1995. november 4-én olyan esemény történt, amely örökre megváltoztatta Izrael államát. Ezen a szombat estén, az ország történetében először meggyilkolták a miniszterelnököt, Jichák Rabint.
Rabin egy, az oslói békeszerződést népszerűsítő tel-avivi kampányeseményen tartott szónoklatot, amikor a tömegből három lövést adtak le. Kettő a miniszterelnököt, egy a mellette álló egyik biztonsági emberét érte. Rabint a közeli Ichilov kórházba szállították, de sérüléseibe a műtőasztalon, negyven perccel a lövések eldördülése után belehalt.
A gyilkosságot elkövető Jigál Ámir 25 éves joghallgatót, aki Beretta 84F típusú fegyveréből adta le a lövéseket, még a helyszínen elfogták a miniszterelnök biztonsági emberei. Ámir szélsőjobboldali nézetei miatt hevesen ellenezte az oslói béketervet, de az országban az idő tájt uralkodó megosztott közhangulat is hozzájárulhatott elhatározásához.
Ámirt tettért, az egy évig húzódó per végén életfogytiglan tartó börtönre ítélték, melyen felül hat évet kapott a megsebesített biztonsági őrre leadott lövés miatt.
Ámir, aki nem tagadta bűnösségét, és az elmevizsgálat is egészségesnek találta, védekezésében a zsidó jogban „rodef”-ként ismert vallásjogi érvelést használta.
Rodefnek, azaz üldözőnek hívják az olyan embert, aki zsidó vagy zsidók halálát kívánja okozni. Az ilyen embert az ókori vallásjog halálbüntetéssel sújtja, és bár a zsidó vallásjogban a halálbüntetést kétezer éve nem alkalmazzák, számos jobboldali rabbi nevezte Rabint az oslói egyezmény miatt rodefnek.
A nemzeti vallásos tábor a jobboldali pártokkal, így a Likuddal azonos nézeteket vallva hevesen ellenezte az oslói békepaktumot, mely földterület átadását irányozta elő a palesztinok részére.
A béketervvel kapcsolatos felfokozott politikai közhangulat miatt a baloldal és Rabin hívei közül sokan a jobboldalt, annak retorikáját, a Likud pártot és annak vezetőjét, a későbbi miniszterelnök Benjamin Netanjahut tartották felelősnek, amiért az események ennyire drámai fordulatot vettek. Ezzel szemben ugyanakkor, már szinte a gyilkossággal egyidőben megjelentek olyan hangok, melyek szkepszissel tekintettek az első látásra egyszerűnek tűnő ügyre.
Már a nyomozati szakaszban résztvevő szakértők egy része is furcsának tartotta, hogy a meggyilkolt miniszterelnök ruháján puskapor nyomok voltak.
Az olyan típusú fegyverek esetén ugyanis, mint amilyenből a lövéseket leadták, a puskapor maximum a fegyvertől néhány centiméterre jelenhet meg, és szinte lehetetlen, hogy az Ámir és Rabin közti távolságból következően puskapor csapódjon le az áldozat ruháján.
A holttest vizsgálata szintén a lövésekkel kapcsolatosan talált inkonzisztenciát, ugyanis a miniszterelnök mellkasán található, golyó által ütött lyuk nem egyezik azzal, ami a helyszínen rögzített videón látszik, melyen Ámir a tőle távolodó miniszterelnököt hátulról lőtte le.
Elképzelések szerint Ámir fegyverében (aki ugyan valóban meg akarta gyilkolni a miniszterelnököt) vaktöltények voltak, és Rabint valójában a kórházba szállítás közben gyilkolták meg. Erre utal annak a három helyszínen tartózkodó rendőrnek a tanúvallomása, akik a megsebesített Rabint a mentőautóhoz kísérték.
Elmondásuk szerint ugyanis az áldozaton nem látszott külső seb vagy vérzés. Ezt a teóriát több más körülmény is megerősíteni látszik, többek közt az, hogy Ámir kezén, haján és ruházatán nem találtak puskapornyomokat, egyes tanúk szerint a helyszínen az Ámirhoz közel állók közül többen azt kiáltották: „Csak vaktöltény!”
Ezt erősítette meg tanúvallomásában egyébként a helyszínen tartózkodó egyik rendőr, Mose Efron is, aki azt mondta, hogy a lövések hangja nem volt szokványos, az éles töltények nagyobb zajt kellett volna csapjanak.
A gyilkosság körülményeivel kapcsolatosan a miniszterelnök lánya, Leah Rabin is szkeptikus. A merénylet után ugyanis az egyik biztonsági ember azt mondta neki, hogy a golyók vaktöltények voltak, ráadásul később, egy magas rangú rendőrtiszt is arról beszélt neki, hogy az egész gyilkosságot megrendezték.
Leah Rabin egyébként a szkeptikusok táborának egyik vezetőjévé vált, meggyőződése szerint ugyanis Rabint a helyszínen hozzá közel álló emberei bénították meg a lövések pillanatában és a kórházba szállítás közben kapta a halálos sebeket. Az áldozat lánya és mások véleménye szerint ezt erősíti meg az a tény is, hogy a mentőautónak huszonkét percig tartott eljutni a gyilkosság helyszínétől alig néhány kilométerre található kórházig.
Ha viszont mégsem Ámir követte el a tényleges gyilkosságot, akkor vajon ki, esetleg melyik politikai oldal vagy csoport állhatott a merénylet mögött? A jobboldal, amelynek retorikáját tartják az események elindítójának, azt feltételezi, hogy a gyilkosság Rabin baloldali ellenfeleinek állhatott érdekében.
A gyilkosság körülményeit vizsgáló Shamgar-bizottság jelentése ugyan nem erősítette meg az elméleteket, ugyanakkor számos biztonsági hiányosságot tárt fel és emlegetett, melyek szerint a miniszterelnök védelmét ellátó Sin Bét belbiztonsági szolgálat több helyen mulasztott, és nem tett meg minden tőle telhetőt Rabin biztonságáért.
Jigál Ámir az ítélet előtt tett még egy megjegyzést, mely sokak fülében a mai napig rezonál:
„Ha elmondanám a teljes igazságot, az egész rendszer összeomlana. Eleget tudok ahhoz, hogy lerombolhatnám az egész országot.”
A szkeptikusok hangja ma, több mint két évtizeddel a gyilkosság után sem csendesedik. A héten Mordechai (Motty) Kedar, a tel-avivi Bar Ilan egyetem professzora hívta fel arra a figyelmet, hogy az izraeli jobboldalnak ideje volna megszabadulnia a Rabin-merénylet méltánytalan vádjától és előállni az „igazsággal” a 24 évvel ezelőtt történt tragédiával kapcsolatban (mint arról beszámoltunk, a vádaskodás nyomán Benjamin Netanjahu közleményt adott ki, melyben nonszensznek titulálta a professzor állításait, a Jichák Rabin központ pedig Kedart „beteg összeesküvés-elméletet gyártó egyénnek” nevezte – a szerk.).
Persze a teóriák egyelőre csak teóriák maradnak. Az azonban gyanítható, hogy a jelenlegi turbulens politikai környezetben a politikai szereplők igyekeznek majd a maguk javára fordítani ezt a közvéleményt mindmáig foglalkoztató tragédiát.