Káosz Chilében: vissza a marxizmushoz?

A milliós tüntetések elfeledtetik, hogy nem a szocializmus, hanem a szabadpiaci reformok húzták ki az országot a szegénységből. 

Chilében az elmúlt hetekben tetőfokára hágott a társadalmi feszültség, elég volt egy pitinek tűnő kormányzati intézkedés ahhoz, hogy tömegdemonstráció és már-már anarchiába torkolló zűrzavar legyen úrrá az utcákon.

Kétségkívül kaotikussá fajult a helyzet a latin-amerikai mintaállamban: szélsőbaloldali – a marxista Allende idejét visszaidéző – tüntetők gyújtogattak és rongáltak meg templomokat, kegyhelyeket. Eddig húszan meghaltak és több mint kétezren megsebesültek a zavargásokban. Ez azonban korántsem vethető össze a hongkongi szabadságharcosok immár több hónapja tartó kitartó ellenállásával a kínai diktatúrával szemben.

Amíg Chilében többnyire a tüntetők szociálpolitikai reformokat és az állami hatóságok szélesebb körű beavatkozását követelik a nemzetgazdaságba, addig Hongkongban éppen ellenkezőleg, a túlburjánzó és a polgári szabadságot veszélyeztető, azt módszeresen sárba tipró kínai államhatalommal szemben folynak véget nem érő harcok.

Az ún. „forradalmi hullám”, mely jelenleg végigsöpör számos országon (Venezuelában, Bolíviában, Hongkongban és Chilében), korántsem egy egységes célra összpontosít, a követelések megoszlanak, s úgy tűnik, a fentebb említett országok többségében inkább szabad piacgazdaságot és alkotmányos szabadságot követelnek, semmint baloldali „reformokat”, mint Santiagoban.

Ha Európára tekintünk, eszünkbe juthat a párizsi sárga mellényesek garázda demonstrációsorozata, mely annak okán tört ki, hogy a gazdaság újratervezésére irányuló „népszerűtlen”, de a válsághelyzet elkerülését nézve megkerülhetetlen reformok nagy népszerűtlenséget váltottak ki a francia népesség nagy részében, ők ugyanis sokkal inkább a nagyokat ígérő agitációhoz, és nem a kisebb-nagyobb áldozatokat követelő változásokhoz szoktak hozzá.

Santiago: erőszakos tüntetők gyújtogatnak. Fotó: MTI/EPA/EFE/Alberto Valdes

Gyakran olvashatjuk a fősodratú médiában, hogy Chilében a társadalmi feszültségek egyre erősödnek az „elhanyagolt” szociálpolitika és a „demokráciadeficit” miatt, s ezen problémák gyökerének a Pinochet vezette katonai juntát jelölik meg.

Azt azonban meg kell jegyeznünk, hogy a ’80-as évek Reagan-Thatcher nevével fémjelzett világgazdasága olyan forradalmi változásokat generált, melyek – hogyha teljesen nem is – de megvalósították a szabad piacgazdaság és szabadkereskedelem működését,

az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is komoly lépéseket tettek a gazdasági deregularizáció és privatizáció felé, így az infláció-orientált, adósságfelhalmozó rendszer helyébe a növekedés- és stabilitás-orientált gazdaság lépett.

Chilében sem történt másként: 1973-ban új korszak indult az ország történelmében, s ez nem csupán a gazdaságpolitika, hanem a társadalmi kérdések és az alkotmányos problémák megoldása szempontjából is forradalmi változásokat indított el az országban.

Ahhoz azonban hogy teljes összefüggésében szemléljük a történetet, fontos hogy kitérjünk Chile marxista korszakára, azaz Allende elnökségének idejére, amely kis híján tönkretette az egyébként kitűnő adottságokkal rendelkező ország gazdaságát.

