A tizedik oldalra száműzve – az amerikai sajtó és a holokauszt

Az amerikai sajtó úgy tudósított a holokausztról, hogy az európai zsidóságról szóló híreket gondosan elrejtette a többi háborús hír közé.

Az amerikai narratíva a holokauszttal kapcsolatban sokáig az volt és sokakban a mai napig ez él, hogy az amerikai társadalom és a sajtó nem tudta mi történik az öreg kontinensen, és csak a haláltáborok felszabadításakor szembesültek a nácik rémtetteivel.

Valójában az európai zsidóság kiirtásának német kísérletét szinte napról napra tudósították az amerikai újságok, de a borzalmakról csak pár sorban adtak hírt, és azokat is a hátsó oldalakra száműzték.

A háború előtt

Az amerikai sajtó már 1933-ban sem tudta, hogyan kezelje Hitler hatalomra jutását. Mindenki szerette volna azt hinni, hogy Adolf Hitler ugyanolyan európai vezető, mint a többi. Hogy egyes újságírók mennyire jóhiszeműek voltak, azt jól illusztrálja a Los Angeles Times 1933-as tudósítása Hitler egyik első kancellári beszédéről. Walter Lippmann a következőket írta Hitler felszólalásáról:

„(…) a Kancellár  messzebbre ment, mint bárki remélhette és konkrét ígéreteket tett arra, hogy nem kívánja megzavarni a békét.”

A zsidók elleni atrocitásokról írt ugyan a sajtó, de csak abban az esetben, ha kaptak hivatalos megerősítést és előfordult, hogy kötelességüknek érezték, hogy megjelenítsék a „német álláspontot” is. Például Laurel Leff írja Buried by the Times című, a témában írt művében, hogy a The New York Times főszerkesztője megtiltotta, hogy németországi zsidók olvasói leveleit közöljék a náci atrocitásokról, mondván, „nehogy a lap elfogultnak tűnjön Németországgal szemben.”

Berlin 1937. Az amerikai tudósítók gúnyosan írtak a mindent elborító horogkeresztes zászlókról, és sokszor nem vették komolyan az ideológiát. Fotó: Fortepan.

A zsidók kirekesztése teljesen nyíltan folyt, és ekkoriban Berlin még számtalan amerikai tudósítónak adott otthont, akik azonban sokszor elfogultnak mutatkoztak. Laurel Leff könyve szerint a Times berlini tudósítójának Frederick Birchallnak az volt a nézete, hogy Hitler valójában egy visszafogott politikus, aki a náci pártban levő többi „radikálissal” csatázik. 1934-ben Birchall, Pulitzer díjat kapott a munkájáért.

Az 1935-ös nürnbergi törvények, majd az 1938-as Kristályéjszaka eseményei miatt a németországi zsidó menekültek kérdése sürgetővé vált. Bár a lapok beszámoltak a németországi eseményekről, azt egyik szerkesztőség sem vállalta, hogy a zsidó menekültek ügyét a zászlójára tűzze.

Az első hírek

1939-ben, mikor kitört a háború, a tudósítók többsége elhagyta Németországot, és igyekezett biztonságos távolságból jelenteni az eseményekről. A nagy amerikai lapok elsősorban Svájcba és Svédországba helyezték át riportereiket. Ez azonban nem akadályozta meg az információáramlást. A zsidó szervezetekhez és a Londonban levő lengyel kormányhoz már a háború legelején eljutottak tömeggyilkosságokról szóló hírek.

Deborah E. Lipstadt, az amerikai sajtó és a holokauszt témájában megjelentetett Beyond Belief című könyvében azt írja, hogy 1941-et követően a szovjetek is elkezdték kiszivárogtatni a németek zsidók elleni rendelkezéseit, de az amerikai újságírók szkeptikusan álltak hozzá az oroszok információihoz. A legtöbb hír az ellenség által megszállt területről érkezett, ezért a források gyakran a nevüket sem vállalhatták.

Lipstadt azt írja, ez ahhoz vezetett, hogy „a hírek nem voltak titkosak, de annyi akadályba ütköztek, hogy racionálisabbnak tűnt azt mondani, nem megbízhatóak, mint elfogadni a tényszerűségüket.”

