A CDU a folyamatos balra nyitással több szavazót – és tagot – vesztett, mint amennyit nyert, de ez nem zavarta Merkelt és követőit. Ugyan évről évre kevesebben szavaztak rájuk, viszont koalícióképesek lettek először a szocdemekkel, majd valamivel később a zöldekkel.
A hétvégi hamburgi választás volt az első reakció az utóbbi hetek németországi eseményeire: a szabályszerűen megválasztott türingiai szabaddemokrata kormányfő Merkel által kikényszerített lemondására a kommunista Linke-politikus Bodo Ramelow javára, valamint egy nyilvánvalóan beszámíthatatlan beteg német merényletére Hanauban, aki tíz iszlám országból származó bevándorló életét oltotta ki, majd öngyilkosságot követett el.
A választás a szociáldemokraták mellett a zöldek elsöprő győzelmét hozta: 24,2 % szavazott rájuk, 11,9 százalékkal többen mint öt évvel ezelőtt. Ez az eredmény többek között azért jöhetett létre, mert az addigi szocdem-zöld kormány még a választás előtt leszállította a választási korhatárt 16 évre, azzal a nyíltan hangoztatott célzattal, hogy a Fridays for Future fanatizált aktivistái és követői is szavazhassanak – természetesen rájuk.
A szociáldemokraták győztek ugyan, de ők (39,2 %, -6,4%), és a kereszténydemokraták (11,2%, -4,7) is elvesztették szavazóik jó részét. Az AfD a párt ellen folytatott propaganda-hadjárat és az erőszakos támadások ellenére 5,3%-kal és minimális veszteségekkel bejutott a parlamentbe, az FDP szabad demokratáinak ez nem sikerült, 4,9%-kal kívül maradtak.
A CDU és az FDP eredményei híven tükrözik a választók ítéletét a két párt magatartásáról a türingiai konfliktusban.
Az FDP elnöke, Christian Lindner ahelyett, hogy boldogan üdvözölte volna a szabaddemokrata Thomas Kemmerich megválasztását, őt is, önmagát is és egész pártját is elítélte, mert az AfD támogatását merték a választásnál igénybe venni. Az önmegalázásig csúszott a porban a média és az Antifa előtt, úgyhogy még az is elszégyellte magát, aki ezt a produkciót a tévében megnézte.
A hanaui merényletet a mainstream pártok és a média ugyan megpróbálta szemérmetlenül eszközként mindenki ellen felhasználni, aki a német egységfronton bármi kivetnivalót is talált, ám az AfD parlamentbe jutását még így sem sikerült megakadályozni.
Merkel a hamburgi eredményekre egyáltalán nem reagált, még egy rövid sajtókonferencia erejéig sem. A CDU-nak pillanatnyilag még elnöke sincsen, hiszen Kramp-Karrenbauer már a türingiai események során, Merkel nyomására, bedobta a törülközőt. Egy áprilisban megtartandó rendkívüli pártkongresszus fog majd az új elnök személyéről dönteni.
Merkel hatását a volt kereszténydemokrata pártra pontosan lemérhetjük, ha megtekintjük a CDU hamburgi eredményeit a 2004-es választásoktól kezdve:
- 2004: 47,2 % (még a szocdem Gerhard Schröder kancellársága idején)
- 2008: 42,6 % (a bankválság éve)
- 2011: 21,9 %
- 2015: 15,9 % (a határnyitás éve)
- 2020: 11,5 %
Szemünk előtt oszlik fel a német gazdasági csoda és az újraegyesítés pártja. 60 évig a CDU volt a keresztény szociális érzékenységűek, a polgári, nemzeti konzervatívok és a gazdasági liberálisok pártja – egy igazi polgári néppárt, amely egy nemzeti konszenzus alapján különböző nézetű embereket tudott egyesíteni és képviselni.
