Fegyelemmel és „becsületes” szervezettségben zajlott az a neonáci rendezvény Budapesten, amelyen több száz holokauszt-kétkedő használta fel sok ezer katona halálát arra, hogy emlékeztessenek: fajvédő harcuk folytatódik.
Igen, a nap szenzációja nem az volt, hogy már megint sok neonáci jött össze Budapesten, amiről pedig szeretjük hallani, „zsidó reneszánsz dívik”. A több, mint húsz éves múlttal rendelkező „becsület napi” esemény a fővárosban már szinte rutinrendezvénynek számít. Hiába a rendőrség minden egyébirányú próbálkozása,
a bíróság döntése értelmében újra megtarthatták Magyarország legfontosabb szélsőjobboldali rendezvényét a hétvégén. Éljen a demokrácia és a szabadságjogok.
Örömteli, hogy fizikai bántódása nem esett senkinek, sőt, a hatóságok felkészültségének köszönhetően nagyjából minden program békésen is zajlott le. Ezzel együtt ott, a több mint félezer, fekete ruhás résztvevő között felfedezni Kardos Péter rabbit, és csendes beszélgetésbe elegyedni vele alig 5-10 méterre a rendezvény profiljába illő vendégei között, nos, ez azért nem mindennapi élmény volt számomra.
Sehol egy testőr, csupán egy kedves fiatal hölgy állt mellette, és egy kolléga a Népszavától. Utóbbi jegyzetelte Kardos szavait, én csak kérdeztem, és próbáltam hitetlenkedve megérteni, még is mit keres itt?!
Ő pusztán kíváncsi volt arra, hogy is néznek ki ma annak az eszmének a képviselői, akiknek elődeik 75 évvel ezelőtt ugyanezen a környéken, a Városmajorban végezték nagyanyjával, kinek holtestére édesanyjával, nyolc éves gyerekként talált rá.
Kardos rabbi elsőre nem értette, ezért még egyszer meg kellett kérdeznem tőle, vajon számolt-e annak a lehetőségével, hogy valaki itt felismerné, vagy a rendezvény után, a vélhetően róla is készült fotók alapján üzennének neki. Hosszas hallgatás után mindössze annyit mondott: „Itt vagyok, itt akartam lenni, meg akartam nézni magamnak ezeket az embereket”.
Ezt a szürreális találkozást leszámítva minden úgy zajlott az ellentüntetők miatt rendőrségi kordonnal biztosított parkban, ahogy az bármilyen más megemlékezésen szokott. Csend volt, a feltűnő szervezettség mellé azonban igazi katonás fegyelem is párosult. Alakzatban vonultak, majd sorakoztak fel a koszorúzáshoz a résztvevők. Egy ideig közöttük masíroztam én is, hátha megtudok valami érdekeset, de mivel alig-alig beszéltek egymás között is, unalmas volt hallgatásuk.
Hiába voltam kíváncsi arra, kit és mi vonzott ide, csak nehezen akadtam olyanokra, akik hajlandóak voltak szóba elegyedni velem.
Nem gondoltam, hogy „provokátorként” kiragadnak majd a tömegből — ahogy azt szégyenszemre tették pár hete egy kollégával egy másik rendezvényen — csak azért mert egy-két kérdéssel élek. A sajtó munkatársait különben is tisztességgel hagyták fotózni, videózni. De azért mégsem volt annyira barátságos, ismerkedős a hangulat.
A résztvevők többsége — átlagban 25 és 55 közötti erős testfelépítésű férfiak — tudta miért jön, nem traccspartira érkezett, hanem ideológiai megerősítésre vágyva hallani akarta újra, hogy ki is az ellenség. Mert tudniuk kell, ki ellen is szól a harcuk.
„Ugyanazok az ellenségeink, mint 75 évvel ezelőtt. Nem Müllernek vagy a Májernek, hanem Rothschildnak és Goldman Sachs-nak hívják őket.”
— fogalmazott a megemlékezés első felszólalója, a német Matthias Deyda, aki egy Dortmund-környéki szélsőjobboldali csoport, a Die Rechte képviselője, aki nem első alkalommal vesz részt a budapesti eseményen. Facebook oldalán maga is éltette és kiállt magyarországi szövetségese, a mostani rendezvény egyik főszervezője, a Légió Hungária mellett.
