Leo Strauss, a politikai filozófus és zsidó gondolkodó

Strauss judaizmushoz fűződő intellektuális viszonyának kulcsa a kinyilatkoztatás, az emberi racionalitás és az ember közösségi létéből fakadó politikai összefüggések megértése, az igazság szenvedélyes és zetetikus keresése. Lánczi András írása az éppen 120 éve született politikai filozófusról.

„Leo Strauss: politikai filozófus és zsidó gondolkodó”. Ezzel a címmel jelent meg még 1994-ben az első olyan kötet, amely Leo Strausst a judaizmus kérdései iránt elkötelezett gondolkodót, és mint a modern politikai filozófia reneszánszának vezető alakját mutatta be.[1] Strauss jelentőségét – 1973-as halála után – fokozatosan fedezte fel az utókor, de abban nincs értelmezési törés, hogy egész életművét abból az egyszerű, ám nagyon mély ellentmondásból és a rá adott válaszából lehet levezetni, amely így szól:

„A Biblia szerint a bölcsesség kezdete az Úrtól való félelem; a görög filozófusok szerint a bölcsesség kezdete a csodálkozás.”[2]

A két különböző kiindulópont arra intette Strausst, hogy a végső kérdések tárgyalásának értelmezési keretét két különböző fogalom – hit és racionalitás – és szimbolikusan két város – Jeruzsálem és Athén – határozza meg. Egy ellentmondást kétféle módon lehet kezelni: vagy amellett érvelünk, hogy az ellentét két oldala kibékíthető, vagy hogy ez lehetetlen. Strauss az utóbbit választotta, s így fordulhatott elő, hogy aki a kinyilatkoztatás, a hit, valamint a filozófia vagy racionalitás közti feszültséget mindenáron fel akarta oldani, azokkal Strauss nem tudott és nem akart semmit sem kezdeni.

Egy őszinte politikai cionista

Strauss ugyanis realista gondolkodó volt, semmilyen intellektuális eszközt nem látott, amely képes lett volna megszüntetni az emberek közötti végső konfliktusokat, beleértve a származást is: „Strauss mindig hangsúlyozta, hogy végső soron »nincs megoldás a zsidó kérdésre«”, mert egyrészt az isteni és a temporális közötti feszültség elkerülhetetlen, másrészt mert „az emberi faj a törzsek vagy nemzetek ethne természetéből áll”.[3] Nagyon komolyan kell venni az utóbbi idézet mindkét állítását: az isteni és a világi között áthidalhatatlan ellentét feszül, illetve az emberi társadalmak etnikai hovatartozása nem haladható meg.

Strauss realizmusának gyökere éppen a judaizmushoz fűződő viszonyából vezethető le. Tizenhét évesen Strauss már „az egyszerű, őszinte politikai cionizmus” szószólója volt, mivel elégedetlen volt a zsidó közösségben uralkodó általános felfogással, miszerint egy liberális „semleges” állam megalkotásával lehetséges a keresztények és a zsidók közti különbséget közömbösíteni. Strauss realista gondolkodó volt, mert a létezés legalapvetőbb ellentmondásait feloldhatatlannak látta.

Konszenzus mutatkozik abban a tekintetben, hogy Strauss mit tekintett alapvető konfliktusnak az európai gondolkodásban. Ezek voltak az antik és a modern gondolkodás közti különbségek; a hit és racionalitás feszültségei, azaz hogy a bölcsességnek két forrása van, a kinyilatkoztatás és a görög filozófia racionalizmusa; a filozófia és a politikai közösség közti áthidalhatatlan ellentét, melyet Szókratész sorsa reprezentál; a modernség válsága, amelynek mélyén a filozófiával szembeni modern tudásfelfogás jellemzőit elemzi; a modern politikatudomány elvi tarthatatlanságát kimutató érvelése; s végül a nevelés központi kérdését hangsúlyozó tradicionalista felfogása, amelyet legjobban a klasszikus és a modern liberalizmus közti gondolkodás közti különbségekben lehet megragadni.

