Kétség sem fér hozzá, hogy Horthyt felelősség terheli mindazért, amit a megszálló németek által rákényszerített kormány tett. De nem lehet „egy az egyben” a nyakába varrni 437 ezer zsidó Auschwitzba történt deportálását.
A pesti „nagygettó” felszabadulásának évfordulójáról először 1946. január 18-án emlékeztek meg a Dohány utcai főtemplomban, hazai és külföldi politikusok illetve katonák jelenlétében. Már akkor elhangzott egy hosszabb beszéd, melyet Hevesi Ferenc főrabbi tartott. Az azóta eltelt háromnegyed évszázad alatt sok rabbi és hitközségi vezető csillogtatta meg ékesszólását, előbb a Dohány utcában, majd a Wesselényi utcai, egykori zsidó kórház falán elhelyezett emléktáblánál.
A szónokok rendre hangsúlyozták a Vörös Hadsereg szerepét, s többnyire azt a pillanatot idézték fel, mikor megpillantották az első, kenyeret hozó szovjet katonát. Arról, hogy mi történt ezt megelőzően, és közvetlenül azután, soha nem esett szó, a történészek sem vesződtek vele.
A „kényes” történelmi tények felidézése és interpretálása évtizedeken át a politika privilégiuma maradt, amit a hazai neológia vezetői elfogadtak, önálló „múltfeltárási” kezdeményezéssel soha nem álltak elő.
Jellemző, hogy amikor Simó Sándor, Kőszegi Edit és Surányi András elkészítették tucatnyi túlélőt megszólaltató dokumentumfilmjüket a gettóról (Fényképek gyermekeinknek, 1981), és annak hazai forgalmazását „a téma érzékenysége miatt” az MSZMP KB illetékesei nem engedélyezték, a hitközség vezetői nem tiltakoztak – igaz, a film készítőinek, ismerve a hozzáállásukat, esze ágában sem volt ezt kérni tőlük.
Ezért tartom biztatónak A nagy gettó a „zsidónegyedben” című, Dombi Gábor és Lugosi András által szervezett tudományos konferenciát, melyet január 20-án tartottak a Goldmark-teremben. A budapesti zsidóüldözések történetéről és emlékezetéről elhangzott előadások színvonala persze egyenetlen volt, de újdonságok is elhangzottak.
S ami lényeges: ezek nyomtatásban is megjelentek az Erzsébetváros című önkormányzati havilap 2020/1-es, a budapesti gettó emlékezetének szentelt különszámban, ami a kerületi önkormányzat, és a konferenciát bevezető Niedermüller Péter polgármester érdeme.
Szóval: óriási késéssel ugyan, de kiléptünk a „kegyeletes megemlékezések” homályából. Dombi Gábor, aki a Dohány utcai zsinagóga alagsorában látható, szerény kivitelű, és mielőbbi bővítésre szoruló kiállítást összeállította, az első történész, aki nem elégedett meg Lévai Jenő klasszikus feldolgozásával.
Előadásában más források, így anyakönyvi feljegyzések, célzottan gyűjtött visszaemlékezések, közigazgatási iratok stb. alapján pontos képet rajzolt a „nagygettó” élelmezési és egészségügyi állapotáról, halálozási viszonyairól az ostrom alatt, és közvetlenül utána, a halottak azonosítására tett erőfeszítésekről, ideiglenes, majd végleges temetésükről.
Az önkormányzati újság különszámában közölt cikkéből az is kiderül, hogy
„magyar és német tisztek már 1944 áprilisban kidolgozták a zsidók gettóba zárásának (és deportálásának) terveit.
A budapesti zsidóságot az első tervek szerint a Rákóczi út és a Podmaniczky utca közötti területre költöztették volna, de attól tartva, hogy a város más – nem zsidók lakta – részeit a szövetségesek bombázni fogják, letettek erről a tervről. A főváros zsidóságát végül júniusban, Dávid csillaggal megjelölt, ezért ’csillagos házaknak’ nevezett épületekbe zsúfolták.”
