Tényleg „semmi közük nem volt” a polgármestereknek a deportáló vonatokhoz 1944-ben?

Különös cikket jelentetett meg Karsai László történész a Magyar Narancs két héttel ezelőtti számában.

Cikkének bevezetője szerint elsődleges célja szerény személyemnek és a Jaffa kiadónál idén megjelent, Gyilkos irodák – A magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt című könyvemnek kritizálása, ténylegesen azonban a hazai szélsőjobboldal második világháborús mítoszai előtt való furcsa fejhajtás. Írásában ugyanis sorra olyan „hibákat” idéz, ahol szerinte túlságosan is nagy felelősséget feltételezek a magyar állam részéről az 1944-es deportálásokban és az 1944–’45-ös nyilasterrorban. Ugyan Karsai eddig markánsan progresszív szerzőként volt ismert, ám mostani lépése nem teljesen életszerűtlen, hiszen már korábban is azzal keltett botrányt a zsidó közéletben, hogy pozitív jelzőkkel illette a nyilasok antiszemita politikáját.

Személyeskedéseire nem reagálva – miféle professor emeritus az, aki ad hominem érvekkel kíván egy pályakezdőt lebunkózni? – megmaradok a történészi kérdések higgadt elemzésénél. Bár Karsai figyelme akár megtisztelő is lehetne, kritikája alapján kérdésesnek tűnik, mennyire is van tisztában a téma alapvető levéltári forrásaival. „Megmosolyogtatónak” nevezi, hogy lábjegyzeteimben a Magyar Zsidó Levéltárban őrzött, Zsidókérdéskutató Magyar Intézetre vonatkozó iratok között a következő hivatkozással találkozik: „Yad Vashemből másolt iratok”. Pedig ez a megnevezés nem az én alkotásom, hanem a hivatalos neve egy a levéltárban található palliumnak (borítónak). Lássuk be, kissé kínos, hogy valaki hatalmas dérrel-dúrral „leleplezi” hibámat, csak hogy aztán kiderüljön: valójában ő az, aki nem ismeri a kérdéses iratanyagot.

Az effajta, talán némi derültségre okot adó tévedések mellett azonban néhány felfogásbeli hibára is szükséges rámutatni. Karsai cikke szerint „nyilvánvaló”, hogy Magyarország elvesztette a szuverenitását 1944. március 19-én. Karsai álláspontja ilyen értelemben közelebb áll ahhoz az állásponthoz, melyet ő a VERITAS Történetkutató Intézettel azonosít, mint az én álláspontom. Sietve hozzáteszi, hogy „a magyar politikai elitnek” ettől még volt felelőssége a holokausztban, s bár a politikai elit is teljesen legitim és fontos kutatási téma, de az én könyvemnek fő témája a magyar közigazgatás, a főispánok, alispánok, rendőrök, csendőrök és mások viselkedése és mozgástere. Ormos Mária történészt idézve ugyan elfogadom, hogy Magyarország szuverenitása valóban súlyos csorbát szenvedett 1944. március 19-én, de

vissza kell utasítanom a források tükrében Karsai állítását, miszerint az ország „nyilvánvalóan” elvesztette volna szuverenitását.

Én ennél sokkal összetettebb álláspontot képviselek. Mint azt könyvemben is kifejtem, a kulcs annak vizsgálata, hogy az ország a különböző részkérdések – politika, gazdaság, háborús erőfeszítések vagy éppen a „zsidókérdés” – terén mennyire gyakorolhatott önjárást. A szuverenitás elvesztése vagy nem elvesztése a holokauszt kapcsán csakis a mozgástér elemzésének kontextusában jelenhet meg, amit Karsai nem végez el írásában, erre törekvő kísérleteimet lekezelően elveti. Ám 75 évvel az események után túl kell lépnünk azon az eljáráson, hogy a romantikus nemzeti önérzetnek kedves politikai szlogeneket dobálunk, és alátámasztásukra odaírjuk, hogy „nyilván”.

