Lapunk főszerkesztő-helyettese, Veszprémy László Bernát itt, a Neokohnon válaszolt arra a kritikára, amit az ismert holokauszt-kutató történész, Karsai László írt a Magyar Narancsba Gyilkos irodák c. új kötetéről. Karsai László az alábbi írással reagált. A Neokohn a vitát ezzel lezártnak tekinti.
Az ifjú publicista és történész indulatos, személyeskedő cikkben válaszolt a Magyar Narancsban november 14-én megjelent recenziómra. Ritka, hogy recenzióra vagy műbírálatra válaszolnak. Ennek jó oka van: a szerzőnek már volt alkalma a recenzió méretét többszörösen meghaladó mértékben kifejteni álláspontját a könyvében. Válaszában cikkem címét illett volna megadnia.
Írása jó 2000 leütéssel hosszabb, mint az inkriminált recenzióm. Kritikám jó néhány pontjára még csak nem is próbált válaszolni. Könyvében nem elemezte az antiszemita, diszkriminatív törvényeket és rendeleteket, ezek hatását a magyar közigazgatásra.
Hatalmas ellenálló mozgalomról és fegyveres partizánokról fabulázik az 1944-es Magyarországon, a legrosszabb rákosista-kádárista „történetírás” hagyományait felújítva. Cáfolhatatlan bizonyítékként egy eddig csak kéziratban létező, a fiókjában heverő cikkét adta meg.
Általános tájékozatlanságára jellemző, hogy még Adolf Eichmann-nak a magyar holokausztban játszott tényleges szerepével sincs tisztában. Csatay Lajosról azt állította, hogy a megszállás után kinevezett Sztójay-kormányban lett honvédelmi miniszter.
Azt is állította róla, hogy a nyilas puccs után visszavonult. Csatay már a Kállay-kormány idején ugyanezt a posztot töltötte be, és a nyilas puccs után nem „visszavonult”, mint állítja, hanem letartóztatták és a fogságban lett öngyilkos.
Önmagát is becsapja Veszprémy, ha elhiszi, hogy könyvében a nagyon sok tárgyi tévedés mind csak „elütés”. Hosszan, részletesen ír arról, hogy „a németek” 1944. április 1-én Kárpátalján hogyan követelték „a deportálások” megindítását és „a magyarok” ezt eleinte hogyan tagadták meg. Recenziómban megemlítettem, hogy nem „a németek”, hanem csak egy német őrnagy, és nem követelte, csak javasolta, hogy Kárpátalján a zsidókat néhány nagyobb városba kellene vidékről telepíteni. Ezt a magyar katonai illetékesek akkor még nem helyeselték, az őrnagy próbálkozása kudarcot vallott.
Veszprémy a válaszában nem mond igazat: ő hős ellenállóknak, a gettó-rendelet megszegőinek nevezte azokat a polgármestereket, akik nem létesítettek zárt, szigorúan őrzött gettót a városukban. Ezzel szemben nem volt olyan rendelet, amely zárt gettók létesítését írta volna elő, de ezt csak a sok hős, a zárt gettó létesítését szabotáló polgármester ünneplése után, mintegy mellékesen ismerte el.
Veszprémy képtelen a forráskritikára. Bírálja meg nem nevezett kollégáit, mert szerinte „helyi szinten nem végeztek kellően alapos levéltári kutatásokat.” Sajnos erre eddig neki sem volt ideje.
Tárgyi tudása meglehetősen hiányos. Kovács Istvánnénak elhiszi, hogy Horthy őt többször fogadta és fontos információkat osztott meg vele. Amit Kovácsné az Endre-Baky-Jaross perben fabulázott például Endre László belügyi államtitkárról, azt könnyen meg lehetett cáfolni. Endrét és belügyi államtitkár kollégáját, Baky Lászlót egyébként Veszprémy állításával ellentétben Szálasi nem helyezte vissza állásukba.
Veszprémy nagyon figyelmetlen. Egyszer azt írja, hogy május végén még az első deportálási zónában sem fejezték be a deportálásokat, öt oldallal korábban már 340 ezer zsidó deportálásáról írt, persze minden alap nélkül. Nem helyes, ha meghamisítja azt, amit például az ungvári lakosság zsidókkal kapcsolatos állítólagos szimpátiájáról írtam. Nem éreztem feladatomnak, hogy mindazt, amit történész kollégáim, Kádár Gábor, Vági Zoltán, Ungváry Krisztián stb. munkáiról írt, recenziómban megcáfoljam.
Az érintettek, ha ezt fontosnak tartják, majd úgyis helyre fogják őt tenni, kiigazítják számos tévedését, megcáfolják csúsztatásait, rágalmait.