Ennek a konszenzusnak a legfontosabb alapja a szocializmus és az állami paternalizmus bármely formájának az elutasítása volt. Ez biztosította a társadalmi békét és összefogást, a gazdaság és a jólét felvirágzását, valamint a megfontolt és mérsékelt alkalmazkodást a technikai és társadalmi változásokhoz.
Az NDK-ban szocializálódott Angela Merkel hatalomátvétele óta eltelt 15 év után mindebből semmi sem maradt. A CDU Merkel vezetése alatt lépésről lépésre a párt minden alkotóelemét feladta: az Euró „megmentésével” feladta az európai valuta stabilitását és a nemzeti szuverenitás maradékait; az úgynevezett energiafordulattal bevezette az energiaszektorban a tervgazdaságot; a 2015-ös határnyitással és az iszlám előtti hajbókolással feladta az ország kulturális identitását.
Ez a politika a társadalmat ellenséges táborokra osztotta, a „jobboldallal” szembeni gyűlölet és erőszak mind szavakban, mind tettekben szalonképessé vált, és időközben mindenkit fenyeget, aki az ökoszocialista pártoknak – köztük immár: a CDU-nak – ellentmondani merészel.
Merkel mantrája kezdettől fogva a párt modernizálása volt.
A CDU-nak választhatóvá kell válnia a városi posztmodern életmódot folytató fiatalok számára, hangoztatta, ezért kell búcsút mondani az olyan avítt eszméknek, mint a klasszikus családmodell, a teljesítményelv, a személyes felelősség és az óvatosság a társadalmi változások kiváltása során. Átvette a szociáldemokratáktól, hogy a jó szociálpolitika a jóléti állam mindenre és mindenkire való folyamatos kiterjesztését jelenti, és elkezdte – mint az SPD – szociális ajándékokkal megvásárolni a választókat.
Aztán következtek a zöldek. Az atomerőművek kikapcsolása egy Japánban történt cunami okán volt Merkel nyitása a zöldek irányába, folytatódott az energiafordulatnak nevezett államosítással, majd az autóipar és az autósokkal szembeni, illetve a klímakatasztrófa elleni totális háborúval.
Az érv mindig ugyanaz volt: a pártnak modernizálódnia kell, hogy szélesebb rétegek számára választható legyen. Hogy a CDU ezzel a folyamatos balra nyitással sokkal több szavazót – és tagot – vesztett, mint amennyit nyert, nem zavarta Merkelt és követőit. Ugyan évről évre kevesebben szavaztak rájuk, viszont koalícióképesek lettek először a szocdemekkel, majd valamivel később a zöldekkel.
Így valahogy mindig megvolt a többség, és mint most megtapasztalhattuk, Merkel a hatalom megtartása érdekében még a kommunista Die Linke-vel való együttműködéstől sem riad már vissza, még ha ez a kegyelemdöfést jelenti is saját pártjával szemben.
A hatalom megtartása egy rendkívül kis támogatói bázis alapján a Német Szocialista Egységpárt specialitása volt az NDK-ban. Ennek egyik fontos ideológiai eleme volt az antifasizmus – a keletnémet pártvezetés állam- és történelem doktrínája. Fasiszta volt minden és mindenki, ami vagy aki a szabad Nyugat-Németországhoz tartozott: a pártok és politikusok, a vállalatok és vállalkozók, az alkotmánybíróság és persze a rendőrség és a fegyveres erők.
Merkel kancellársága folyamán szivárgott be az antifasizmus az immáron össznémet politikai életbe, és lett mára a legélesebb fegyver a másképp gondolkodók, de főleg a renegát AfD ellen, az ellen a párt ellen, amelyik nem képvisel mást, mint azt, amit a Merkel előtti CDU képviselt.
Időközben az új német antifasizmus már a CDU ellen is fordult. Elmar Brok, volt európai parlamenti képviselő nemrégiben „rákos daganathoz” hasonlította a CDU-n belül működő konzervatív „Értékuniót”, amelyet szerinte ki kell vágni a párt egészséges szervezetéből. Az így létrejött baloldali blokk az antifasizmus ideológiája alapján működik együtt az Antifa erőszakos hordáival, és használja őket ellenfelei megfélemlítésére, illetve elhallgattatására.