Ennél is különösebb, amikor Karsai azt írja, hogy a „hivatalnokok, csendőrök” „személyes kockázatot vállaltak”, ha zsidókon segítettek 1944-ben. Ezt követően azt írja, hogy a nyilasterror során több közszolgát zsidómentésért kivégeztek a nyilasok. Szerinte tévedek, mikor azt feltételezem, hogy valójában nem járt halálbüntetés a deportálás szabotálásáért a közszolgák számára.

Érdemes különválasztani a ’44 tavaszi-nyári időszakot és a nyilasterror időszakát. A hivatalosan megfogalmazott fenyegetések, büntetések mértéke változott ugyanis időszakonként. Fontos leszögezni: egyetlen olyan eset sem ismert, hogy tavasz-nyár során közigazgatási alkalmazottakat végeztek volna ki a deportálások akadályozásáért vagy emberek mentéséért. De ha ismert is lenne, az is a szabályt erősítő kivétel lenne. A második állítást tekintve: megtörténhet, hogy Karsai nem a közszolgákra utalt a kivégzésekkel, hiszen tudunk nyilasok által kivégzett zsidómentőkről – mint például Salkaházi Sára vagy a cionista Komoly Ottó –, akik nem a magyar közigazgatás tagjai voltak, de akkor felmerül a kérdés, hogy miért vezeti félre olvasóit a nem közigazgatásból hozott példák felemlegetésével egy közigazgatásról szóló cikkben? Cikkét olvasva akár arra is juthatna az átlagos történelemkedvelő olvasó, hogy pisztolyt tartottak annak a csendőrnek a fejéhez, aki zsidókon akart segíteni a deportálások alatt.

Pedig ez nem így volt. A magyar közigazgatás egyes tagjait ugyan nagyon ritkán valóban érték szóbeli halálos fenyegetések is a deportálások során, ezeket azonban sosem váltották be. Kutatásaim során a magyar közszolgák által zsidók segítéséért kapott legszigorúbb büntetés, ami előkerült, az internálás (rendőrhatósági őrizet alá helyezés) volt. Bár az internálás kellemetlen dolog volt, ám nem sodorta veszélybe senkinek sem az életét. Mint azt könyvemben is leírom, „a magyar közigazgatásnak a nemzetközi kitekintésben is nagy mozgástere volt, hiszen például nem járt deportálás a zsidók segítéséért (mint Hollandiában) vagy halálbüntetés (mint a megszállt Lengyelországban)”.

Nem lehet mentegetni a magyar közszolgákat az állítással, hogy életüket kockáztatták a holokauszt eseményeinek szabotálásával.

Karsai írásában nem pontosan elemzi a polgármesterek holokausztban való szerepét sem. Egyenesen leírja: a polgármestereknek — például az általam elítélően citált Pohl Sándor kassai polgármesternek — „semmi köze sem volt” a deportáló vonatokhoz. Amennyiben csak annak a közszolgának volt „köze” a holokauszthoz, aki aktívan részt vett a deportálásokban, igen sokan megúsznák a történelmi ítéletet, pedig a közszolgáknak jogi felelősségük volt a magyar állampolgárok megóvása. Az igazság az, hogy a polgármesterek feladata volt láncot és lakatot szerezni a vagonokhoz, de még a krétáról is ők gondoskodtak a kocsik feliratozásához. Továbbá, bár a polgármesterek mozgástere a Horthy-rendszer közigazgatási szerkezetéből fakadóan korlátozott volt, ám számos példát idézek könyvemben olyan polgármesterekre, akik igenis tudtak segíteni a helyi zsidókon, körülményeiket mozgásterükből és esetlegesen lokális, személyes autoritásukból fakadóan enyhíteni tudták, egészen a vagonírozásig. Azaz: ha akarták volna, más polgármesterek is segíthettek volna, és így felelősségük is volt.

