Sugár Andor, a holokauszt félreismert művésze

A művészettörténészek a magyar holokauszt két legjelentősebb festőjének a „nagypolgár” Farkas Istvánt, és Ámos Imrét, a „magyar Chagall”-t tartják. Pedig volt egy harmadik is, akit napjainkig félreismernek. Ő Sugár Andor, a „proletár”, akit egy tanítványa 1945 után „a munkásmozgalom festőjévé” avatott.

Sugár Andor zsidó munkáscsaládban született 1903-ban, édesapja szervezett munkás volt, vasesztergályos a MÁV Északi Főműhelyében. Együtt látogatták a Galilei-kört a nővérével, aki később részt vett egy kommunista szervezkedésben. Őt magát baloldali politikai nézetei miatt távolították el a Markó utcai Főreálgimnáziumból.

Vagyis ha van zsidó művész, akinek másodlagos identitása egyértelműen politikai volt, és zsidó származásának semmiféle jelentőséget nem tulajdonított, az ő volt.

Huszonnégy éves korában bekapcsolódott a munkásmozgalomba, nővérét a baloldali művész, Dési Huber István vette feleségül. Tagja lett a Szocialista Képzőművészek Csoportjának, munkásokat festett, 1932-től illegális röplapokat és linómetszeteket készített, ugyanúgy, mint a sógora, vagy a szobrász Goldman György. Felesége, Kalmár Kata fotóművész hozzá hasonlóan szimpatizált a kommunista mozgalommal.

Ennek alapján volt tanítványa, a kultúrpolitikussá vált Oelmacher Anna (akivel még együtt állítottak ki az OMIKE tárlatain) 1945 után a kommunista festő prototípusát mintázta róla, és ez a bélyeg napjainkig rajta maradt. Emlékkiállításait is „pártos szellemben” rendezték meg, és ezt tükrözi a róla kiadott, 1974-ban megjelent monográfia is.

Sugár Andor: Tömegsír

Tény, hogy Sugár tagja volt a baloldali orientációjú, de aktívan nem politizáló Képzőművészek Új Társaságának (KUT), majd 1932-ban társaival együtt megalapította a Szocialista Képzőművészek Csoportját, és a Montázs-csoport megbízásából illegális kommunista röplapokat is készített, a visszaemlékezések szerint hármat.

Ez a társaság, mely a Szociáldemokrata Párt Conti utcai központjában tartotta összejöveteleit, kapcsolatot tartott az illegális KMP vezetőivel, Madzsar Józseffel, majd Vértes Györggyel, illetve a párt kultúrpolitikájáért felelős Tamás Aladárral, aki egyben a 100 százalék című kommunista folyóirat szerkesztője volt. Tamás Aladár ekkor került szembe a baloldali, de a művészet szabadságát mindennél előbbre tartó Kassák Lajossal.

A „szocialista képzőművészek” között is konfliktus alakult ki: az u.n. „realista” szárny képviselői, Goldman György és Háy Károly László élesen bírálta, „formalistának”, „absztraktnak”, és „a jobboldal hangadójának”’ bélyegezte Sugárt.

Ezek a vádak a korabeli Szovjetunióban halálos ítélettel értek fel. Sugárra ott ugyanaz a sors várt volna, mint művésztársára, Mészáros Lászlóra, akit 1938-ban kirgíziai műterméből vittek el úgy, hogy soha nem tért vissza.

Ebben a helyzetben Sugár úgy döntött, hogy a feleségével együtt hosszabb dél-olaszországi és szicíliai körútra indul. Ott készült festményei valósággal megújították a művészetét, taorminiai tájképei összevethetők Csontváry és Egry hasonló témájú alkotásaival. Hazatérve még folytatta a munkásfigurák ábrázolását, de 1938-ban már megfestette a Hollókői vörös feszület című képét, melynek megdöbbentő erejű, tragikus víziója már baljós előérzetet sugallt.

„A sötétkamra varázslója mindannyiunké” – André Kertész-kiállítás nyílt Budapesten

A világhírű magyar zsidó művész születésének 125. évfordulója alkalmából nyílt fotókiállítás szerdán a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

1938-tól kezdve Sugár egyre magányosabb lett. Festett és fotóművész feleségét, Sugár Katát ápolta. Visszavonult a politikától, reménytelennek tartva Európa és benne Magyarország helyzetét. Műveit 1939-től elküldte az OMIKE tárlataira, ugyanúgy, ahogy részt vett a Magánalkalmazottak Országos Szövetsége, majd a Vasas Szakszervezet székházában rendezett 1941-es és 1942-es kiállításokon is.

Ezek azonban csak lehetőségek voltak a számára, hogy megjelenjen a nyilvánosság előtt. Úgy szakított a politikai baloldallal, hogy nem talált vissza zsidó gyökereihez.

Utoljára a Tamás Galériában állított ki, az Új akvarellek című kiállításon, Ámos Imre, Farkas István, Berény Róbert, Schönberger Armand és mások társaságában.

A negyvenes években belföldön teljesített munkaszolgálatot. 1940-ben négy hónapig Szatmárnémeti környékén, majd 1943-ban az iszkaszentgyögyi bauxitbányában. Szerencséje volt, hogy nem került ki a keleti frontra, és a munkaszolgálatból visszatérve festhetett. Olyan alkotásokat, mint A zsarnok (1941), A háború (1943) vagy a Tömegsír (1943).

„Ezek nagyszerű, expresszív alkotások, olyan festmények, melyeket a nem ismernek, ugyanis a képek magántulajdonban vannak, illetve közgyűjtemények raktáraiban porosodnak. Ha felfedeznénk, és a nyilvánosság elé tárnánk őket, a felkavaró, sokkoló újdonságnak számítanának a holokausztot művészi alkotásokon keresztül megjelenítő kiállításon” – írja ezekről a képeiről S. Nagy Katalin.

Alkalmam volt megnézni, lefényképezni ezeket a magántulajdonban, illetve a szombathelyi képtárban található alkotásokat, és személyes élményeim teljes mértékben megerősítik a művészettörténész véleményét. A zsarnok tébolyult vigyora, A háború, a Tömegsír, a Bolygó zsidó és a Kuporgó a holokausztot megörökítő nagyszerű alkotások.

A művész bécsi rokonai sorsán keresztül értesült a zsidók sorsáról, majd más források alapján jutott arra a következtetésre, hogy az ő sorsa is bevégeztetett. Mindehhez még a felesége, Sugár Kata 1943 decemberében bekövetkezett öngyilkossága is hozzájárult. Sugár Andor egészen 1944 március 19-ig, a német megszállásig dolgozott. Akkor a Gestapo az elsők között hurcolta el, második feleségével, Mauthner Zsuzsával együtt.

A festő Sárvárról, az ottani internáló táborból adott utoljára hírt magáról. Onnan Auschwitzba deportálták, amit nem élt túl.

A holokauszt intenzív előérzete: Farkas István művészete

A kiszolgáltatottság, a rettenet és a szorongás érzése lengi át a műveit. Pelle János írása.