Még ha a belső ellenzék jelöltje, Friedrich Merz lesz is a győztes, nagyon nehéz lesz a Merkel alatt erősen balra tolódott pártot ismét konzervatív-liberális irányba fordítani. De csak ez a fordulat biztosíthatja az egykor vezető néppárt továbbélését.
Az elmúlt hét minden bizonnyal fordulópontot jelent a Német Szövetségi Köztársaság és a kereszténydemokrata CDU történetében. Most először történt meg a köztársaság megalapítása óta, hogy a párt segítségével és egy CDU-kancellár parancsára egy lényegét tekintve kommunista párt vezetőségi tagját megválasztották egy szövetségi állam miniszterelnökévé, annak ellenére, hogy az őt támogató koalíció a választásokban elvesztette többségét.
A március 4-i választáson a kommunista-szociáldemokrata-zöld koalíciónak a CDU-tagok tartózkodására volt szüksége, hogy harmadik menetben végre kikényszerítsék Bodo Ramelow megválasztását egy kisebbségi kormány élére. A három héttel korábban a többség által szabályosan megválasztott szabaddemokrata (FDP) Thomas Kemmerichet előzőleg lemondásra kényszerítették, mivel többségét az AfD szavazatainak köszönhette.
A jövőben így egy szocialista-zöld parlamenti kisebbség fog kormányozni, ismét csak a CDU segítségével, miután annak képviselői már előzékenyen jelezték, hogy „szakmai kérdésekben” készek az együttműködésre a kisebbségben lévő baloldali blokkal. Mindez történik annak ellenére, hogy a CDU határozatban szögezte le: sem a Die Linke-vel, sem az AfD-vel nem lép koalícióra és nem működik e pártokkal együtt.
Az egész folyamat leginkább a demokráciának a volt banánköztársaságokban szokásos formájára emlékeztet: akit szabályosan megválasztottak, nem kormányozhat, aki elvesztette a választásokat, az lesz miniszterelnök. Mindez azután történt, hogy a CDU és az FDP képviselőit olyan nyilvános és nem nyilvános nyomás alá helyezték, hogy többüket személyes védelem alá kellett helyezni, az FDP képviselői még azt is megfontolták, hogy távol maradnak a miniszterelnök-választástól.
A választók azon nyomban benyújtották a CDU-nak a számlát. Az összes azóta készült közvéleménykutatásban a párt eddigi legrosszabb eredményét érte el 26 százalékkal. Ez azt jelenti, hogy ha ma szövetségi választásra kerülne sor, a zöld-szocialista-kommunista blokk kerülne hatalomra, egy zöld kancellárral az élen.
Hogy éppen a CDU készítette elő a zöld-szocialista-kommunista blokk hatalomátvételét Németországban, az a sors iróniájaként fog bekerülni a történelembe.
Ne gondolja senki, hogy a volt keletnémet állampárt utódja, a Die Linke egy ártatlan szocialista párt, amelyik az NDK totalitárius hagyományát maga mögött hagyta. Még akkor sem, ha Merkel állítása szerint ma a kommunista jelző nem ugyanazt jelenti, mint annak idején az NDK-ban – ugyanis a kancellár Ramelow megválasztása után ezzel az állítással próbálta meg lecsillapítani a választók és a CDU-tagok feldúlt kedélyét.
A tények ennek pont az ellenkezőjét bizonyítják. A Die Linke szövetségi szintű hatalomra jutása fordulópontot jelentene a háború utáni Németország történetében.
A sors különös játéka folytán a türingiai választás napján került sor a Die Linke stratégiai konferenciájára, ahol néhányan szélsőséges nyíltsággal fogalmazták meg a párt céljait. A jólét igazságtalan elosztásának problémáját egyszerűen lehetne megoldani, elegendő lenne a lakosság leggazdagabb egy százalékát likvidálni, és máris helyreállna a szociális egyensúly, hangzott el az egyik hozzászólásban.
Ezt a kijelentést aztán azzal helyesbítette a pártelnök Bernd Riexinger, hogy elegendő lenne ezt az egy százalékot „valamilyen hasznos munkára vinni”. A Die Linke a korlátlan bevándorlás híve, Riexinger társelnöke, Katja Kipping szintén az egyszázalékos intézkedések híve. Ö az egy százalékot csupán kisajátítani kívánná, többek között az Albrecht családot, mint az Aldi többségi tulajdonosait, Susanne Klattent, a BMW többségi tulajdonosát, illetve Dieter Schwarzot, a Lidl tulajdonosát. Az így befolyt összeget a migránsok ellátására fordítaná.
Itt semmiképpen sem egyszeri kisiklásokról van szó. A párt programjában egyértelműen a társadalom átépítését határozza meg céljául. A jólét és a vagyonok újraelosztását, a kisajátításokat és az államosítást propagálják, egy „kéjes szocializmus” magvalósításának érdekében – bármi legyen is az.
„Demokratikusan” akarnak a termelési folyamatokba beavatkozni: „Hogy mit és hogyan állítunk elő, arról demokratikus tárgyalásokon kell dönteni”, ennek egyik eszköze a demokratikus tanácsok létrehozása. Nagyon ismerős ez a szöveg mindazoknak, akik a szocializmust egyszer már megélték.
Hogyan volt képes az egykor polgári és mérsékelt CDU ezt a pártot hatalomra juttatni? Az önök tudósítója őszintén megvallja, hogy erre a kérdésre teljes és meggyőző választ nem tud adni.