Nem érti, hogy 1942-1944 között nem a magyar „belügy”, hanem
Horthy döntése volt, hogy a magyar zsidókra nem tűztek sárga csillagot.
Trehányságára jellemző, hogy a BM 6163/1944. VII. res. rendeletről azt állítja, hogy publikálták (reservált, tehát titkos rendelet volt, nem tették közzé), és abban a csendőröket és rendőröket nem említették meg.
Részletesen ír a rendelet a csendőrökről és rendőrökről, de nyilván kapkodva, felületesen olvasta, ha elolvasta egyáltalán, ennek a rendeletnek a szövegét is. Ferenczy László a német biztonsági rendőrség és a magyar csendőrség közötti összekötő tiszt volt, kár hogy 1944-es jelentéseit Veszprémy nem idézte. Egyszer azt írja, hogy még ő sem volt tisztában a deportálások valódi céljával, majd fél oldallal később alaposan megcáfolja saját magát. Szerinte én pozitív jelzőkkel illettem a nyilasok antiszemita politikáját. Nagyon kérem, hogy egyetlen egy olyan mondatot idézzen bármelyik publikációmból, amelyben a nyilasok antiszemita politikáját dicsértem.
Engem nem érdekel, hogy egyes „zsidó körök” fel vannak-e háborodva, vagy ellenkezőleg, örömmel fogadják-e holokauszt tárgyú publikációimat.
A történelmi igazság feltárására törekszem. A Horthy-korszak zsidópolitikáját igenis össze lehet hasonlítani a Szálasi-rezsim zsidópolitikájával, függetlenül attól, hogy ez kinek tetszik és kinek nem.
Bosnyák Zoltán, a hírhedt antiszemita semmiféle fontos adminisztratív szerepet nem kapott a német megszállás után. Intézetét nem Zsidókérdést Kutató Intézetnek hívták, hanem Zsidókérdéskutató Magyar Intézetnek. A Vádirat a nácizmus ellen c. dokumentum-sorozat első és második kötetét Benoschofsky Ilona és Karsai Elek rendezte sajtó alá. A II. kötet nem jelenhetett meg 1958-tól 1967-ig, mert csak 1960-ban jelent meg, és nem Karsai Elek szerkesztette egyedül.
Veszprémy engem vádol személyeskedéssel, majd kijelenti, nem ismerem a Magyar Zsidó Levéltár (MZSL) anyagát. Amikor egy pályakezdő olyanokat vádol szakmai tudatlansággal, akikre lábjegyzetben hivatkozni kénytelen, akkor egyúttal a szakirodalom nem ismeretét vallja be.
A MZSL holokauszt tárgyú valamennyi iratát kollégáimmal, tanítványaimmal mi rendeztük, a Yad Vashem Archives számára jó 20 évvel ezelőtt digitalizált címleírással láttuk el, és mikrofilmen kijuttattuk Jeruzsálembe. Az eredeti magyar közigazgatási iratoknak van jelzetük, levéltári számuk, de ezekről az olvasó az ő könyvéből nem kap információt.
Tucatjával sorolhatnám azokat a levéltári jelzeteit, amelyekből csak az nem derül ki, hogy ki, mikor, kinek írt vagy jelentett. Nem tudjuk meg lábjegyzetei többségéből, hogy alispáni, főispáni, polgármesteri vagy milyen miniszteriális iratokról, mely „iratképzőkről” van szó. Egyszer majd árulja el, hogy a BFL-XXV-1-a. a népbírósági iratokat jelenti Budapest Főváros Levéltárában. A népbírósági perek esetében el kellett volna döntenie, hogy a BFL-ben szokásos módszert követi-e: előbb a per iktatószáma, sorszáma és utána az évszám (pl. 293/1946. A Szálasi-per iratai) vagy fordítva. Lábjegyzeteiben hol elől szerepelnek az évszámok, hol nem.
Ha a főszövegében 1944 július végéről ír, akkor a lábjegyzetben ne írjon 1944. május 26-ot, mert vagy az egyik, vagy a másik dátum nem stimmel.
Fenntartom, hogy kérdése, mely szerint tekinthető-e Magyarország 1944. március 19. után teljesen független, szuverén, önálló államnak, legjobb esetben is álnaiv. Egy megszállt állam nem szuverén, amit ő egyébként hosszasan és teljesen fölöslegesen bizonygat is könyvében.
