Fajvédő és munkaszolgálatos orvosok

A fajvédő orvosok a szélsőséges nacionalizmust kombinálták a náci Németországból importált rasszista, „fajbiológiai” ideológiával, és olyan viszonyok között diszkriminálták, illetve küldték halálba munkaszolgálatos kollégáikat, hogy közben Magyarországon, különösen a visszacsatolt területeken érezhető volt az orvoshiány.

Magyarországon az orvostársadalom tragikus, már 1942-től kezdve végzetes következményekkel járó megosztottságának gyökere az 1919-es „proletárdiktatúra” időszakára nyúlik vissza. Ekkor, még titokban, április első napjaiban alakult a MONE, a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete, a fajvédő szakmai érdekvédelmi szervezet. Alapszabálya szerint az volt a célja, hogy „vezető szerep az orvosi társadalomban és tudományos intézetekben kizárólag magyar fajbelieknek jusson.”

Mint minden antiszemita egyesület vagy párt, a MONE is abból az irracionális és destruktív ideológiai tételből indult ki, mely szerint a zsidóság kártékony kisebbség, egyszersmind faj, melyet érdekei szembeállítanak a „többségi fajjal”.  Ez a primitív előítéletre, kisebbrendűségi komplexusra és szakmai féltékenységre alapozott ideológia különösen abszurd jelenség volt az orvostársadalomban.

A zsidó  orvosok, akiknek addig senki nem vonta kétségbe a magyarságát, még akkor sem vették komolyan a  MONE-t, hogy vezetői 1919 őszétől kezdve, az egyetemista bajtársi egyesületekkel és Ébredő Magyarok Egyesületével együttműködve sorozatos antiszemita tüntetéseket rendeztek az egyetemeken.

1920 szeptember végére sikerült elérniük, hogy a Nemzetgyűlés meghozta a XXV., vagyis „numerus clausus” törvényt, mely szigorúan korlátozta a zsidó egyetemi hallgatók arányát a felsőoktatásban, így az orvosi karokon is.

Ez a közéleti siker alapozta meg a MONE befolyását a két világháború között. A szervezet az 1930-as évek második felére meghatározó tényezővé vált az egészség- és szociálpolitikában, mellyel a kormányzatnak is számolnia kellett.

Az iskolapadtól a gázkamráig — A kárpátaljai zsidó népiskolai oktatás története

Hogyan akarta a korabeli magyar állam külön zsidó népiskolákba szegregálni a zsidó diákokat? Ezt a kérdést vizsgálja Kosztyó Gyula történész.

A MONE taglétszáma 1940-ben meghaladta a 9000 főt (ebből férfi: 8204, nő: 800), vagyis felölelte az egész „keresztény” orvostársadalmat. Vezetői hatékonyan manipulálták a legnagyobb hagyományokkal rendelkező hivatásrendet. Elérték, hogy az orvosi kar tagjai között hagyományosan létező szakmai szolidaritás eltűnjön, és az egyesület tagjai kiküszöbölendő versenytársakat lássanak zsidó kollégáikban.

A fajvédő orvosok a szélsőséges nacionalizmust kombinálták a náci Németországból importált rasszista, „fajbiológiai” ideológiával, és olyan viszonyok között diszkriminálták, illetve küldték halálba munkaszolgálatos kollégáikat, hogy közben Magyarországon, különösen a visszacsatolt területeken érezhető volt az orvoshiány.

Az érdekvédelmi szervezetként indult egyesületet dr. Orsós Ferenc patológus professzor kötötte a nácikhoz, illetve „jegyezte el” a rasszista antiszemitizmussal. A német származású Orsós kiváló kapcsolatokkal rendelkezett a Harmadik Birodalomban. A legmagasabb náci vezetők, köztük Joseph Goebbels jóváhagyásával vett részt a katyni exhumálásában.

Egy nemzetközi szakértői bizottság tagjaként, a valóságnak megfelelően ezt állapította meg, hogy a tömegsírokban talált lengyel katonatiszteket a három évvel azelőtt a szovjet titkosszolgálat kivégzőosztagai gyilkolták meg. Orsós 1943 április 28-től 30-ig, vagyis alig két napig tartózkodott a Szmolenszkhez közel eső Katynban, mely akkor már közvetlenül a frontvonal mögött helyezkedett el.

Abban, hogy a nácik szakértőként meghívták, nemcsak azokat az érdemeit ismerték el, melyeket Orsós a törvényszéki orvoslás területén szerzett, hanem azt is, hogy politikailag teljesen megbízható a számukra.

A MONE vezetőségét alkotó fajvédő orvosok szoros kapcsolatot ápoltak a honvédség és a közigazgatás antiszemita vezetőivel, és az 1936-ban alapított Országos Orvosi Kamarát (OOK) eszközként használták fel arra, hogy kiszorítsák a szakmából, majd fizikailag is megsemmisítették zsidó kollégáikat.