Utóbbi csoportot a nyilvánosság először tavaly október 23-án ismerhette meg. Többen őket tették felelőssé azért, ami az Auróra közösségi háznál történt. Nagy sajtófigyelmet kiváltó akciójuk — letéptek és felgyújtottak egy szivárványos zászlót — után közleményükben azt mondták, hogy a melegek szimbólumát „a modern kor szovjet lobogójának” tartják.
A Légió Hungáriáról úgy vélik, hogy több kisebb radikális, neonáci csoportosulásból alakult alig két évvel ezelőtt, és vezetői között vannak olyanok is, akik közvetlen politikai kapcsolattal is rendelkeznek — főleg korábbi Jobbikos körökből.
A szombati napsütéses megemlékezésen vagy két tucat hasonszőrű szervezet vett részt. Különféle honvédő egyletek érkeztek Bulgáriából, Lengyelországból, Olaszországból és Oroszországból, sőt, itt volt a magyar radikálisok veteránja, a 2002-es „hídfoglaló”, Budaházy György is, aki a „Hozz világra még egy magyart” mozgalom nevében koszorúzott. Nem volt nehéz megtalálniuk a közös hangot.
A német Deyda beszédét egy olyan idézettel zárta, amelyről ugyan nem mondta ki, hogy Hitlertől származik, de mindenki számára sejtetni engedte azt: „Nem elegendő csak pusztán az ígéret, hanem inkább az esküvel mondom: harcolni fogok” — idézte a führert a díszvendég.
A beszédek végén odaléptem Deydához. Azt kérdeztem elsőre, hogy
jó németként mit gondol, a Bayern vagy a magyar Gulácsi Péterrel felálló Lipcse nyeri-e a hétvégi német futball rangadót? Nem túl nagy meggyőződéssel, de ügyes politikusként 1-1-es döntetlent tippelt.
Ezután bemutatkoztam neki, mint a Neokohn munkatársa, rákérdeztem, hogy én, aki kézfogással köszöntöm Budapesten, zsidóként mit ártottam neki? Mert hogy a Rothschildozás eléggé átlátszó volt. Kissé bizonytalan arccal, sőt, talán némiképp — én legalább is azt reméltem — szégyenérzettel csak annyit mondott: ő nem a zsidókat mondta, pusztán azt a két nevet…
Még az orosz neonáci vendégek érdekeltek, akik különös társaságot alkottak. Öten, mint valami gimnáziumi diákcsoport, úgy néztek ki. Egyik tagjuk kijelentette: „a régi szovjet beidegződés még mindig kártékony Oroszországban, de szerencsére mozgalmunk egyre erősödik…”. Azzal kapcsolatban, hogy vajon Moszkvából nézve is a zsidók a legnagyobb probléma-e, azt mondta, hogy
„Nekünk Putyin a fő ellenségünk. Őt csak a pénz és a hatalom érdekli, nyilván tele van ő is izraeli tanácsadóval…”
Miután véget ért a koszorúzás, mindenki békében távozott. Az eredetileg megbeszéltek alapján a megemlékezésen senkinél nem lehettek önkényuralmi jelek. A szervezők mindenkit arra kértek, hogy akik náci-nyilas szimbólumokkal szeretnének ékeskedni, azok a „Becsület napjára” szervezett másik hivatalos emlék-programra, a 60 kilométeres „kitörés-teljesítménytúrára” hozzák magukkal azokat.
Ahogy haladtam a metró felé, egyre több militarista túrabakancsos jött velem szembe. Láttam többet is közöttük, akik „SS”-galléros, korhű öltözékben tartottak a túra rajtkövéhez. Eszembe is jutott az Átlátszó minapi cikke. A felkavaró írás egyik tézise a szemem előtt látszott beigazolódni:
a hagyományőrzés maskarájában olyan zsidó-fóbiás, holokausztot megkérdőjelező egyedek is masíroznak olyan rendezvény keretein belül, amihez állami támogatást kaptak.
És ami a legrosszabb, hogy a több mint 2500 induló között — lévén a túra része a hivatalos országos túranaptárnak is — , sok olyan is akad majd, akik jó eséllyel az igaz sötétségben kaphatják el ezt a koronavírusnál is fertőzőbb betegséget, az antiszemitizmust.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.