75 éve, a második világháború vége előtt fél évvel két eltökélt fiatal mizráchi zsidó, Elijahu Bet-Curi és Elijahu Chakim lelőtték Lord Walter Moyne-t, a britek közel-keleti ügyekben meghatalmazott miniszterét. Jicak Samir volt izraeli miniszterelnök emlékezését felelevenítve igyekszünk fényt deríteni a gyilkosok motivációira. Veszprémy László Bernát írása.
Ugyan a cionizmusról Magyarországon írt munkák elsősorban a pionírok és a kibucnyikok történetét elevenítik fel, akik hősies fizikai munkával hódították meg a földet, a korabeli cionista mozgalomnak volt egy erősen jobboldali irányzata is, mely inkább meghatározza napjaink Izraeljét, mint az egykori pszeudo-szocialista alapítók. Ezen jobboldali cionizmus egyik militáns irányzatához — a Lechihez, vagyis Izrael szabadságharcosaihoz — tartozott a két fiatal (20 és 23 éves) iraki és libanoni zsidó fiú, Elijahu Bet-Curi és Elijahu Chakim, akik 1944. november 6-án Kairóban lelőtték Lord Walter Moyne-t (1880-1944), a britek Közel-Keletre kirendelt meghatalmazott miniszterét, prominens angol politikust, és nem utolsósorban Winston Churchill akkori brit miniszterelnök személyes jó barátját.
Kritikusaik szerint Moyne meggyilkolása semmit sem segített az Európában még ekkor is náci iga alatt senyvedő zsidókon, épp ellenkezőleg, a brit politika és közélet véleményét igencsak a zsidók ellen hangolta. Védőik szerint a brit politika — mely nem engedte a tömeges zsidó kivándorlást Palesztinába a holokauszt évei során sem — felelős volt a soá borzalmaiért, és a zsidó népnek minden joga megvolt támadásokat elkövetni a brit kormány tagjai ellen, akár még a második világháború alatt is.
A Lechi ekkor Jiszrael Eldad (szül. Scheib, 1910-1966), Natan Jelin-Mor és Jicak Samir (szül. Jizsernyickij, 1915-2012), Izrael állam harmadik leghosszabb ideig regnáló miniszterelnöke triumvirátusának vezetése alatt állt. Röviddel azután, hogy lemondott a Likud vezetőségi posztjáról 1993-ban, Samir elfogadta egy fiatal amerikai diáklány, Joanna Saidel interjúkérését, melyre a hölgynek doktori disszertációjához volt szüksége. Az interjút a Times of Israel Samir 2012-es halálakor közölte újra, most pedig ennek alapján kíséreljük meg feltárni a gyilkosságot kitervelő cionista politikusok motivációit.
Saidel így emlékezett vissza az interjú körülményeire:
„Egy majdnem egy órás biztonsági ellenőrzést követően végre sikerült bejutnom a Knesszetbe, és elérnem [Sámir] »barlangját« a komplexum mélyén. Még egyszer végleg átnézték személyi okmányaimat, a biztonságiak még megnézték egyszer a kamerámat, és már bejutást is nyertem a szentélybe. Meglepődtem, milyen irodája apró méretén, a kevés díszen, a puritán bútorzaton – mindössze egy asztal, néhány szék, pár könyv, és egy izraeli zászló. Ez lenne Izrael korábbi miniszterelnökének irodája? Megdöbbentő volt. Híresen rideg személyisége és megalkuvást nem ismerő politikája ellenére egy meleg, barátságos, energiával teli nagypapa-alkatú embernek találtam őt. Üdvözlő mosolya rögtön kitöltötte az üres szobát.”
Mint ismert, a Lechi illegalitásban élő vezetői, Jicak Samir és Jiszrael Eldad forralták ki a tervet Moyne meggyilkolására. Saidel megemlítette Samirnak, hogy Ebba Eban volt izraeli diplomata és külügyminiszter egyszer arról beszélt, hogy a gyilkosság hátráltatta az 1947-es, Palesztinára vonatkozó ENSZ-felosztási tervet, és akadályozta Izrael hamarabbi állammá válását. Samir azonban úgy reagált erre, hogy ez „ez badarság”, hiszen „’44-ben a britek még mindig itt voltak, igen erősen [jelen voltak], és eszükbe sem jutott kimenni az országból.