A marxista Allende brutális intézkedéseket hajtott végre, társadalom- és gazdaságátalakító kísérlete számos anyagi és erkölcsi áldozattal járt. Kormányzásának elejétől fogva törvénytelen cselekmények sorozatát követte el, így marxista-szélsőbaloldali paramilitáris csoportokat hívott be szomszédos országokból (Kubából is), és foglalkoztatott személyes karhatalmaként. Őket használta fel az ipari és mezőgazdasági üzemek államosításakor, az antimarxista tömegdemonstrációk leveréséhez, és a tulajdonukhoz ragaszkodó német-svájci farmer családok elűzéséhez, bántalmazásához.

Hongkong büszke szabadságharca: nem engednek az elveikből

A kínai diktatúra működési mechanizmusa és frusztráltsága, félelme tükröződik a hongkongi intézkedések mögött. Gyenge Dániel írása.

Fontos leszögezni azt is, hogy Allende sárba tiporta az alkotmányosságot: a független bíróságokat adminisztratív eszközökkel elnyomta, megfenyegette a törvényhozás tagjait, és a hatalmat korlátozó intézmények kritikus véleményét figyelmen kívül hagyva hozott meg politikai döntéseket.

Allende már kormányzásának első évében népszerűtlenné vált, a társadalom egyre szélesebb körei követelték lemondását, 1973-ra, regnálásának harmadik évében már szinte össznemzeti front alakult ki vele szemben. A marxista elnök társadalom-mérnökösködése kudarca fulladt, és példa nélküli elutasításban részesült az általa egyébként megszólított alsóbb társadalmi rétegek felől is.

1973. szeptember 11-én Augusto Pinochet, a szárazföldi haderő főparancsoka átvette a hatalmat, négytagú katonai junta alakult, melynek elnökévé a tábornokot választották.

Pinochet több ezer halálos áldozatot követelő juntája kétségkívül kegyetlenül lépett fel az ellenzékkel szemben — de az is tény, hogy regnálása idején visszaállt az ország rendje, és Chile elindult a társadalmi és gazdasági konszolidáció útján, mely az országot Latin-Amerika Svájcává tette.

Az 1973 és 1990 közötti csaknem két évtizedben ugyanis a gazdasági és szociális rendszer is páratlan változásokon esett át. A forradalmi változások eredményei a mai napig megmutatkoznak: a chilei gazdaság minden évben stabil hét százalékos növekedést produkál, a GDP válsághelyzetben is annyit mutatott, mint egy fejlett-nyugat-európai ország mai gazdasági teljesítménye.

1973. szeptembere: Augusto Pinochet (balról a 3.) katonai puccsal átveszi a hatalmat

Mindezen eredmény elsősorban a szabadpiaci és kereskedelmi vívmányok fokozatos meghonosításának köszönhető. Chile és külföldi partnerei is érdekeltté váltak abban, hogy a kedvező földrajzi és környezeti adottságokat kiaknázva minél magasabb tőkekoncentrációra tegyenek szert.

Az energiaszektor, a bányászat, az ipari és mezőgazdasági szektor innovatívabbá vált, a külföldi (jórészt amerikai) segítséggel támogatott modernizáció gyors és dinamikus fejlődést hozott. Chilének emellett az is előnyére vált, hogy hosszú tengerparti sávját és számtalan kikötőjét kihasználva virágzó kereskedelmet tudott építeni, és szabadkereskedelmi egyezményeket kötött számos országgal. Ennek révén Chile a legexportorientáltabb gazdaságává vált Latin-Amerikának, minőségi és olcsó termékeit a világ minden táján tudja értékesíteni.

Ehhez azonban olyan politikai intézkedéseket kellett hozni, melyek az etatizmus romboló és válságot előidéző struktúrájával szembefordulva tették nyitott, gazdag és töretlenül fejlődő „mintaállammá” az országot.

A katonai juntát az amerikai neoliberális iskola bevonásával végigkísérő piacpárti-szabadelvű politikája nem csupán kihúzta a csőd és fizetésképtelenség nyomasztó örvényéből az országot, hanem megalapozta Chile felemelkedését és fejlett középhatalommá válását is. Ez a folyamat elsősorban a bostoni egyetemistából Pinochet megbízásából lett miniszter, José Pinera libertárius politikus nevéhez fűződik , aki az egyéni jogokat és felelősséget előtérbe helyező elvek útján hajtotta végre szabadságpárti reformjait.

