Kovács Andrással, a CEU szociológus professzorával beszélgetett a Mandiner új könyve kapcsán, mely a Kádár-rendszer és a zsidóság kapcsolatát érinti. A kötet megjelenését a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézete és a Tett és Védelem Alapítvány támogatta.
Könyvében beszél a holokauszt után tapasztalt gyors társadalmi mobilitásról a zsidóság körében, ami a közemlékezetben úgy maradhatott meg, hogy „a zsidóknak könnyű állást kapni”, és így tovább. Mi lehetett az oka ennek a gyors mobilitásnak?
Ez elsősorban nem a Kádár-korszakra, hanem az 1945-’55 közötti időszakra volt jellemző. Ennek okait a szakirodalom – elsősorban Karády Viktor – már kimerítően elemezte. Az egyik ok, hogy az antiszemita törvényhozás miatt már a második világháború előtt is sok zsidó fiatal nem iratkozhatott be az egyetemekre. Ezek a fiatalemberek aztán az üldöztetést túlélve megragadták az alkalmat, hogy behozzák a lemaradást. Diplomát szereztek, majd olyan állásokba kerültek, amikhez egyetemi végzettség kellett. Ezt pótlólagos mobilitásnak nevezhetjük, az érintettek azokat a hátrányokat hozták be, amiket korábban a diszkrimináció miatt elszenvedtek. Ez a jelenség tűnhetett gyorsnak és rendkívülinek. Ezt a percepciót erősítette egy másik jelenség: sok zsidó, akinek volt érettségije vagy egyetemi végzettsége a háború előttről, nem tölthetett be a képzettségének megfelelő állást. Az állami szférába már korábban is csak elenyésző arányban juthattak be, de a zsidótörvények rendelkezései következtében a magánszférában súlyos korlátozások sújtották őket. Ők ezt a lemaradást hozták be ’45 után, és
elindultak azon pozíciók felé, amiket a diszkrimináció miatt elvesztettek
vagy addig nem tölthettek be.
A teljes interjú itt olvasható.
