Teljesen mindegy, hogy a kormányzó valóban a deportálások felfüggesztése érdekében rendelte-e a fővárosba Koszorúst a páncélosaival, vagy attól tartott, hogy puccsot hajtanak végre ellene. A lényeg az akció eredménye volt, a közel két hónapos haladék, ami mintegy kétszázezer budapesti zsidó életét mentette meg.
Németországban tisztelet övezi a Walkür-terv kidolgozóját és a Hitler elleni merénylet végrehajtóját, Claus Schenk von Stauffenberg grófot. Ő 1944. július 20-án egy bombával el akarta pusztítani a „vezért és kancellárt”, de terve nem sikerült. Megtorlásként még aznap kivégezték.
Holott Stauffenberg ezredes és összeesküvő társai csak 1943-ban fordultak Hitler ellen, amikor már egyértelművé vált, hogy a németek elvesztették a második világháborút. Maga a Walkür-terv azt a célt szolgálta, hogy ha a szövetséges légierő bombázásai, illetve a növekvő veszteségek miatt Németországban felkelések törnének ki a nemzetiszocialisták ellen, azokat, erre felkészülve, erővel leverjék.
Adolf Hitler 1943-ban még teljesen megbízott Stauffenbergben, aki összeesküvő társaival együtt a rendszer fenntartását, a baloldali mozgalmak féken tartását, sőt, a nürnbergi törvények megőrzését tervezte, miközben különbéke-tárgyalásokat kezd a szövetségesekkel.
Magyarországon, mely – igaz, nem önszántából – máig magán viseli „Hitler utolsó szövetségesének” szégyenbélyegét, komolyan támadják azt a katonatisztet, Koszorús Ferencet, aki két héttel Stauffenberg merénylete előtt meghiúsította az úgynevezett „csendőrpuccsot”. Ezzel megakadályozta a már „csillagos házakba” költöztetett budapesti zsidók deportálását.
Miközben senki nem vonja kétségbe a porosz arisztokrata ezredes hősiességét, tény, hogy önfeláldozása egy nappal sem hozta közelebb a második világháború végét, s egyetlen életet sem mentett meg.
Ezzel szemben a magyar ezredes akciója, az esztergomi páncélosok felvonultatása 1944. július 5-én Horthy Miklós parancsára Baky László csendőrei ellen lehetővé tette a már előkészített deportálások felfüggesztését.
Márpedig ez a haladék életmentő volt a fővárosi zsidóság számára: mire a németek a dühöngő Hitler utasítására újra nyomást gyakoroltak Horthyra, s kikényszerítették volna a deportálás folytatását, Románia kiugrott a háborúból, összeomlott a délkeleti front. Sürgős szükség lett a szállítási kapacitásra, ezért Eichmann és „specialistái” elhagyták Magyarországot.
Karsai László történész hosszabb ideje, az 1989-90-es rendszerváltás óta „visel hadat” az Egyesült Államokban, emigrációban meghalt Koszorús Ferenc ellen, kétségbe vonva az érdemeit. Érvei azonban, melyeket az ezredes 1944. júliusa előtti és utáni pályafutására, továbbá a „páncélos akció” elrendelőjének, Horthy Miklósnak a motivációjára alapoz, nem állják meg a helyüket.
Teljesen mindegy ugyanis, hogy a kormányzó mikor szerzett tudomást az „Auschwitz-jegyzőkönyvről”, és valóban a deportálások felfüggesztése érdekében rendelte-e a fővárosba Koszorúst a páncélosaival, vagy attól tartott, hogy puccsot hajtanak végre ellene. A lényeg az akció eredménye volt, a közel két hónapos haladék, ami mintegy kétszázezer budapesti zsidó életét mentette meg.
Ahogy az sem számít, hogy Koszorús előzőleg a gyorshadtest hadműveleti osztályvezetője volt, majd hadosztályparancsokként szolgált a Don-kanyarban, az u.n. „hídfőcsatákban”. Mi több: páncélosaival 1944. szeptember 13-án bevonult az átmenetileg visszafoglalt Aradra (ahol a főnökei már tervezték az Antonescu által megkímélt zsidók deportálását). Majd pedig letette az esküt Szálasi Ferenc „nemzetvezetőre”. Megjegyzendő, hogy Horthy kiugrási kísérlete, 1944. október 15-e után a Magyar Királyi Honvédség valamennyi tagjának le kellett tennie az esküt Szálasira, még a zsidó munkaszolgálatosoknak is.
Karsai László történész teljesen történelmietlenül ítélkezik Horthyról és Koszorúsról, az 1945 után működő, kommunista irányítás alatt álló népbíróság politikai előfeltevéseit követve.
Ismeretes, hogy a Magyar Kommunista Párt az egész „ellenforradalmi” rendszert elmarasztalta, és csak taktikai okokból sürgette, illetve halogatta a bűnösök felelősségre vonását.
Rákosiék előbb a nácikkal együttműködő politikusokat és katonákat, a valódi háborús bűnösöket ítéltették el, aztán jöttek a többiek, a kisgazdák, a liberálisok és a szociáldemokraták, végül az „elhajlással” vádolt kommunisták.
Egyedül azoknak „kegyelmeztek meg”, akik az utolsó pillanatokban reménytelen ellenállási szervezkedésbe fogtak, és ezért az életükkel fizettek, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kiss János altábornagy és a többiek. (De ha életben maradnak, és nem emigrálnak, mint Koszorús Ferenc, őket sem kímélték volna.)
Érthetőnek tartom az 1989-’90-es rendszerváltás utáni magyar kormányok törekvését, hogy a Magyar Királyi Honvédségben szolgáló kevés számú ellenálló, a kormányzóhoz 1944-ben is hű katona emlékét őrizzék és tiszteljék. Karsai ebbe nem törődik bele, neki Horthy és Szálasi egykutya.
Nemrég arról nyilatkozott, hogy a Koszorús Ferencnek emelt szobrot, illetve emléktáblákat, amennyiben az ellenzék győz a következő választásokon, el kellene távolíttatni, a „történelmi igazság” nevében. Azt sem veszi figyelembe, hogy Koszorúst Göncz Árpád köztársasági elnök 1991-ben vezérezredessé léptette elő és 1992 novemberében leplezték le az emléktábláját a Dohány utcában, a zsinagógával szemben.
Ifjabb Koszorús Ferenc, az esztergomi páncélos hadtest egykori parancsnokának Amerikában elő fia nemrég levelet írt a Népszava főszerkesztőjének. Ebben reagált egy november 14-én az apjáról megjelent cikkre, de írását a lap nem közölte. A kifogásolt cikkben az újságíró, az „Embermentők sorsa a diktatúrákban” című konferencia után, Karsai Lászlóra hivatkozva azt írta:
„Koszorús Ferenc vezérkari ezredes kétségkívül vitatott személyiség…. Mértékadó történészi körökben már legalább tizenöt éve konszenzus van arról, hogy csak legenda, mítosz. Koszorús felesküdött Szálasi Ferencre, harcolt a nácik oldalán.”
Stauffenberg viszont 1939-ben részt vett a lengyelországi, 1940-ben a franciaországi, majd 1943 tavaszán az észak-afrikai hadjáratban. Itt a gépkocsija aknára futott, és elvesztette bal szemét, jobb kezét, és két ujját a bal kezén. Ha ez nem történik vele, sohasem jut Hitler közvetlen közelébe.
Ahogy Koszorús ezredes, a bátor katona sem tehetett volna semmit, ha nem élvezi Horthy teljes bizalmát.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.