Saidel interjújában megemlíti, hogy Winston Churchill Chajim Weizmannhoz írt 1944. november 4-i levelében arról beszél, hogy Moyne átállt a cionista oldalra. Állítólag Churchill elcsüggedt és elidegenedett a Moyne-gyilkosságot követően, és nem küzdött többé a tervezetért ugyanazzal a lelkesedéssel. Igaz, maga Saidel is elismeri, hogy Moyne motivációja körülbelül így szólt: „ha csak a britek nem képesek megállítani a [cionista] bevándorlást, amire nem voltak képesek, akkor az egyetlen mód arra, hogy valamicskét megmentsenek az arabok számára, az az, ha Palesztina egy részét kijelölik számukra. Így hát a zsidó állam létrejöttének megoldása mellé állt”. (Korabeli gondolatait Abba Eban adta vissza így).
Samir szerint azonban Moyne egyértelműen antiszemita volt, aki ellenezte a zsidó állam létrejöttét. Mint elmondta,
„Lord Moyne volt a legmagasabb rangú brit köztisztviselő az egész Közel-Keleten… és mivel a britekkel küzdöttünk ezen a földrészen, őt választottuk célpontnak. Ez volt a fő ok a meggyilkolására. Természetesen tudtunk a cionizmushoz, a zsidó nép idegyűjtéséhez való ellenséges hozzáállásáról. Mindenfajta zsidó alijának ellene volt, mindenfajta zsidó bevándorlásnak. Nem hitt abban, hogy létezne olyasmi, mint a zsidó nemzet, vagy a zsidó nép… így hát úgy döntöttünk, hogy végrehajtjuk az akciót.”
A volt izraeli miniszterelnök végig tagadta, hogy a két fiatal akciója „öngyilkos küldetés” lett volna. Szerinte Bet-Curi és Chakim „olyanok voltak, mint a katonák”.
„Minden olyan papírjuk megvolt, amivel egy brit katona is rendelkezett, és el tudták [volna] érni a vasutat, és azzal ide tudtak [volna] jönni. Lehetséges lett volna, de balszerencséjük volt, mert volt ott egy rendőr, egy egyiptomi rendőrt, annak a környékén ahol megölték Lord Moyne-t. Volt ott egy rendőr egy motoron, és nekik csak biciklijük volt, hogy elmeneküljenek… gyorsabb volt [a rendőr]… tudott egy rövidebb utat… és (Élijáhu) Bet Curit megsebesítették, kicsit csupán, de megsebesült. Nem tudott tovább futni. Így történt… de volt menekülési tervük!”
Bet-Curi és Chakim halálbüntetést kaptak, és felakasztották őket Kairóban 1945. március 22-én. A két fiatal a Há’tikvát dalolva lépett a kötélhez. Évekkel később Samir foglyokért cserébe visszaszerezte holttestüket Egyiptomtól. Mint a Times of Israel cikke felelveníti: teljes katonai tiszteletadást keretében temették el őket a Herzl-hegyen.
Indokolt volt-e a fentiek tükrében a gyilkosság, és nem egyszerűen egy meggyőződésesen britellenes politikus önigazolásával találkozunk? Ezt az utókor feladata eldönteni, ám tény, hogy a nyugati hatalmak holokauszthoz és a zsidó függetlenséghez való ellentmondásos hozzáállása napjainkig komoly történészi vitákat vált ki — elég csak Rafael Medoff történész legújabb, Franklin Delano Rooseveltet ostorozó könyvére (The Jews Should Keep Quiet) gondolni. Samir emlékezése mindössze abba a gondolatvilágba enged betekintést, mely a zsidóság szenvedéseinek enyhítését egyértelműen a zsidó állam létrehozásában látta, és az állam létrehozását akadályozó elsőszámú tényező — a britek — ellen is kész volt fordulni akár még a második világháború vérzivataros éveiben is.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.