A közgazdász-miniszter reformja nyomán kidolgoztak egy magánbefektetés alapú nyugdíjbiztosítási rendszert, mely lehetővé tette, hogy a kötelező hozzájárulások és adók nyomása alól felszabadulva az aktív dolgozók kilépjenek a központilag finanszírozott társadalombiztosításból, és jövedelmük egy részét adómentesen, személyesen kezelt pénztári alapba fektessék. Ezen új lehetőséggel a chilei polgárok 95%-a élt.

José Pinera a társadalombiztosítás magánosításáról:

Az egészségügy is erre az elvre épült, a személyes alapba utalt pénznek részét képezte az özvegységi és rokkantsági járulék, melyet a dolgozók nevében működő magántársaságok kezeltek. Mivel a reform lehetővé tette azt is, hogy a polgárok nem csupán a rájuk kényszerített adórendszer, hanem a kötelező járulékok/hozzájárulások alól is felszabadulhassanak, a privát egészségügyi biztosítások is kifizethetővé váltak.

A magánbiztosítók további előnye volt a magasabb hozam, az ügyfél-központúság, az alacsony jutalék és a kedvező preferencia. Ezen rendszer az alsóbb társadalmi rétegeknek is kedvezett, ugyanis a befektetett alapot kezelő magántársaságok gombamód szaporodtak a vállalkozásbarát politikának köszönhetően, és ez – a megnövekedett kínálat révén – hozzájárult az árak csökkenéséhez.

Létrejött tehát a társaságok közötti versenyhelyzet, sikerült felszámolni az egészségbiztosítás állami monopóliumát, modernizálva, hatékonnyá és rugalmassá téve az egészségügyet, összhangot teremtve az egyén igényei és a kínált szolgáltatás között.

A privát rendszerben részt vevők anyagi biztonsága is szilárd alapokon nyugodott: a chilei kormány megfontolt és stabilitásra törekvő pénzpolitikája úrrá lett az államadósságon, és megakadályozta a fenyegető infláció elharapódzását is.

A Pinera-reformok a kedvező eredményeknek – 50%-os nyugdíj-emelkedés, évi 100 milliárd dolláros hozam – köszönhetően széles körben elfogadottá és népszerűvé váltak, emellett három társadalmi-szociális problémát megoldott:

a felosztó-kirovó rendszer megregulázása által demokratikusabbá vált a vagyon elosztása, az adórendszer nyomasztó és kényszerítő jellege miatti generációs konfliktusok lényegében eltűntek, és mivel az adómentesség alacsonyabb költségeket hozott a vállalkozásoknak, a munkanélküliség is jelentősen mérséklődött, lehetővé téve a differenciált munkabéremelést is.

Chilében a spanyol gyarmati elnyomás és a marxizmus előidézte szegénység hosszú évtizedek után felszámolódott, és hatalmas tömegek – családok ezrei, százezrei – emelkedtek fel a társadalom magasabb rétegeihez, ezáltal is felgyorsítva a polgárosodást, mely egy szabad, polgári állam alapja. Az átfogó chilei reformok tanulsága pedig az, hogy elsősorban azon intézkedések lehetnek sikeresek melyek bíznak az egyénben, és abban, amit az egyének szabadságuk birtokában véghez tudnak vinni.

Őszintén remélem, hogy a többmilliós populációt megmozgató demonstrációk nem fajulnak még kaotikusabbá, és nem eredményeznek egy olyan „forradalmi” átalakulást, mely az Allende-marxizmus sötét éveibe rántaná vissza Chilét.

Erőszakba fulladhat a bolíviai hatalomváltás

Az egy hete elmozdított elnök mellett tüntetnek a koka-farmerek, a demonstrálók ellen kivonult a hadsereg.