, Margot is ebben halt meg.

Ugyanakkor a németek féltek a járványtól, és csak arra törekedtek, hogy saját csapataikat megkíméljék. A tífusz elleni vakcina kutatását is zsidó és lengyel orvosokra hagyták. akik minden tőlük telhetőt megtettek a betegség ellen. A járvány elleni harcra hivatkozva átmenetileg sikerült is megkímélni a megszállók a terrorjától a fertőzött, vagy annak nyilvánított falvakat, illetve gettókat.

Megjegyzendő, hogy a szövetségesek attól tartottak, Európában óriási tífusz-járvány tör ki, ebből a célból komoly mennyiségű DDT-t halmoztak fel Angliában a betegséget terjesztő tetvek kiirtására.

Antiszemita összeesküvés-elméletek terjednek a világjárványról

A Rágalmazásellenes Liga (ADL) kutatója elmondta, hogy a vírussal kapcsolatos konspirációs teóriák már a járványról szóló első híradások után felröppentek.

Ismeretes, hogy a keleti frontra kivitt zsidó munkaszolgálatosok jó része is flekktífuszban halt meg. Nem tudjuk, hogy más fertőzések, a fagyások, az alultápláltság, a háborús események mellett mennyi áldozatot szedett a tetvek által terjesztett betegség. A tífusz 1944 tavaszán Magyarországon is megjelent, főként a keleti megyékben.

Dr. Csik László, az Országos Orvosi Kamara elnöke, dr. Orsós Ferenc bizalmi embere 1944 június 15-én elmondott beszédében felidézte, hogy dr. Johann Béla, a Belügyminisztérium államtitkára milyen indokkal kérte tőle zsidó orvosok mentesítését a munkaszolgálat alól. Johann azt állította neki, hogy

„a honvédelem igen nagy igényekkel lép fel, nincs tekintettel a polgári szükségletekre, emiatt a harmonikus együttműködés akadályokba ütközik, következésképp a polgári egészségügy ellátásának súlyos sérelme nélkül nem lehet a holtpontról elmozdulni. A zsidó munkaszolgálatosokra tehát ezek szerint nemzeti érdekből szükség van. Hivatkozott a kiütéses tífuszjárványra is, mely az ország keleti megyéiben jelentkezett és ahol sok zsidó munkaszolgálatos van alkalmazva…”

Dr. Orsós, dr. Csik, dr. Incze és fajvédő társaik Magyarország német megszállása után rákényszerítették az akaratukat Johann Bélára. Ő meg beadta a derekát, hiszen főnöke, a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc, ekkor már Mauthausenben raboskodott.

Tífuszjárvány ide vagy oda, a magyar náci orvosoknak 1944-ben fontosabb volt a zsidó orvosok munkaszolgálatra való behívása, mint a tífusz megfékezése a legszegényebb magyarok között.

Fajvédő és munkaszolgálatos orvosok

Diszkriminálták, illetve halálba küldték munkaszolgálatos kollégáikat, miközben Magyarországon, különösen a visszacsatolt területeken, orvoshiány volt. Pelle János írása.