Veszprémy nem érti, hogy az az állítása, hogy Horthytól a legutolsó főszolgabírón át a csendőrökig, mindenkinek volt lehetősége dönteni, másképpen cselekedni, segíteni vagy éppen ártani az üldözött zsidóknak, az minden, csak nem új. Ezt hosszú évtizedek óta tudjuk. Nehéz megérteni, hogy ebben a kérdésben mit nem ért. Saját magával vitatkozik? Most előállni azzal, hogy egy-egy polgármesternek volt lehetősége pl. a deportáló vonatokhoz virágot vinni, nevetséges.
Veszprémy a kassai polgármestert a holokauszt egyik fő felelősének nevezi, mert a városán át haladtak a deportáló vonatok.
Magyarán: meg kellett volna akadályoznia a deportálásokat, ami nyilvánvalóan abszurdum,
erre csak Horthy kormányzónak volt hatalma, lehetősége, „mozgástere”. Én ezt bíráltam, és erre természetesen Veszprémy nem válaszol, hiszen nincs is mit.
Én azt írtam, hogy halálos veszély csak a nyilas uralom alatt fenyegette azokat, akik zsidókat próbáltak menteni. Kár most hosszan értetlenkednie azon, hogy 1944 tavaszán-nyarán tartottak-e fegyvert a deportáló csendőrök homlokához, vagy „önként és dalolva” gettózták, kínozták, deportálták a zsidókat.
Eufemizmus a „holokauszt során tapasztalt erőszakos eljárásoknak” nevezni nők és férfiak brutális megkínzását, a végbélbe, nemi szervekbe villanyáram vezetését, gumibottal a talpak verését, vagy a halálra botozásokat.
Veszprémy sietve összecsapott egy tárgyi tévedésektől hemzsegő, nagyon gyenge könyvet. Ami ebben a karcsú kötetben jó, az nem új, ami új, az nem jó. Amennyiben valamikor egy doktori iskola elvégzése is szerepel céljai közt, fel kell arra készülnie, hogy témavezetője szakmai kritikát is mondhat dolgozatáról, és alapkövetelmény lesz, hogy olyasmiről írjon, amiről történész kollégái eddig még nem.
Optimista vagyok: ha kellő időt tölt majd elmélyült levéltári kutatással, alaposan tanulmányozza a magyar holokauszttal kapcsolatos szakirodalmat, akkor fog ő még komoly, használható könyvet is írni.
Újra a magyar közigazgatás holokausztban való felelősségérőlRecenzióra nem szokás felelni, hamis idézetekre és dezinformációra viszont muszáj. Vitapartnerem olyan mondatokat idéz könyvemből, melyeket nem írtam le, leírtakat viszont kihagy. Nem írtam, hogy „tömeges ellenállás” volt, hanem azt írtam, hogy „tömeges ellenállás nem alakult ki”. (167. oldal). „Hősökről” csakis a hősi halottak kontextusában írok. (44., 88.). Azt írja, eufemizmust használok a csendőrök és rendőrök zsidóveréseire. Valójában „brutális”, „kegyetlen”, „minősített” „kínzásoknak” nevezem őket. (149-156.). Azt írja, nem említem a zsidótörvényeket, pedig a kollaboráció egyik okaként jelölöm meg őket (20., 30., 220.). Azt állítja, hogy csak kéziratomra hivatkozom egy kérdésben, pedig német levéltári iratokat is idézek. (144.). Karsainak lassan meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy nincsen holokauszt-kutatás német nyelvtudás nélkül. Álláspontjaink nem közeledtek. Karsai továbbra is az ország szuverenitásának maradéktalan elvesztésével érvel, mindenfajta magyarázat vagy kontextus nélkül. Karsai sorait olvasva azt is hihetnénk, hogy a Szabadság téri emlékművel semmi gond nincsen. A nyilasok általi kivégzésekről beszél a közigazgatás kapcsán, a kollaboráns polgármestereket cinikusan mentegeti („virágot vinni a vonatokhoz”), illetve azt hiszi, hogy a kollaboráns belügyet nem érdekelte, hogy nyílt vagy zárt gettók létesültek. Válaszának egyetlen új eleme, hogy most már a rendőrséget is felmenti a gettóbeli kínzások szerepe alól, illetve most már Bosnyák Zoltánt szerepét is kisebbíti. Ezzel a legrosszabb önmentegető, szélsőjobboldali mítoszokat táplálja. A Gyilkos irodák pedig éppen ezen mítoszok leépítését végzi el, erről bárki meggyőződhet, ha elolvassa könyvemet. Véleményem szerint felesleges folytatni a vitát, ha már az ember vitapartnere odáig süllyed, hogy „rákosizmussal” vádolja fiatalabb kollégáját és idézeteket talál ki. Karsai Lászlónak több nyugalmat és higgadtságot kívánok a jövőben, illetve sok türelmet kutatásaihoz és nyelvóráihoz. Veszprémy László Bernát |
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.