Így bár a gyilkosságok híreit kinyomtatták a lapok, de csak az újság hátsó lapjain és gyakran hozzáírták, hogy az információ nincs megerősítve.

Például a The New York Times 1942-ben a hatvanezer vilniusi zsidó meggyilkolásáról szóló hírt az ötödik oldalra biggyesztette, és ellátta a „nincs elég információ” címkével.

A The New York Times szerkesztősége 1942-ben. A napilapnak 1944-1945 között összesen 14 zsidóságot érintő címlapja volt. Fotó: Wikimedia commons

A végső megoldás

Az amerikai sajtó már kilenc éve tudósított a náci birodalom embertelen cselekedeteiről, mikor megérkeztek az első hírek arról, hogy Hitler a zsidóság teljes kiirtását tervezi. A vagonok, a deportálás keletre, sőt a haláltáborok és a gázkamrák is viszonylag hamar eljutottak az amerikai újságokhoz. Ennek ellenére ezeket a híreket egyetlen pillanatig sem kezelték kiemelten.

Mivel a Roosevelt adminisztráción belül a háború végéig folyt a vita azon, hogy elég-e, ha a háború megnyerésével segítenek a zsidókon, vagy többet kéne tenni, emiatt kormányzati szinten a hivatalos álláspont a hallgatás volt.

Az újságokat pedig lefoglalták a hadmozdulatok, hiszen a többszínteres háború rengeteg történéssel szolgált, amelyek mindig prioritást élveztek az európai zsidókról érkező hírekkel szemben.

Az Zsidó Világkongresszus már 1942 nyarán hírt kapott a Wannsee-i konferencián felvázolt végső megoldásról, amely a teljes európai zsidóság elpusztítását tűzte ki célul. Ennek ellenére egészen 1942 novemberéig nem tudtak megerősítést kapni az amerikai kormánytól.

Végül a Világkongresszus vezetője, Stephen S. Wise rabbi 1942 novemberében bejelentette, hogy Európában már 2 millió zsidót megöltek, és hogy Hitler elrendelte a teljes európai zsidóság elpusztítását. Wise a Külügyminisztériumtól kapta a megerősítést. Lipstadt leírja, hogy bár a legtöbb napilap lehozta a hírt, de csak mint olyan információt, amit kizárólag Wise állít.

A rádiók nagy része figyelmen kívül hagyta a bejelentést, a The New York Times pedig csak a tizedik oldalon számolt be arról, hogy Hitler a teljes európai zsidóság kiirtására készül.

Az első hírek Treblinkáról, Belzecről és Auschwitzról már 1942 végén megjelentek. Ennek ellenére az amerikai sajtó továbbra sem kezelte fontos ügyként a zsidóság kiirtását. Hogy mennyire nem, azt jól illusztrálja Laurel Leff Buried by the Times című művében, amiben leírja, hogy 1944 márciusában a negyedik oldalon a The New York Times hogyan hozta le a lengyel zsidóság utolsó segélykérő üzenetét, ami valahogy eljutott Londonba.

A rövid tudósításban idézték a lengyelországi vezetők levelét: “Adja az ég, hogy ez, ami talán az utolsó üzenetünk a mélységből, elérje az egész világot.”A cikket 13 másik hír közé rejtették, az alá a felhívás alá, hogy az autósok ne felejtsék ellenőrizni, ráírták-e a rendszámukat a gáz kuponokra.

A magyar zsidóság 

Mire 1944. március 19-én bevonultak a németek Magyarországra, az amerikai újságok szerkesztői, tudósítói pontosan tudták, mi vár a magyar zsidóságra. Ráadásul Budapesten több svájci és svéd diplomata volt, akik információkkal tudtak szolgálni a helyzetről, és megerősítették a németek zsidóellenes intézkedéseiről szóló híreket.

