Amíg a héten három nemzetközi karneválon is zsidógúnyolásra ropták, idehaza a kereszténység magyar „sajtóapostolára” emlékeztek mértéktartó, alig kódolt zsidózással – mindezt egy 100 évvel ezelőtt megjelent könyv újra kiadásával.
A hazai szélsőjobb politikailag büszkén inkorrekt, Lovas István-díjjal kitüntetett ideológusa különös vonzalmat érezhet szerkesztőségünk munkássága iránt.
Szakács Árpád, a MediaWorks Hungary Zrt. központi szerkesztőségének nemrég „alkotói szabadságra távozott” főszerkesztője — aki tucatnyi kormányközeli lap hangvételéért, gyakorlatilag a teljes megyei laphálózatért is felelt korábban — a hónap elején a Toroczkai-féle Mi Hazánk egyik rendezvényén a „magyar kultúra ellenségeiről” szónokolt, és hálás közönsége előtt nem csak lapunk egyik írásából idézett, de egy rosszízű zsidó(ellenes) viccel is hangolódott az előadására.
A héten pedig egy nemrég megjelent könyv bemutatásakor Szakács az először 100 évvel ezelőtt publikált „Magyarország újjáépítése és a kereszténység” című kötet új kiadásának előszavában főszerkesztő-helyettesünk tollával ékeskedett.
„Hogy most Bangha páter meghalt, a magyarországi zsidótörvény és fajelmélet egyik legkíméletlenebb ostorozója szállt sírba. Nem, ez nem sajtóhiba. Valóban: a fajelmélet legkíméletlenebb ostorozója szállt sírba vele”. Ezt nekrológot egy kolozsvári cionista zsidó újság, az Új Kelet közölte, amit Veszprémy László Bernát egy korábbi cikkében idézett.
Az idézet fontos hivatkozási pontja — dramaturgiai eleme — volt a rendezvénynek, amelyre Raffay Andreát, a tavaly több mint 100 (!) munkatárssal, és bőven egymilliárd forint feletti büdzsével megalakult Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának ügyvivő szakértőjét (!) hívta meg a Budaörsi Polgári Kaszinó és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége.
Vélhetően az intézet által aznapra szervezett négy másik program lehetett az oka annak, hogy a székek és fotelek több mint fele üresen maradt. Vagy csak nem ismerik elegen az 1945 és 1990 között tiltólistás jezsuita papot, a Horthy-korszak egyik legnépszerűbb keresztény gondolkodóját, Bangha Bélát. No és az előadóról sem hallhattunk eddig túl sokat.
Raffay Andrea az a fiatal irodalomtörténész, aki pár éve még Vastag Andrea néven Ady Endre feleségéről, Csinszkáról írt monográfiát, Adyt pedig azért szapulta, mert szerinte a költő „a magyar nép megújulását egy másik, a Magyar Királyságba akkoriban bevándorolt népcsoporttal való összeolvadással, új népet létrehozva vélte biztosítottnak látni”.
A tisztelt olvasóra bízom, vajon melyik idegen népről van szó. Egy biztos, Bangha Béla apropója remekül illeszkedik Vastag Andrea — időközben a sokak által antiszemitának tartott Raffay Ernő történész feleségeként — ma már hivatalosan Raffay Andrea mondanivalójához.
A kutató egy olyan könyv szerzőjének gondolatiságát hirdeti, amely kellőképpen szolgál intellektuális(nak hazudott) munícióval minden mai antiszemita számára.
A könyvről 100 évvel eredeti megjelenése után a kiadó azt írja, „mindenki számára közérthető és megdöbbentő válaszok vannak arról, hogy mi a liberalizmus? Mi a szocializmus? Milyen szerepük volt a keresztény magyar államiság szétesésében? Kik, mire használták fel ezeket az ideológiákat?”
Raffay Andrea, aki „tudományos apparátussal” és záró tanulmánnyal látta el a kötetet, közel kétórás előadásában részletesen beszélt Bangháról és a Trianon utáni korszellemről. Alighanem maga is osztja a kiadó — a kötet aktualitását hirdető — nézeteit, miszerint ma „a kereszténység, az erkölcs és a nemzeti identitás megsemmisítése, a szakralitás teljes felszámolása utolsó fázisához érkezett.”
Az elvitathatatlan eredményességgel munkálkodó Bangha Béla, a magyar és nemzetközi katolikus sajtó megújítója („sajtóapostola”), egy latin nyelvű folyóirattal az egész világ Mária kongregációinak szervezője, az 1938-as budapesti Eucharisztikus világkongresszus főszervezője, Mindszenthy bíboros és Prohászka Ottokár mellett a Horthy-rendszer harmadik legkiemelkedőbb keresztény értelmisége volt.
Ezzel együtt, még ha a náci fajelmélet és egyes zsidótörvények ellenzőjeként is ismert, a korszellemhez igazodó zsidózástól hemzsegő írásainak mai laudációja felettébb problematikus.
