A karácsonnyal folytatott verseny nem valódi probléma. Az a kérdés, hogy ez a generáció rendelkezik-e elég akarattal ahhoz, hogy szembeszálljon a populáris kultúra bálványaival, amikor Izraelről és a zsidó népről van szó.
A hanuka népszerűsége az amerikai zsidók körében nagymértékben annak a hiábavaló, mégis határozott erőfeszítésnek a következménye, hogy versenyre keljenek a karácsonnyal. Miközben élvezhették a diaszpóra lét történelmében példa nélküli szabadságot, jólétet és befolyást, az amerikai zsidóknak olyan ünnepre volt szükségük, amely anélkül ruházza fel őket az éves decemberi ünnepségeken való részvétel lehetőségével, hogy teljes mértékben fel kellene adniuk az identitásukat – írja a Jewish News Syndicate oldalán megjelent publicisztikájában Jonathan S. Tobin, az orgánum főszerkesztője.
Ezért vált a hanuka jóval fontosabbá az amerikai zsidók számára, mint az őseiknek Európában és másutt valaha is volt, akik egy kisebb téli ünnepnek tartották. Ez magyarázza azt is, hogy miért vált a karácsony kék girlandos változatává. A makkabeusok zsidó függetlenségért folytatott küzdelméről és a nyolc napig kitartó olaj csodájáról szóló történetet valahogy úgy alakították át, hogy pusztán a decemberi ünnepi szellem zsidó változatává váljon, amely a mindenki felé irányuló jó szándékot ünnepli.
Az a tény, hogy a Hallmark csatorna idén először két vadonatúj hanukai témájú filmet is sugároz, hogy a számtalan karácsonyi műsorral együtt bemutathassák, tökéletes példája annak, hogy a zsidók mire vitték Amerikában.
Lesznek, akik az amerikai hanuka további jellegzetességeivel, az ajándékozás és az ablakba kitett fogyasztás orgiájával együtt az asszimiláció tüneteként fogják becsmérelni ezt, ami az Egyesült Államokban a nem-ortodox népesség szétesését okozza.
Ebben lehet valami, különösen akkor, amikor mindez „hanukarácsonyi” ünnepségekben nyilvánul meg, amelyek látszólag az egyenlő hangsúlyról szólnak, valójában mindkét vallás tiszteletének hiányról tanúskodnak, miközben létrehozzák a zsidó identitás olyan formáját, amely tovább nem örökíthető, és túl nagy figyelmet, vagy tisztelet sem érdemel.
Az a tény, hogy egy zsidó ünnep üdvözlőkártya-stílusú ábrándos kalandok alapja lehet, amelyben a fény ünnepét szimbolizáló gyertyák immár a „Fehér karácsonynak” a legtöbb amerikai által a kultúrája szerves részeként tekintett, fákkal, mikulásokkal, tündékkel és karácsonyi tuskóégetéssel benépesített élőképébe is illeszkednek, önmagában szatírába illik.
Ugyanakkor megmutatja egy nemzet nagyságát is, amelyben minden embernek és vallásnak joga van kivennie a részét az amerikai álomból. Míg a Hallmark hanukai filmgyűjteménye soha nem fog az olyan karácsonyi klasszikusokhoz, mint „Az élet csodaszép”, „A férfi, aki vacsorára jött” vagy a „Karácsony Connecticutban” hasonlókat kitermelni, sokkal hasznosabb ezt a befogadás kísérletének és zsidó sikernek tekinteni, mint bármi másnak.
Noha nincs semmi baj azzal, hogy a zsidók élvezik az ünnepi filmeket és a szórakozást, ami ennek az időszaknak a velejárója, ám a decemberi romantikus történetekre eső fókusznak nem szabad elvonnia bennünket a hanuka igazi üzenetétől. A makkabeusoknak a hellenizmus ellen viselt háborújára való emlékezés üzenete messze nem érdektelen a modern zsidó élet szempontjából, hiszen az valójában a fiatal zsidók túlélési mechanizmusa, amelyet nem hagyhatunk és nem is szabad figyelmen kívül hagynunk.