Megjegyzendő, hogy még a vidéki deportálások előtt létrehozni tervezett, a varsóihoz hasonló, viszonylag nagy területű budapesti gettó Endre László belügyi államtitkár elképzelése volt. Ez a terv végül katonai, stratégiai megfontolások alapján hiúsult meg, de jó lenne többet tudni róla.
A Központi Zsidó Tanácsról szóló eladásával szerepelt a konferencián, és erről publikált a kerületi lap különszámában Karsai László. Ugyanitt olvasható A Szálasi-rendszer zsidópolitikája című cikke is. Mindkét, eredeti, eddig nem ismert információt még véletlenül sem tartalmazó írás lényegét összefoglalja az utóbbi végén olvasható mondat, melyet nem hagyhatok szó nélkül: „1944-ben a Horthy-Sztójay kormány idején kb. nyolcszor több zsidót deportáltak és gyilkoltak meg, mint a Szálasi-rezsim idején.”
Már a szóhasználat is tendenciózus. Eddig soha, sehol nem olvastam „Horthy-Bethlen”, vagy „Horthy-Kállay” kormányról, pedig mind Bethlen István, mind Kállay Miklós jóval hosszabb ideig állt az államfő által kinevezett kormány élén, mint a magyar zsidóság tömeges deportálását elrendelő Sztójay Döme.
Kétség sem fér hozzá, hogy Horthyt felelősség terheli mindazért, amit a megszálló németek által rákényszerített kormány tett. De nem lehet „egy az egyben” a nyakába varrni 437 ezer zsidó Auschwitzba történt deportálását.
A kormányzónak így is épp elég bűne volt. Ami elég lett volna a felelősségre vonásához, de ezt, mint ismeretes, Sztálin, és Magyarországgal, mint későbbi érdekszférával számoló szovjet politikusok megakadályozták.
Horthy ugyan kezdeményezte a Mester Miklós vezette, és több ezer zsidó érdekében közbenjáró „mentesítési államtitkárság” felállítását a Vallás és Közoktatási Minisztériumon belül, de három hónapig mégiscsak „szabad kezet” adott az Eichmann-nal és kommandójával szorosan együttműködő, Jaross Andor vezette Belügyminisztériumnak és deportáló államtitkárainak.
Ugyanakkor megfontolandó, amit a Lévai Jenő által is nagyra becsült Mester Miklós állít, vagyis hogy „ha Horthy Miklós 1944 márciusa 19-én lemond, Szálasi Ferenc rémuralma azonnal bekövetkezik. Akkor pedig, nem kétséges, több idő lett volna arra, hogy a magyar zsidóságot sokkal, de sokkal nagyobb mértékben elpusztítsák a politikai őrültek, mint Horthy Miklós hátralévő kormányzósága alatt történt.”
Karsai azon az alapon preferálja Szálasi „zsidópolitikáját”, és állítja szembe Horthyéval, hogy a későbbi „nemzetvezető”, ellenzéki politikusként támadta Sztójayt, bírálta őt a „négymillió munkaóra” teljesítésére felhasználható vidéki zsidók deportálása miatt. De ezek csak súlytalan szavak voltak egy rögeszmés őrült részéről, akit a németek az utolsó pillanatig távol tartottak a hatalomtól.
Kétséges, hogy zavaros megnyilatkozásait érdemes volt-e komolyan venni, tudományos értekezésnek minősülő „politikai életrajz” keretei között elemezni.
Szálasi, uralmának rövid ideje alatt elrendelte, majd leállíttatta a bécsi „halálmeneteket”, később pedig elrendelte a „nemzetközi gettó” felszámolását és a „nagygettó” felállítását. Ez azonban valószínűleg a Budapest védelmét szervező német hadvezetés engedélyével, ha ugyan nem az utasítására történt.
A nyilasoknak nem volt önállóan megvalósított „zsidópolitikája”, leszámítva a tömeges gyilkosságokat, melyekről a jövőt lázasan tervező Szálasi tudomást sem vett. A világháború utolsó szakaszának eseményeit, amikor a nyugati szövetségesek elérték a Rajnát, a szovjet csapatok pedig átkeltek Tiszán és gyorsan nyomultak Budapest felé, történelmietlen összevetni azzal a tragikus helyzettel, ami 1944. március 19-e, a német megszállás után alakult ki Magyarországon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.