Ráadásul egy törvényhatósági jogú (vagy megyei) város első fokú közigazgatási hatósága a polgármester volt, így a közegészségügyi szolgálat közvetlenül hatáskörébe tartozott. Ha például deportáló vagonok haladtak át egy városon, és ott megálltak — a deportáló vagonok döntő többsége pedig Kassán állt meg, ugyanis ott vették át a vagonokat a németek —, akkor a polgármester intézkedhetett volna a zsidók egészségügyi állapotának ellenőrzése végett, mint ahogyan néhány hasonló példa, mikor élelmet, vizet vagy gyógyszert adtak be a vagonokba, ismert is. Érthetetlen, hogy Karsai ezek után mentegetni próbálja a kassai polgármestert, aki a zsidók segítésére kísérletet sem tett, és le sem mondott pozíciójáról a borzalmak láttán. Pohl felelőssége kiemelkedően nagy volt: egyetlen polgármester sem nézte végig érzéketlenül annyi zsidó deportálását, mint ő.

Vitapartnerem álláspontja tehát végletesen megengedő ebben a kérdésben.

A rendőrök, csendőrök, polgármesterek szerepének megítélése mellett problémásnak tűnik Karsai megállapítása a zárt vagy nyílt gettók létrehozásáról, vagy esetlegesen a gettók létrehozásának teljes szabotálásáról. Mint írja — s mint én is jelzem könyvemben —, a közszolgákat törvényileg nem utasították expliciten „zárt” gettó létrehozására. Ebből azonban azt a konklúziót vonja le, hogy a kollaboráns belügy és a német megszállók nem követeltek zárt gettókat. Kézenfekvő cikkének azon olvasata, hogy a kollaboráns belügyet nem érdekelte, elkülönítik-e a zsidókat a nem-zsidóktól a deportálások előtt, vagy korlátozzák-e a mozgásukat — különös történészi jóindulat ez a németek és a kollaboráns belügy irányába, mellyel nem tudok egyetérteni. Pedig ismert, hogy a kollaboráns belügyből nyomást gyakoroltak renitensebb polgármesterekre, és a német külügyminisztérium berlini politikai archívumában egyértelmű dokumentumok utalnak arra, hogy igenis figyelemmel kísérték: nyílt, vagy zárt gettókat hoznak-e létre vidéken. Randolph L. Braham az enyémmel egyező konklúzióra jutott a témában írt kétkötetes munkájában.

Minderről Karsai maga is meggyőződhetne a könyvemben idézett német dokumentumok között – igaz, ehhez meg is kellene értenie azokat.

A magyar közigazgatás német megszállás alatti mozgásterét levéltári források alapján, szenvedélymentesen, józanul kell vizsgálnunk, és alátámasztható, objektív történészi konklúziókat kell hoznunk. Az én könyvem ebbe az irányba mutat, és konklúzióm – mint ahogyan azt könyvem végén is leírom –, hogy Magyarország a valós megszállás ellenére „a zsidókérdés terén kiemelkedő önjárást gyakorolt”, és ezért „a magyar közigazgatás holokausztban érintett alkalmazottjai tettestársak voltak egy népirtásban”.

Karsai cikkét mindössze két ponton látom alátámasztottnak: könyvemben valóban téves adatot adok meg Jurcsek Béla földművelésügyi miniszter kinevezésének dátumával kapcsolatban, illetve tévesen idézek egy iratot a kárpátaljai zsidóság koncentrálásáról. Semmi problémát nem látok ennek belátásával, hiszen ezek a hibák könyvem tételeit semmilyen szinten nem cáfolják meg. Ezeket az elütéseket majd könyvem következő kiadásában javítani fogom, és köszönöm Karsainak, hogy felhívta rájuk a figyelmemet.

Természetesen azt is látom cikke alapján, hogy Karsait érzelmek és indulatok vezetik, és azért vádolja a Gyilkos irodákat a magyar közigazgatás túlzott elítélésével, mert nincsen egyéb érve — valamivel viszont ütni akar engem. Sajnos igyekezetében éppen a szélsőjobboldal térfelén terjengő mítoszokat erősítette meg. A továbbiakban Karsainak a higgadt, forrásalapú érvelést és a romantikus-makulátlan nemzeti önkép ápolásától való távolmaradást javaslom.

(A cikk feleletként eredetileg a Magyar Narancsba került elküldésre, ám azt a lap nem méltatta válaszra).