Évtizedekkel azelőtt, hogy Izraelbe csempészték, ahol a bíróság elítélte, a hírhedt tömeggyilkos újságírónak álcázva egyszer már járt a Palesztin Mandátum területén.
1937-ben, még mielőtt a náci Németország legvérszomjasabb tömeggyilkosává várt volna, Adolf Eichman német újságírónak tettetve magát ellátogatott a Palesztin Mandátumba. Második látogatását 24 évvel később már a legendás izraeli titkosszolgálat szervezte meg, mikor a Ricardo Clement álnéven Argentinában bujkáló háborús bűnöst elkábítva a zsidó államba szállították és a bíróság elé állították.
De mit keresett Eichmann a második világháború előtt Palesztinában? Miért volt fontos számára, hogy saját szemével láthassa a zsidó jisuvot? Végül pedig: milyen konklúziót vont le mindebből?
— ezekre az érzékeny kérdésekre keresi a választ a The Librarians cikke.
Jóval a „végső megoldás” Wannsee Konferencián történő megfoganása előtt Hitler és a náci rezsim vezető rétege remélte, hogy a „zsidó problémát” a németországi zsidók kényszer emigráltatásával tudja majd megoldani. A második világháború kitörését megelőzően három évvel, 1937-ben egy Adolf Eichman névre hallgató jelentéktelen tisztviselőt titkos látogatásra küldtek a Palesztinába a náci hírszerző ügynökségbeli (SD) közvetlen felettesével együtt,
hogy felderítse: megvalósítható lenne-e a németországi zsidók deportálása a Mandátum területére.
Eichmann titokban Berlinben találkozott Feivel Polkes-szel, a Hagana (az Izraeli Védelmi Erők elődje) nem hivatalos képviselőjével is, akivel az üldözött zsidók Németországból Palesztinába szállításának lehetőségéről tárgyaltak. A náci tiszt saját szemével akarta látni a palesztinai zsidó lakosságot, hogy személyesen győződjön meg arról, megvalósítható-e a terv.
1937. október 2-án a Románia nevű hajó Haifa partjaihoz ért, fedélzetén a két náci tiszttel, akik német újságírónak és diáknak kiadva magukat érkeztek meg. Ám belépésüket a hatóságok megtagadták — máig nem tudni, hogy pontosan miért — és mindössze egyetlen éjszakára szóló átmeneti tartózkodási engedélyt kaptak. Az új helyzet okán Eichmann és társa Haifán maradtak és az éjszakát a Kármel-hegyen töltötték. Másnap Egyiptomba utaztak, ahol Amin al-Husszeini mufti mellett a Hagana képviselőivel is találkoztak.
Noha Eichmann mindössze egyetlen napot töltött a Palesztin Mandátum területén, feletteseinek részletes jelentést írt a látottakról, amiben a zsidó lakosok gazdasági helyzetét szörnyűnek festette le — és beszámolója szerint a jövőre vonatkozóan sem látott ígéretes kilátásokat. A nehézségeket látva a náci tiszt nem geopolitikai problémákat vagy anyagi feltételek hiányát vetette fel, hanem a kialakult helyzet kapcsán a zsidókat és természetüket okolta: elmélete szerint ugyanis a zsidók kénytelenek voltak — árják hiányában — egymást becsapni.
Eichmann azonban előre tartott attól is, hogy a Németországból emigráló zsidóság a kiáramló vagyonnal egy erős és virágzó egységet alapozhat meg a jövőben Palesztina területén. Félt, hogy idővel az a zsidó állam fenyegetést jelenthet a Náci Németország számára.
Végül a zsidók erőszakos kitelepítése kapcsán jelentkező arab ellenállás zárta le a kérdést. Még az sem változtatott sokat a helyzeten, hogy a britek a zsidó bevándorlásának megakadályozásán dolgoztak a háború elején.
A Náci Németország bukását követően Eichmann — aki a háború alatt a „végső megoldás” egyik kidolgozója lett — először amerikai fogságba került, majd Argentínába menekült titokban. A Moszad 1960-ban szerzett tudomást hollétéről, majd elfogták és Izrael Államában állították igazságszolgáltatás elé.
Halálbüntetését 1962. június 1-jén hajtották végre abban az országban, aminek megalapításától már a háború előtt félt.