Strauss egész alkotói pályáját figyelembe véve a legnagyobb intellektuális döntése az volt, amikor a hittel szemben a filozófiát választotta.

Leo Strauss.

A judaizmusból fakadó politikai realizmus

Jacob Klein, Strauss egyik barátja szerint az 1920-as évek elején Strausst elsősorban Isten és a politika érdekelte. Fontos megjegyezni, hogy az ifjú Strauss, aki Hans Jacobiról írta a disszertációját, 1922-ben Edmund Husserlt hallgatta a freiburgi egyetemen, miközben ekkor sokkal inkább lekötötte Franz Rosenzweignek a kinyilatkoztatáshoz fordulása a felvilágosodással szemben. Ugyanakkor Martin Heidegger előadásait hallgatta és lenyűgöző hatást tett rá Arisztotelész Metafizikájáról szóló analízise, értelmezése.

Hogy ez mennyire volt Straussra döntő hatással, érdemes elolvasni a straussiánusok egyik képviselőjének a straussiánusok egyik legfontosabb folyóiratában, az Interpretationben megjelent tanulmányát.[4] Ahogy Heidegger újraértelmezte a görög filozófiai műveket, az meghatározottabbá vált Strauss számára, mint bármi más: valószínűleg ennek hatására Strauss a filozófiát választotta a teológiával szemben.

John Gunnell szavait kölcsönözve: „Strauss, végül is mint nem-hívő zsidó, a filozófiát vagy a »görög bölcsességet« választotta a »bibliai bölcsességgel« szemben.”[5] Innentől kezdve beszélhetünk Straussról, mint politikai filozófusról, aki számára a görög kétely, a „zetetikus” gondolkodás meghatározóvá vált. Strauss egész életén át foglalkozott a zsidó gondolkodókkal, de az előtérben a politikai filozófia állt. Hogy mennyire vált szét a kettő? Megítélésem szerint módszertanilag döntő módon.

Bárki megítélése attól függ, milyen értelmezési keretbe helyezünk el valakit.

Leo Strausst – joggal – a 20. századi politikai filozófiai reneszánsz központi alakjának tekintik sokan; ugyanakkor sosem szabad elhanyagolni Straussnak a judaizmushoz fűződő viszonyát, politikai realizmusa ugyanis a judaizmusából fakad.

Mégis Leo Strauss politikai gondolkodása különösebb zavar nélkül leválasztható zsidó hátteréről. Lehetséges-e ez egyáltalán? Lehetséges, mivel Strauss nem volt hívő ember,[6] gondolkodásának középpontjában a filozófiai kétely, vagyis a modern felvilágosodás utáni magára hagyott ész igazságkereső attitűdje állt, amit viszont könyörtelen következetességgel képviselt.

Egész életművét átszövi a zsidó filozófiai hagyomány értelmezési igénye, de ezt sose rendelte alá az európai filozófia és kultúra teljes fejlődési irányának. Leo Strauss elsősorban filozófus volt, zsidó intellektuális meghatározottságokkal.

Megítélésem szerint ezért lehetséges, hogy nem csak zsidó gondolkodók sokaságát volt képes halála után is magához vonzani, filozófiája kilépett az etnikai vagy vallási meghatározottságok köréből – aminek lehetőségét politikai értelemben tagadta, ám melynek intellektuálisan nem volt semmi akadálya. Többen is úgy fogalmazták ezt meg, hogy Leo Strauss megváltoztatta az életüket – zsidókét és nem zsidókét egyaránt.

Leo Strauss titka

Mivel Strausstól misem állt távolabb – nagyon is távol állt! – , mint az érzelmi ráhatás vagy a napi politikai érvelés ideológiai igénye, föl kell tenni a kérdést, miben áll gondolkodásának a halála után különösen megnövekedett ereje, hatása. Mi Leo Strauss titka?

Ezen a ponton – némiképp ellentmondva az eddigi állításoknak – ki lehet mondani, hogy az a politikai filozófia, amit kifejtett, az egyik legeredetibb teljesítménye a 20. századnak beleértve Husserlt és Heideggert is, akik nagyon nagy hatást tettek rá: módszertanában és tartalmában is a zsidó törvény-felfogás, a modern európai irányváltás, azaz a felvilágosodás problematikus volta, másként fogalmazva az antikok és modernek vitája.