Egyik oka az lehet, hogy jelenleg a CDU gyakorlatilag vezetés nélkül sodródik oda, ahova Merkel személyes érdekei és hangulatai viszik. Merkel már hetek óta eltűnt a nyilvánosság elől, a koronajárvánnyal összefüggésben csupán néhány nehezen érthető mondat erejéig jelentkezett, miután a lakosság érthető reakcióként megostromolta a boltokat. A legégetőbb kérdésről, a migránsok görög határ elleni ostromáról és az emberek legnagyobb félelméről, hogy járvány idején ismét elözönlik Németországot a migránsok, egy szót sem ejtett.
Nem lehet azt állítani, hogy sorban állnának a CDU trónkövetelői. Kimondottan önsanyargató beállítottságra van szüksége annak, aki a Merkel által hátrahagyott romhalmazt hajlandó átvenni és az újjáépítés kínjait magára venni.
Eddig három jelentkező van:
- Friedrich Merz, akit Merkel személyesen űzött el a CDU frakció éléről 2002-ben, jogász, a Blackrock befektetési társaság felügyelőbizottságának tagja;
- Armin Laschet, Északrajna-Vesztfália miniszterelnöke, és
- Norbert Röttgen, volt környezetvédelmi miniszter.
Igazi esélye csak az első két pályázónak van.
Laschet a CDU-apparátus jelöltje, aki végső soron Merkel politikáját kívánja kis változtatásokkal folytatni. Hirdeti, hogy a határok védelme nem német, hanem európai feladat, és szerinte „Merkel helyesen kezelte a menekültválságot” 2015-ben. Jens Spahnnal, a meleg egészségügyi miniszterrel párosban kíván a ringbe szállni, amivel nyilvánvalóan a városi választók kegyeit keresi.
Mivel a pártkongresszuson nem a tagok, hanem az apparátus képviselői fognak elnököt választani, jó esélye van az elnöki poszt megszerzésére. Nem nehéz megjósolni, hogy az ő vezetésével a CDU térvesztése tovább fog folytatódni, hiszen a párt volt konzervatív és liberális választóinak továbbra sem tud semmit nyújtani. Nem fogja tudni megállítani a választóknak az AfD és a zöldek irányába történő elvándorlását.
A tagság és a politikai hazát vesztett volt CDU-hívek nagy reménysége Friedrich Merz, aki hagyományosan a konzervatív és gazdasági liberális szárnyat képviseli. Ezért is üldözte el a pártból Merkel, aki ösztönösen érezte már majdnem húsz évvel ezelőtt, hogy itt egy komoly riválisról lehet szó.
Merz ért a gazdasághoz, éppen ezért vissza kívánja fogni az állam szerepét, a jóléti állam burjánzását. Meggyőződéses ellenfele Merkel migrációs politikájának, a német „vezető kultúra” (Leitkultur) ápolása szívügye. Az ismét fellángolt migrációs válságban egyértelműen követelte, hogy Németország ne vegyen fel újabb migránsokat.
Egy interjúban, amelyet az MDR rádióadónak adott, a migránsok címére a következőket intézte: „Nincs értelme Németországba jönnötök. Nem tudunk benneteket felvenni.” Majd hozzátette: „Németországnak vissza kell szereznie a saját határai feletti ellenőrzést.”
Migránsok felvétele helyett a Törökországba menekült szírek ottani támogatásának van értelme, mondta. Merz véget vetne az őrült zöld energiapolitikának és az autóipar elleni hadjáratnak is.
Ennek ellenére ő sem garancia a CDU megújulására. Merz nem harcos jellem, nincs erős állóképessége. Nehezen bírja az éles támadásokat és gyorsan kész arra, hogy álláspontját feladja. Sajnos nem mondott ellent az egységpárti antifasizmusnak, amellyel a baloldal mindenkit bűnözőként kezel, aki a dogmáinak ellent mer mondani. Az AfD-tagokat és választókat ugyanúgy kirekeszti a tisztességes emberek köréből, mint a CDU ellenfelei. Hogyan akarja így az AfD választóit a CDU számára megnyerni?
Nagyon kemény harcra kell felkészülnie Merznek, ha valóban meg akarja próbálni a CDU újjáépítését. Nem is annyira a baloldali pártblokkal, mint az úgynevezett mély állammal kell majd szembeszállnia.
A bírák, államügyészek, jogászok, tanárok, a közigazgatás tisztviselői, a rendőrség és a katonaság vezetői, sőt még az alkotmánybíróság tagjai is már régóta csakis a baloldali pártokból kerülnek ki, illetve baloldali beállítottságúak. Ellenük és az egységesen baloldali média ellen nagyon nehéz, illetve szinte lehetetlen kormányozni.
Ez magyarázza, hogy a baloldalnak ezen posztok elfoglalása helyenként még fontosabb, mint az AfD elüldözése. A nagy taktikus Bodo Ramelow, az új türingiai miniszterelnök ezzel teljesen tisztában volt, amikor egyetértett azzal, hogy AfD-politikus lehessen a parlament egyik helyettes elnöke. Az AfD, ha akarta, meg tudta volna akadályozni, hogy a kisebbségi kormány új bírákat és államügyészeket nevezhessen ki. A helyettes elnöki posztként cserébe az AfD feladta a blokádot – ami Ramelow számára fontosabb volt, mint az AfD kicsinyes bosszantása.
Ez az ember ért a politikához.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.