Deborah E. Lipstadt azt írja, a The Washington Post adta az egyik legrészletesebb tudósítást a magyarországi eseményekről. A Post tudósítója, Paul Winkler már áprilisban leírta, hogy olyan gyorsan halad a zsidók összegyűjtése, hogy „úgy tűnik a németek egyetlen zsidót sem akarnak élve maguk mögött hagyni.”

Annak ellenére, hogy szinte élőben követték az újságok a magyar zsidók deportálását, még ekkor sem találták az eseményeket elég sürgetőnek ahhoz, hogy a címoldalon írjanak róluk. Ennek egyik oka az volt, hogy miközben a vidéki zsidók ezreit szállították vonatokkal az auschwitzi halálgyár felé, aközben a szövetségesek partra léptek Franciaországban.

Lipstadt leírja, hogy július másodikán a The New York Times a következőket írta egy a 12. oldalon megjelent cikkében: „400 ezer magyar zsidót már elszállítottak egy lengyel haláltáborba, aminek a neve Auschwitz.” A cikk azt állította, hogy a többi magyarországi zsidó is erre számíthat. Egy pár héttel későbbi cikkben pedig részletesen leírták, hogy a haláltáborba megérkező zsidókat fürdőknek álcázott gázkamrákban ölik meg.

1944, két zsidó kisfiú bocskaiban a birkenaui peronon. A magyar zsidók nagy részét érkezés után azonnal a gázkamrák felé irányították. Fotó: Fortepan/Lili Jacob

Ekkor már több amerikai zsidó szerző írt olyan cikkeket, amelyekben a megmaradt európai zsidóság megmentését szorgalmazták. Egy ilyen cikkre reakcióként jelent meg egy publicisztika 1944 februárjában a Christian Century nevű magazinban, amelyben a szerző leírja: sajnálja, ami Európában történik a zsidókkal, de neki két fia is harcol a fronton és nem érti, hogy mit kéne még tennie.

A felszabadítás

Az egyik első felszabadított haláltáborról, Majdanekről már 1944-ben érkeztek tudósítások, miután az oroszok több nyugati újságírót is beengedtek a táborba. Ennek ellenére számos amerikai lap még mindig szkeptikus maradt.

A Christian Science Monitor például azokhoz az első világháborús atrocitás-történetekhez hasonlította a táborról szóló tudósításokat, amiket a brit propaganda terjesztett, és amelyekről később kiderült, hogy nem voltak igazak.

1945-ben az amerikaiak is elérték az első németországi táborokat, és innentől kezdve már nem lehetett kétségbe vonni, vagy az utolsó oldalra száműzni a tömeggyilkosságok tényét és nagyságát.

Amerikai katona az ohrdrufi lágerben. Fotó: United States Holocaust Memorial Museum

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon mi a felelőssége a médiának abban, hogy az amerikai társadalom közömbösen figyelte, vagy inkább figyelmen kívül hagyta, mi történik az európai zsidósággal. Egyes vélemények szerint részben nekik köszönhető az általános passzivitás.

„Számított, hogyan számolt be a sajtó és különösen a The New York Times a ‘szörnyű történetről.’ Számított, hiszen befolyásolták, hogy az amerikai társadalom mit tudott és mit nem. A legtöbb amerikai csak a tömegsajtóból tudott tájékozódni az európai zsidóság sorsáról és a nagy részük, úgy tűnik, nem tudott a holokausztról, mialatt az éppen lezajlott”

— írja Laurel Leff a Buried by the Times című könyvében.

Az amerikai sajtó tehát úgy tudósított a holokauszt eseményeiről, hogy az olvasók nem vettek észre semmit. A szerkesztők elrejtették a híreket a tizedik oldalon, a reklámok alatt. Aztán a felszabadítás után megjelentek a kamerák és az újságírók tömegei, akik érzékletesen leírták, micsoda borzalmak történtek itt Európában, amikről ők nem tudtak semmit.

Shmuley Boteach rabbi Európa sötét múltjára és jelenére világít rá a The New York Timesban

„Évszázadokig, és különösen az 1930-as években, a zsidókat és üzleteiket megbélyegezték az európaiak … most, pár évtizeddel a Holokauszt után, újra ezt teszik.”