A 20. század nagy menekültválságai között feledésbe merült annak az egymillió zsidónak a története, akiket az arab országokból üldöztek el.
A 20. század elején még közel egymillió zsidó élt az arab országokban, ez a szám ma már csak 70 ezerre tehető. Ez az elvándorlási arány talán egyedül a holokauszt utáni kelet-európai kivándorláshoz hasonlítható. A zsidók egy része még a háború előtt önként emigrált, azonban a többséget 1948-at követően üldözték el. A menekülők közül több százezren nem Izraelbe, hanem Észak-Amerikába és Európába emigráltak.
Az arab országok az elmúlt időben egyre erősebb nosztalgiát éreznek a zsidó közösségek után, zsinagógákat újítanak fel, múzeumokat emelnek a keleti zsidóság örökségének. Azonban ezekben az épületekben már alig hangzik fel héber szó. Az egykori zsidónegyedekbe mások költöztek be. 1948-at követően a több száz sőt egyes esetekben több ezer éves közösségek sokszor nem Izrael hívó szavának engedve hagyták ott otthonaikat.
Azért kellett elmenniük, mert az évszázados együttélés után az arab országok, saját zsidó közösségeiken akartak bosszút állni, amiért a kis Izrael legyőzte őket 1948-ban.
A zsidó-muszlim történelmi viszony, számos akadémiai és politikai vita tárgya. Közismerten rosszul indult a kapcsolat. Mikor Mohamed 622-ben Mekkából Medinába ment, a helyi zsidó törzset megvádolták a követői, hogy összeesküvést szőttek Mohamed mekkai ellenségeivel. A törzs tagjait elüldözték, több százat pedig kivégeztek.
A Korán reflektálja ezt a rosszul induló viszonyt: a könyvben sok negatív sor található a zsidóságról és a kereszténységről is. A feljegyzések szerint sok vita volt a zsidó közösség és Mohamed között, mivel a zsidóknak nem tetszett, hogy Mohamed kiragadott részeket a Bibliából, amiket a rabbik szerint teljesen félreértelmezett.
Az iszlám felemelkedést követően tizenhárom évszázadon keresztül viszonylagos szabadságban élhettek a zsidók a muszlim uralom alatt. Az arab történészek sokszor egyfajta aranykorként írják le a zsidó-muszlim viszonyt az Oszmán Birodalom ideje alatt.
A törökök ugyan másodrangúnak tekintették a zsidó és keresztény alattvalóikat, azonban biztosították nekik, hogy vallás alapján megszervezett közigazgatási egységekben éljenek. Ezt hívták millet rendszernek. A zsidó millet vezetője a konstantinápolyi főrabbi volt. Az oszmán időkben a zsidók elsősorban kereskedelemből éltek, mivel a muszlimok megvetették ezt a foglalkozást.
A 19. századra az európai kereskedelmi kapcsolatok miatt a zsidóság meggazdagodott és a hanyatló birodalomban egyre fontosabb pozíciókba kerültek. Ezt nem mindenki nézte jó szemmel, több pogrom is történt. Például 1840-ben Damaszkuszban keresztények bujtották fel a csőcseléket a zsidó lakosok ellen, miután egy szerzetes eltűnt a városból.
A közel-keleti zsidó közösségek ekkora már teljesen asszimilálódtak, arabul beszéltek, és mind szokásaikban mind öltözetükben hasonlítottak a szomszédjaikra. Az egyetlen, amit megőriztek az a vallás volt, amelynek szertartásait továbbra is héberül folytatták, és a Tórát továbbra is héber betűkkel másolták.
A közel-keleti zsidó lakosság a 20. század elején körülbelül egymillió főt számlált (az oszmánok nem készítettek pontos statisztikákat, ezért ez a szám csak becslés). A második világháború előtt a keleti zsidók közül kevesen hallották meg a cionizmus hívó szavát. Nagy részük nem akarta otthagyni virágzó közösségét.
Albert Hourani libanoni származású brit Közel-Kelet kutató, még 1948 előtt megírta a közel-keleti kisebbségek történetét. Hourani könyvében leírja, hogy a nyugalom felszíne alatt mindig ott bujkáltak a zsidóellenes érzelmek. Ezek az európai antiszemitizmussal szemben nem faji alapúak voltak, hanem keverték a vallási lenézést a zsidók sikerei miatti irigységgel.
Egyiptomban például mindössze hatvanezer fős volt a zsidóság, mégis ők alapították az első bankokat, saját sajtójuk volt, jómódúak és tanultak voltak.
A negyvenes években erős volt a félelem, hogy az ottani zsidóság az egyiptomi nacionalizmus miatt ugyanarra a sorsra juthat, mint az örmények Törökországban. Hourani szerint a cionizmus csak egy újabb indok volt a gyűlöletre, nem pedig kiváltó ok.