Donald Trump az amerikai egyetemeken tapasztalható antiszemitizmus visszafogását célzó elnöki rendeletének bölcsességéről folytatott vita nagy része arra összpontosított, hogy van-e abban valami rossz, ha a kormány szankcionálni akarja az olyan intézményeket, amelyek lehetővé teszik a zsidógyűlölet valamely formáját. Sajnos a politikai baloldalon sokan vagy olyannyira a Trump iránti gyűlölet megszállottai, hogy egyáltalán támogatni tudjanak bármit is, amit tesz, vagy annyira befolyásolják őket az interszekcionális mítoszok, hogy úgy gondolják, minden erőfeszítés, ami arra irányul, hogy visszaszorítsák a zsidók és Izrael elleni gyűlölet terjesztőinek tevékenységét, a szólásszabadság korlátozását jelentené.
Ez a fajta megtévedt gondolkodás önmagában elég rossz, de amire ebben a nagy mértékben kiforgatott vitában nem jutott figyelem, az az, hogy mi legyen a zsidó hallgatók hozzáállása a feléjük irányuló gyűlölethez.
Amíg az akadémiai élet szereplőinek többségén és az intézményes zsidó világ nagy részén múlik, a helyes válasz az olyan csoportok, mint a Students for Justice in Palestine által képviselt, emberi jogi érdekképviseletnek álcázott antiszemita szemétre, a párbeszédre irányuló engedékeny és alázatos felkérés marad. Azok, akik azt állítják, megértik a fiatal zsidókat, azt mondják nekünk, hogy a legrosszabb dolog, amit tehetnek, az az, hogy felelősségre vonják ezeket a gyűlöletcsoportokat azért, amik, illetve bármi áron el kell kerülniük minden olyan érdekképviseleti aktivizmust, amely magában foglalná a förtelmes kirohanások terjesztőinek – közöttük zsidóknak – a szembesítését vagy felelősségre vonását.
Ha valóban szeretnénk tiszteletben tartani a hanuka eredeti szellemét, akkor nem szabad arra buzdítanunk a zsidó hallgatókat, hogy építsenek hidakat, vagy üljenek le párbeszédre azokkal, akik az antiszemitizmust terjesztik. Ehelyett segítenünk kellene őket abban, hogy megszerezzék a bátorságot, hogy szembeszálljanak a kínzóikkal, és az Izraelre és az ellenségeire vonatkozó igazsággal válaszoljanak a hazugságokra.
Az ilyen nyílt válaszokat széles körben elítélik, mert úgy tűnik, hogy sok, ha nem a legtöbb zsidó úgy gondolja, a cionizmust becsmérlő populáris kultúrával szembeni ellenállás hiábavaló, és nemkívánatos eredményhez vezet (továbbá félelmetes, különösen a fiatalok számára). Azoknak a hamis előfeltevéseknek az elutasítása, amelyek a zsidó államra vonatkozó interszekcionális hazugságok alapjául szolgálnak, azt is megkövetelné a zsidó hallgatóktól, hogy a saját kiközösítésüket kockáztassák.
Ám amit azok, akik ilyen körülmények között körültekintést és párbeszédet tanácsolnak, elfelejtenek, az az, hogy a hanuka lényege néhány bátor zsidó hajlandósága, hogy saját módján szembeszálljon a populáris kultúra bálványaival. Tovább menve, a zsidó nép túlélése mindig arra az elképzelésre támaszkodott, hogy zsidónak lenni mindenkor azt jelentette, hajlandóak vagyunk szembeszállni a hasonulásra kényszerítő nyomással.
Hanuka igazi csodái arra emlékeztetnek, hogy a hétköznapi zsidók rendkívüli erőfeszítései és hite szükséges ahhoz, hogy minden nemzedékben életben maradjon a zsidó civilizáció lángja. Ehhez a zsidóknak, mind a fiataloknak, mind az időseknek, most is meg kell találniuk magukban a bátorságot a zsidó néphez tartozás érzésének magukhoz ölelésére. Annak az érzésnek, amely hanyatlik az asszimiláció és mindazok nyomására, akik rossz hírbe hozzák a partikularitást hangsúlyozó identitást, ahogyan az Izrael és a cionizmus melletti kiállást is. Bármilyen stratégia, ami beéri ennél kevesebbel, nem pusztán átengedi a terepet a zsidók ellenségeinek, hanem elárulja hanuka csodájának igazi jelentését is.