A „Magyarország újjáépítése és a kereszténység” című kötetben ugyanis számos példa emlékeztet arra, hogy aki erről a könyvről azt mondja, „ez volt az a kötet, amelyik miatt érdemes volt egyetemre mennem” — ahogy azt szenvedélyesen mesélte hallgatóságának Raffay Andrea — , az vagy nettó zsidógyűlölő és/vagy egyszerűen vállalhatatlan egy adófizetők pénzéből fenntartott közintézmény szakértőjeként.
Néhány gyöngyszem, hogy ne csak a levegőbe beszéljünk:
- „A magyar közéletnek ez a meddősége elsősorban a zsidó-szabadkőműves sajtó céltudatos félrevezető s uszító munkájának eredménye: ez a sajtó mindig gondoskodott új és új izgató és uszító eszmékről„.
- „A Rockefeller, Vanderbildt, Gould, Field, Hill, Strausz, Hirsch, Cassel, Pereire, Rothschild, Gutmann, Reitzes és Königswarter-típusú parvenükben komoly nemzetgazdászok nem a kereskedelmi zsenialitást bámulják, hanem a lelkiismeretlen és aggálytalan morál mentességet ostorozzák.”
- „Gazdasági életünkön a kufárszellemű plutokrácia lett úrrá; idegeneké lett kereskedelmünk, nagyiparunk, pénzügyünk, jórészt földünk is„
- „Werner von Kautzsch a mai nagybank-rendszert egyszerűen nagystílű uzsorának nevezi, amely a nemzetgazdaságnak éppoly veszedelme, mint a kultúrának és politikai szabadságnak; rabszolgaságba veti a termelő munkát s főleg az ipart s a népeket a nemzetközi zsidóság jármába viszi.”
„Hogy lehetne antiszemitizmusnak venni a jogos önvédelmi törekvéseket?” — tette fel a költői kérdést Raffay előadásában, amely során ugyan egy szóval sem jött ki a száján, hogy zsidó, de azért az „idegen gondolatú”, idegen szellemiségű”, „idegen lelkű” szófordulatokat meglehetősen nehéz volt félreérteni. Majd amikor jó ütemérzékkel idézte a fentebb említett kolozsvári zsidó lap nekrológját (micsoda felmentés! Hiszen a cionistáktól jön!), arra gondoltam, jó lenne szóra bírnom az est előadóját.
Nyilvánvaló volt, hogy a fiatal hölgy mellett tüsténkedő, az események dokumentálása végett fotósorozatot készítő mentort sem kerülhetem ki. Megvártam amíg a lelkes rajongóknak átadják a helyben — számla nélkül — árusított, természetesen dedikált könyveket, majd bemutatkoztam.
Arra voltam kíváncsi, hogy a kötetben szintén egy bevezető szöveget jegyző Raffay Ernő vajon miért tartotta fontosnak lábjegyzetben kiemelni, hogy az első világháború után alakult Nemzeti Tanács tagjai között ki is volt zsidó származású? „Ez egy ténymegállapítás volt” – jött a szűkmarkú válasz, amelyet megismételt azok után is, hogy felvetettem neki, de mégis, mi indokolta a megjegyzést?
Amikor elismerésemet fejeztem ki azért, mert az előadás alatt egy alkalommal sem hangzott el a zsidó szó, kissé mintha zavartabban néztek volna; lehet, hogy tényleg azt gondolták, a burkolt zsidózás nem volt átlátszó?
„Most ezzel antiszemitának akar nevezni engem? Miért teszi? Nem vagyunk azok. Nekem tudja, hogy ki a kedvenc íróm? Karácsony Benő! El sem hiszi, hogy milyen sokszor olvastam tőle kedvenc regényemet”
— mondta Raffay Ernő már-már bizarrnak ható pár perces beszélgetésünk alatt. Amikor arra emlékeztettem, hogy a zsidóság magyarországi bevándorlásával kapcsolatban agresszív betelepüléséről, „elzsidósodásról” beszélt, csak azt mondta: ezek megint csak a tények.
„Nézze, nincsen nekem semmi bajom a zsidókkal, csak a Jászi Oszkár-félékkel” — tette hozzá a történész, aki egyébként nagy érdeklődéssel követi lapunk történész szerzőinek cikkeit, és „minden nap olvassa a Neokohnt”.
Én viszont a Raffay-házaspár egyértelmű, bár időnként fondorlatosnak álcázott zsidóellenességét — mindegy hogy liberális, szabadkőműves, szocialista vagy konzervatív, jobboldali vagy kommunista érzelmű zsidók ellen irányuljon — minden formájában megvetem, és értetlenül szemlélem, hogy tehetséges emberekként miképp szegődhettek avítt tézisek hamis hirdetőinek?
A napokban három ország — Brazília, Belgium és Spanyolország — is olyan farsangi felvonulásokkal vigadott, amelyek mindegyikén voltak zsidóellenes jelmezek. Magyarországon viszont léteznek állami intézmények, amelyek „szakértő” munkatársai között olyanok is vannak, akik álarcok nélkül is, büszkén vállalják ordas eszméiket.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.