Az 1944-es csendőrpuccsot meghiúsító Koszorús Ferenc védelmében emelt szót lapunkban Pelle János, bírálva többek között Karsai Lászlót is, amiért az kétségbe vonja a néhai ezredes érdemeit. Hétfői publicisztikánkra a történész válaszol.
Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy 1944 június végén-július elején senki, legkevésbé maga Baky László belügyi államtitkár nem tervezett semmiféle „csendőrpuccsot”. Az agg kormányzó valóban azt hitte ekkoriban pár napig, hogy régi, kedves szegedi „vitéze” ilyesmire készül, ezért a budapesti zsidók deportálására június végén a fővárosba összevont mintegy 3 ezer csendőrt július 6-án (nem 5-én, mint Pelle tévesen írja) visszaküldték laktanyáikba.
Mire Koszorús Ferenc esztergomi páncélosai július 7-én bedübörögtek a fővárosba, ott már csendőrt nem találtak, mehettek a frontra, harcolni a nácik oldalán.
Baky saját népbírósági tárgyalásán alig akart hinni a fülének, amikor erről a „csendőrpuccsról” kérdezték.
Teljesen jogosan mutatott rá arra, hogy ha a kormányzó valóban úgy gondolta volna, hogy ő puccsra készül, azonnal leváltotta volna. Ám még hosszú hetekig a helyén maradhatott, mert Horthy belátta, hogy csak hitelt adott egy alaptalan pletykának.
Egykorú német diplomáciai és nyilas források is egybehangzóan cáfolják a „csendőrpuccs”-legendát. Bármelyik „illetékes” csendőrparancsnokot kérdezték ezzel kapcsolatban 1945 után a népügyészségen vagy a népbíróság előtt, egybehangzóan vallották, hogy őket a fővárosi zsidók deportálására rendelték Budapestre, puccsra Horthy ellen semmiképpen sem lehettek volna hajlandók.
Pelle gondosan nem próbál néhány nagyon fontos kérdésre válaszolni: miért csak 1944. július 6-án függesztette fel a deportálásokat a kormányzó? Biztosan ő is tudja, hogy Für Lajos volt honvédelmi minisztertől Schmidt Márián és Szakály Sándoron át Kövér Lászlóig mindenki úgy hiszi és terjeszti, hogy csak július első napjaiban tudta meg Horthy, hogy a zsidó csecsemőket, aggastyánokat, betegeket, nőket nem üdülni, hanem legyilkolni viszik Auschwitzba.
Ha már 1942-ben, vagy legkésőbb 1943 tavaszán a kormányzó pontosan tisztában volt azzal, hogyan „oldják meg” a nácik „véglegesen” az európai „zsidókérdést” („Endlösung der Judenfrage”), akkor
joggal mondhatjuk, hogy a német megszállás után Horthy a tömeggyilkosok cinkosa, a népirtásban kollaboráns, tettestárs volt.
Mértékadó magyar, amerikai, izraeli és német holokauszt-történészek egyet tudnak érteni abban, hogy ha Horthy, miként Philippe Pétain marsall francia államfő, a megszállás után nem járul hozzá a zsidók tömeges deportálásához, a németek tehetetlenek lettek volna. A francia zsidók 75%-a túlélte a holokausztot, pedig hazájuk 1940-től német megszállás alatt volt, a magyar zsidók 66%-a elpusztult.
Pelle csak a nem létező csendőrpuccsra reagáló Horthyról tud. Ha majd lesz ideje az 1944-es évben történteket feldolgozó tudományos munkákat tanulmányozni, megtudja, hogy Horthy deportálásokat felfüggesztő döntésének lehettek még más fontos okai.
A kormányzó talán csak ekkoriban ismerte föl, hogy a németek elveszítették a világháborút. A normandiai hídfőállást nem sikerült felszámolni, a szövetséges haderők június végén-július elején komoly sikereket értek el itt és a Csendes-óceánon is.
A keleti fronton teljes lendülettel kibontakozott a Vörös Hadsereg Bagratyion-hadművelete, a Wehrmacht kénytelen volt visszavonulni és hatalmasak voltak az emberveszteségei is. Horthy nem csak a csendőrpuccsról szóló pletykának dőlt be, hanem valószínűleg azt is elhitte, hogy ha nem deportálják a sárga csillagos házakból a zsidókat (kb. 2 ezer háztömbbe zsúfoltak össze mintegy 200 ezer zsidót június 14. után), akkor a fővárost nem fogják szőnyegbombázni az angolszászok.
Június végén-július elején súlyos bombatámadások értek több magyar nagyvárost, köztük Budapestet is, és még a Központi Zsidó Tanács is azt terjesztette, hogy ha elviszik zsidókat, Budapestet tönkre fogják bombázni. Azt, hogy zsidók által lakott városokat nem bombáznak az angolszászok, csak antiszemiták vehették komolyan.
Pelle nem említi, hogy Horthyra hathattak a hazai és külföldi tiltakozások és tiltakozók, XII. Piusz pápától a svéd királyon át Bethlen István volt miniszterelnökig és Ravasz László református püspökig, a névsor szerencsére hosszan folytatható.
Nem tudom értelmezni Pelle állítását, mely szerint számomra „Horthy és Szálasi egykutya”. Azt ugyan lehetségesnek tartom, hogy Szálasi Ferencről írott tanulmányaimat és Szálasi-életrajzomat sem olvasta, de ha nem, akkor honnan vesz ilyen képtelenséget?
Legalább arra figyeljen, hogy a Neokohn főszerkesztő-helyettese, Veszprémy László Bernát alig pár napja ugyanitt éppen azzal vádolt (egyébként ő is teljesen alaptalanul), hogy mentegetni próbálom Szálasi zsidópolitikáját, nyilván Horthy zsidópolitikájával összehasonlítva. Végezetül csak annyit szeretnék leszögezni, hogy Pelle sem tud egyetlen olyan mértékadó történészt megemlíteni, aki szerint valóban Koszorús Ferenc akciója mentette volna meg a budapesti zsidókat.
Pelle szerint a fővárosi zsidók két hónapos haladékhoz jutottak a Koszorús-akció, illetve Horthynak a deportálásokat felfüggesztő döntése következtében, és ezért élhették túl a holokausztot. Hogy mi történt, illetve mi történhetett volna a zsidókkal a nyilasok rémuralma idején, azt Pelle nem taglalja. Annak viszont őszintén örülök, hogy elismeri:
Horthy augusztusban ismét engedélyt adott a deportálások folytatására, ezt csak Románia átállása, a délkeleti német front összeomlása akadályozta meg. Akkor tekintsük Mihály királyt és a román „puccsistákat” a budapesti zsidók igazi megmentőinek?
Vagy esetleg állítsunk emléktáblát a Dohány utcában Heinrich Himmlernek, az SS Birodalmi Vezérének is, mert állítólag, úgymond Kasztner Rezső cionista vezetőre és Kurt Becher Waffen SS Standartenführerre hallgatva augusztusban hozzájárult ahhoz, hogy a budapesti zsidókat ne deportálják?
Pelle János most beállt a Horthy Miklós kormányzót hős zsidómentőként rehabilitálni próbálók közé. Ő tudja, miért.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.