Orsós, aki egyetemi tanárként a saját szakterületén kiváló teljesítményt nyújtott, politikai szerepet vállalt, és nagyban hozzájárult az orvostársadalom radikálisan nacionalista, antiszemita átalakításához. A MONE vezetőségében helyet foglaló kollégáival együtt folyamatos nyomást gyakorolt a kormányzatra. Többször is konfliktusba került a Keresztes-Fischer Ferenc vezette Belügyminisztériummal, ahol a közegészségügyi főosztályt a terület kiváló szakembere, Johan Béla vezette.

Dr. Orsós Ferenc patológus, törvényszéki orvos az íróasztalánál

Orsós Ferenc, a MONE elnöke a felsőház tagjaként, a „harmadik zsidótörvény” tárgyalásakor 1941 augusztusában hosszú felszólalásban támogatta a házassági törvény fajvédelmi kiegészítését, amit a keresztény egyházak képviselői sem szavaztak meg. Felszólalása a rasszista antiszemitizmust vitte be a törvényhozásba, amit tudományos tekintélyével támasztott alá.

Az Orsós Ferenc vezette egyesület mindent megtett a zsidó orvosok kiszorításáért a szakmából. „Végrehajtó szervként” a hatósági jogkörrel rendelkező Országos Orvosi Kamarát használta fel.

Keresztes Fischer Ferenc viszont határozottan ellenezte, hogy a MONE a riválisnak tekintett zsidó orvosok „fizikai likvidálását” hivatalos programjává tegye, tekintettel arra, hogy mind a fronton, mind pedig a hátországban tragikus méreteket öltött az orvoshiány.

Johan Béla államtitkár a német megszállásig végrehajtotta a belügyminiszter utasításait, de 1944 március 19-e után engedett Orsós nyomásának, és „átállt”. Helyén maradt és együttműködött a MONE-val, azután, hogy a főnökét, Keresztes-Fischer Ferencet letartóztatták és Mauthausenbe hurcolták a németek.

Johan intézte a zsidó munkaszolgálatos orvosok belügyi kirendelését községekbe, illetve vidéki kórházakba. Ezeknek az orvosoknak a sorsa majdnem 90 százalékban az ő kezében volt, de Johan Béla egy lépést sem tett érdekükben akkor, amikor 1944 májusában ezeket a szerencsétleneket az ország valamennyi vidéki városából, falujából, kórházi műtőjéből és orvosi rendelőjéből Endre László parancsára csendőrök deportálták vagonokba

– írta Lévai Jenő. Mintegy 2500 zsidónak minősített magyar orvos esett áldozatul a holokausztnak.

A MONE és az OOK vezetői közül senkit sem vontak felelősségre. Dr. Orsós Ferenc 1962-ben, a művészeti anatómia professzoraként halt meg a németországi Mainzban. Állítólag a szovjetek kérték kiadatását az amerikai hatóságoktól, de mivel ismert volt a szerepe a katyni exhumálásokban, nem adták ki.

Dr. Incze Antal, a MONE alelnöke, aki 1936-ban érkezett Brazíliából Magyarországra „vendégszerepelni”, 1947-ben visszatért Dél- Amerikába. Dr. Csik László az OOK ügyvezető alelnöke ellen a Népügyészség gyűjtötte a dokumentumokat, de mivel nem tért vissza az emigrációból, a vádemelés elmaradt.

Johan Béla ügye mindenképpen rendhagyó. A kiváló immonológus, mikrobiológus, az Országos Közegészségügyi Intézet megalapítója itthon maradt. Pedig belügyi államtitkárként felelősséget viselt mindazért, ami zsidó kollégáival történt, és vádat emelhettek volna ellene.

A Magyar Kommunista Párt vezetői azonban eltekintettek attól, hogy népbíróság elé állítsák, ugyanis szükség volt a szakértelmére, különös tekintettel a népbetegségek leküzdésére és az oltóanyag-hiányra.

1945-től 1948-ig a Phylaxia oltóanyag termelő vállalatnál mikrobiológiai kutatásokkal foglalkozott. Elbocsátása után az Államvédelmi Hatóság szabotázs és a nyugati hatalmakkal való összejátszás vádjával letartóztatta, és három hónapon keresztül Kistarcsán fogva tartotta. Innen azonban kiszabadult, és folytatta elismert, a magas hazai és külföldi elismerésekkel koronázott tudományos pályáját.

A másodlagos zsidó identitás útvesztői

Olykor a legélesebb konfliktushelyzetben sem vált világossá az áldozatok számára, miért fordul ellenük a többség, miért gyűlölik őket annyira. Pelle János írása.