A türingiai választás után Antifa-csoportok támadták meg az FDP irodáit és képviselőit, a lemondott türingiai miniszterelnök Thomas Kemmerich csak biztonsági személyzettel bír közlekedni, feleségét ennek ellenére leköpdösték. A CDU-n belüli Értékunió sajtószóvivőjét úgy megfélemlítették, hogy az azonnal lemondott minden funkciójáról és kilépett az unióból.
A valaha polgári, időközben baloldali Die Zeit nevű politikai hetilapban a következő kommentár jelent meg „Habeck Fan” álnév alatt: „Minden AfD-szimpatizánst felügyelet alá kell helyezni, és ha kell, be kell zárni. Csak így lehet a barna mocsarat kiszárítani és 1933 megismétlődését megakadályozni.” (Robert Habeck a Zöld párt jelenlegi társelnöke). A lap szerkesztői nyilván semmi kivetnivalót nem találtak a kommentár szellemiségében.
E ponton mindenképpen beszélnünk kell a német média szerepéről. A média az egyik – talán a legfontosabb – ereje annak a mozgalomnak, amelyik Németországot egy zöld-kommunista diktatúra irányába tereli. Az államilag pénzelt ún. NGO-k és az ideológiailag elkötelezett média szoros együttműködésének eredményeként gyakorlatilag az ő kezükbe ment át az államirányítási hatalom.
Nincs az a média vagy valamilyen NGO által felkapott abszurd ötlet, amely ne lenne azonnal minisztériumi illetve kormányszintű megfontolások tárgya.
Az összes neves média, főleg a közszolgálati tévéadók és az országos sajtóorgánumok egy egységes zöld-kollektivista világnézetet közvetítenek, amelyet aztán felkapnak az állandóan mobilizálható tüntetők, és a médiával karöltve már a nép követeléseként jelentetnek meg.
Az a néhány független magazin és blog, amely az így alakított közvéleménnyel szembe mert szállni, az antifasiszta harc célpontja lett, gazdasági nyomással próbálják ellehetetleníteni őket, és állandó feljelentésekkel küzdenek. Az antifasiszták időközben nyíltan követelik, hogy erőszakkal hallgattassák el őket.
Például Jakob Augstein, a híres Spiegel-alapító milliomos sarja, saját lapjában a következőket írta a hanaui merénylet után, melynek elkövetésével nem a borult agyú gyilkost, hanem az AfD-t vádolta: „Az erőszak kezdeményezőinek neve és címe van: Sarrazin, Broder, Tichy és mások… A szavakkal kezdődik, aztán jönnek a tettek.”
Ehhez tudni kell, hogy Thilo Sarrazin egy szociáldemokrata politikus, aki fáradhatatlanul rámutat a határtalan migráció veszélyeire, Henryk Broder német zsidó újságíró, az Achse des Guten nevű konzervatív-liberális politikai blog alapító tagja, Roland Tichy pedig a Tichys Einblick című lap és blog főszerkesztője (szerzőnk e lap munkatársa – a szerk.). Mindannyian feddhetetlen polgárok, egyetlen bűnük, hogy a merkeli politikát bírálják.
Tulajdonképpen minden részvét nélkül nézhetnénk végig a CDU teljes szétesését. De sajnos éppen akkor történik ez, amikor egy kiegyensúlyozott, józan polgári pártra a legnagyobb szükség lenne. Ez különben ugyanígy vonatkozik a szintén széteső SPD-re.
Az országot – többek között a merkeli politika következményeként – komoly gazdasági válság fenyegeti. Ha a társadalom megosztottságához még hozzávesszük az új elosztási harcokat, akkor még elgondolni is nehéz, hogy az erőszak milyen kitöréseire számíthatunk. Egyelőre a józanságnak egyetlen politikai képviselője sincsen, és így tovább támolygunk egy ellenőrizhetetlen politikai erupció irányába.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.