Nincs hatékonyabb eszköz a politikai riválisok egymás mellé állítására, mint egy nemzeti szükségállapot –írja a The Jerusalem Post elemzője.
Január végén Mike Pence amerikai alelnök Jad Vasemben, az izraeli holokauszt múzeumban tett látogatásakor találkozott Benjamin Netanjahu ügyvivő miniszterelnökkel, és meginvitálta őt Washingtonba, a Trump-féle béketerv nagy bejelentésére.
Az eseményre a Kék és Fehér ellenzéki párt vezetője, Beni Ganz is meghívást kapott, azonban az alelnök hivatalosan úgy kommunikálta, mintha azt Netanjahu kérésére tette volna. Ez azonban, a The Jerusalem Post elemzője szerint, távolról se volt így. A vezetőt néhány héttel azelőtt David Friedman amerikai nagykövet és Avi Berkowitz közel-keleti megbízott hívta meg a Fehér Ház ceremóniájára, mikor a béketerv részleteiről egyeztettek vele.
Ganz szívesen fogadta a dolgot, de Pence megjegyzése után stábja aggodalmának adott hangot, hogy ő így csak háttérszereplő lenne a Trump és Netanjahu által dominált eseményen, így a Kék és Fehér vezetője visszakozott. „Netanjahu a színpadon lesz, míg nekem a tömegben kell ülnöm.”
Így került sor végül privát találkozójára az amerikai elnökkel, azonban fény derült a kormánypárti Likudot legyőzni igyekvő pártformációjának fő problémájára:
soha nem tudott igazi alternatívát mutatni Netanjahuhoz, sem ideológiai sem politikai téren.
A Kék és Fehér pártnak egyetlen célkitűzése volt: Netanjahut eltávolítani a miniszterelnöki székből, és ez teljesen egyértelművé vált a béketerv bejelentésekor- írja a lap. Egy igazi ideológiai ellenfél vagy nem utazott volna Washingtonba Trump elnökkel találkozni, vagy pedig, ha mégis vállalta volna az utat, a terv részleteivel kapcsolatos aggodalmainak adott volna hangot — érvel az elemző. Ganz azonban egyszerűen DC-be utazott, találkozott az elnökkel, majd bejelentette, hogy támogatja a tervet, sőt teljes egészében a Knesszet elé terjeszti elfogadásra.
Nemcsak hogy nem volt ellenére a terv, amin Netanjahu olyan keményen dolgozott, hogy ebben a formában jelentsék be az amerikaiak, még tetszett is neki.
Míg a Likud vezetője még mindig messze van attól, hogy életképes kormánykoalíciót alkosson — és a szerdai napon összehívott jobboldali blokkal lefolytatott válságtanácskozásból erre lehet következtetni –, a közvélemény előtt világossá vált: ha a politikáról van szó, Ganz és Netanjahu vonala nagyjából megegyezik.
A Netanjahura leadott többségi szavazatokból kiderül, hogy az izraeli választópolgárok nagy részét nem zavarják az ellene felhozott korrupciós vádak. Vagy nem hisznek azok valóságtartalmában, vagy nem érdekli őket, hogy a miniszterelnök az ország irányítása mellett bírósági tárgyalásokon is megjelenik majd.
Netanjahu immunitását csak azzal tudná megőrizni, ha kormánykoalíciót alakítana, és elfogadtatna egy törvényjavaslatot, ami visszamenőlegesen garantálja számára az immunitást.
Egy ilyen törvényjavaslatot minden bizonnyal elkaszálna a Legfelsőbb Bíróság, ami után már csak egy lehetőség maradna a miniszterelnök számára, olyan törvényt elfogadtatni a Knesszettel, ami megkerüli a a Legfelsőbb Bíróságot. Ez azonban sértené a hatalmi ágak szétválasztását Izraelben, így sértené az ország demokratikus karakterének egészét.
Az emberek tehát nem ezt nézték, hanem olyan politikusra szavaztak, aki biztonságérzetet kelt bennük, akit lehet, hogy igazságtalanul vádoltak meg, és aki helyett nem látnak életképes alternatívát.
A hétfői választáson a Likud mintegy 250 ezer új szavazót szerzett, köszönhetően Netanjahu új, sikeres „menj szavazni” kampányának, és annak, hogy hangsúlyt helyezett arra, minél több emberrel találkozzon személyesen a választások előtt.
A kampány stílusa is változott, nem negatív irányból közelítette meg a dolgot, hogy mit veszíthet, hanem végig a győzelemről beszélt választóinak. „Ha szavazol, a Likud nyerni fog… egy-két mandátum kell csak”. Az üzenet annyira hatékony volt, hogy 1999 óta most mérték a legnagyobb részvételt a szavazáson, 71,8%-ot.
A másik oldalon a Kék és Fehérnek nem sikerült hatékony ellenkampánnyal előállnia. Teljes stratégiáját Netanjahu mentességi kérelme ellen építette fel, de mikor ő visszavonta azt január végén, hirtelen nem tudtak alkalmazkodni, és világos okokat megnevezni, miért is szavazzanak rájuk a választók.
Benni Ganz nem hozta lázba az embereket. Pártjára csupán azért szavaztak, mert elegük lett Netanjahuból, nem azért, mert őt akarták miniszterelnöknek — állítja a The Jerusalem Post elemzője. Ez elegendő volt 33 mandátumhoz, de többségi koalícióhoz már nem.
Ha Netanjahu korrupt, de biztonságérzetet nyújt a választóknak, a másik oldalon valaki olyanra van szükség, aki vagy nem korrupt, vagy képes érzelmi szinten hatni az emberekre, ez azonban Ganznak egyszerűen nem ment.
Az viszont izgalmas kérdés, hogy mi lesz most.
A jobboldali blokknak csupán 58 mandátuma van, ami nem elég a koalícióhoz, tehát Netanjahunak disszidenseket kell találnia a Kék és Fehérből, a Munkapártból és a Jiszrael Bejtenu pártból. Egyet talán könnyű lehet meggyőzni, de hármat? Ez még Netanjahunak is nehéz feladat.
Izraelnek szüksége van egy működő koalícióra, és a legjobb, állítja az elemző, egy egységkormány lenne, ami összehozná a Likudot és a Kék és Fehér pártot. De vajon mennyire esélyes ez az elmúlt 15 hónap tapasztalatait nézve?
Mindenesetre, a nemzeti szükségállapotok a leghatékonyabbak a politikai ellenfelek összehozásában. A koronavírus eddig százezer izraelit helyezett karanténba. Már csak ezt a két bizonyos politikust kellene összeültetnie.