A mai napig az egyik legfontosabb vádja a palesztin barát akadémikusoknak és aktivistáknak, hogy Izrael elüldözött több mint félmillió arabot az állam alapításakor. Az izraeli oldal szerint az arabok maguktól indultak el, ráadásul szerintük sokan elfelejtik, hogy a Közel-Kelet országaiból összesen egymillió zsidót űztek el 1948-at követően. A különbség az, hogy a zsidó menekültek vagy Izraelbe, vagy más nyugati országokba telepedtek le, míg a palesztin menekülteket az arab országok menekülttáborokba kényszerítették.
A keleti zsidók nagy része még a második világháborút követően sem vált cionistává, sőt igyekeztek minden erővel mutatni a hűségüket az arab vezetés iránt. Azonban, ahogy egyre reálisabbá vált a zsidó haza a közel-keleti zsidóság körül, szorult a hurok.
1947-ben a felosztást megelőző szavazáskor Haikal Pasha, Egyiptom ENSZ küldöttje etnikai tisztogatást vizionált, ha létrejön Izrael: „Ha az Egyesült Nemzetek úgy dönt, hogy felosztja Palesztinát, akkor a szervezet felelős lehet azért, ha nagyszámú zsidó mészárlás áldozata lesz.”
1948-ban, Izrael megalapítását követően az arab országok megtámadták a zsidó államot és meglepetésre súlyos vereséget szenvedtek. A veszteség az arab társadalmakban gyűlöletet ébresztett a zsidó kisebbség ellen.
Joshua Castellino és Kathleen A. Cavanaugh: Kisebbségi jogok a Közel-Keleten című művükben részletezik, hogy mi lett a sorsa a zsidó kisebbségeknek. Irakban halálos bűnnek nyilvánították a cionizmust, Szíriában pogromok törtek ki, Marokkóban bojkottálták a zsidó üzleteket és több zsidót meglincseltek. Az arab világ forrongott a zsidóság ellen. Nem számított az évszázados együttélés, sem a zsidóság kiharcolt pozíciói.
Az egyik első nagy kimentésre Jemenben volt szükség, ahonnan 1948 és 1951 között a Varázsszőnyeg-akció keretében 50 ezer embert menekítettek ki. Azokat, akik mégis maradtak, évtizedeken keresztül nem engedték emigrálni a jemeni hatóságok.
Az ellenségessé váló közeg ellenére a hosszú történelemmel rendelkező közösségek húzódoztak attól, hogy elhagyják az otthonaikat. Egyiptomban egészen a szuezi válságig 50 ezer zsidó maradt. A gazdag alexandriai és kairói közösség nem akarta otthagyni az otthonát. Aztán az 1956-os izraeli támadás miatti bosszúból ezer zsidót börtönöztek be, és a tarthatatlanná vált helyzet miatt az egyiptomi zsidóság távozott. Ám csak a menekülők fele ment Izraelbe, a többiek Európába és az Egyesült Államokba emigráltak.
Hasonló dolgok játszódtak le Marokkóban, Algériában és Tunéziában, ahonnan közel 400 ezer zsidó ment Izraelbe. Sokan önként indultak útnak, de a többieknek nem hagytak választási lehetőséget. Marokkóban egészen a 2000-es évek elejéig maradt egy néhány ezer fős közösség. A kis szíriai zsidó közösség, amely mindössze 30 ezer főt számlált, szintén kénytelen emigrálni. Az elnéptelenedett damaszkuszi zsidó negyedbe a szíriai kormány palesztin menekülteket is telepített.
Irak ősi babiloni közössége szintén húzódozott az Izraelbe való vándorlástól. A 120 ezer fős bagdadi központtal rendelkező közösség évezredes gyökereit kellett, hogy kitépje. Sokan már az 50-es évek elején, a másik nagy hullám pedig Szaddám felemelkedését követően menekült el.
A menekülők maguk mögött hagyták a vagyonuk jelentős részét, a zsinagógáikat és az otthonaikat is. Irakba egészen az amerikai bevonulásig a titkosrendőrség pincéjében őrizték a zsidóságtól elkobzott vagyontárgyakat, a tóratekercsektől elkezdve gyerekek bizonyítványáig.
Az izraeli statisztikai hivatal adatai szerint Izraelbe közel 800 ezren érkeztek az arab országokból Izraelbe, s további 2-300 ezer menekült nyugatra. Körülbelül 70 ezren maradtak néhány száz, esetenként néhány ezer fős közösségekké zsugorodva. Ezek a közösségek sokszor egy-egy családból állnak, akik továbbra is makacsul ragaszkodnak a szülőföldjükhöz.
Az elüldözött zsidóság utáni nosztalgia hetven év után ébredt fel az arabságban. Ez a nosztalgia egyrészt pozitívan érinti Izraelt, ahol remélik, hogy az arab attitüd enyhül a zsidósággal szemben, másrészt viszont felmerül: mit ér az a nosztalgia, ami évtizedekkel azután sírja vissza a zsidókat, hogy elüldözte őket?