S akkor még nem ejtettünk szót a minden ember életét mélyen befolyásoló körülményekről: a modern liberalizmus első nagy válságáról, amelyből a fasizmus és a kommunizmus kinőtt a 20. században, ami miatt Leo Straussnak is végső soron menekülnie kellett Európából. Strauss ösztöndíjainak köszönhetően már az 1930-as évek közepétől kezdve nem Németországban élt, de a politikai változások miatt nem is tért oda vissza egész életében. Egyetlen egyszer lépett újra német földre a II. világháború után, akkor amikor Jeruzsálembe kapott meghívást és az ott tartott előadását azzal kezdte, hogy utalt az előadás körülményeire:

„Nagy megtiszteltetés, egyszersmind rendkívül nehéz feladat is számomra, hogy Jeruzsálemben beszélhetek a politikai filozófiáról. Ebben a városban és ebben az országban a politikai filozófia témáját – az »igazságos és becsületes államot« – komolyabban veszik, mint bárhol másutt a világon.”[7]

Strauss a filozófiát választotta, de mindig is nagyon komolyan vette, foglalkoztatta a Törvény kérdése. Teljes életpályáját figyelembe véve kijelenthető, hogy mielőtt a politikai filozófiához fordult, írásai jelentős része a Törvény vallási értelmezésével foglalkozó szerzőket érintette. Két könyvét érdemes említeni: a Philosophy and Law-t, valamint a Persecution and the Art of Writingot. Az előbbit még németül írta, az utóbbit már angolul.[8]

Mindkét mű a középkori filozófiával, főleg is a zsidó filozófiával, ezen belül Maimonidésszel foglalkozik elsősorban,[9] de fő mondanivalója, hogy a Törvénnyel való találkozás a nyugati kultúra központi, meghatározó eleme, ebből meríti a legfőbb energiáit a mai napig. S ebben a felismerési folyamatban Maimonidésznek jelentős intellektuális szerepe volt. Spinozáról, akiről szintén írt könyvet Strauss még az 1930-as években, ennek a szándéknak a függvényében érdemes gondolkodni. Ám ezt követően Strauss határozottan a politikai filozófia hagyományához fordult, s élete végéig a görög filozófiában gyökerező legjobb rezsim kérdése foglalkoztatta.

Kommunizmus és liberális demokrácia között őrlődve

Ahhoz azonban, hogy Straussnak a judaizmushoz fűződő viszonyát még jobban megértsük, egy olyan írásához kell fordulnunk, amely Straussnak mind a gondolkodásmódját, mind konkrét politikai elképzeléseit bemutatja. Előadásának címe: Why We Remain Jews: Can Jewish Faith and History Still Speak to Us? (Miért maradunk zsidók: vajon a zsidó hit és történelem képes-e még szólni hozzánk?) Ez a szöveg, illetve az előadása után föltett kérdésekre adott válaszai bemutatják a judaizmusról alkotott felfogásának lényegét.

Az első kérdés, amit részletesen elemez, a zsidó asszimiláció, melyet nem tart járható útnak.

„Ma az asszimiláció nem a kereszténységhez való asszimilációt jelenti, hanem egy világi társadalomhoz, amely jogi értelemben nem keresztényi társadalom, egy olyan társadalomhoz, amely túl van a judaizmus és a kereszténység különbségén…”[10]

Milyen alternatíva áll rendelkezésre? Az egyik a kommunista társadalom, a másik liberális demokrácia. Ami a kommunizmust illeti, két szempontra hívja fel Strauss a figyelmet. Az egyik, hogy Sztálin felismerte – s ebben tanult Hitlertől –, hogy a párton belüli tisztogatásra, terrorra szükség van. Nem igaz, hogy el kell kerülni a francia forradalom állítólagos torzulását, miszerint a forradalom felfalja a gyermekeit. A hatalom megőrzése érdekében nyúlt Sztálin a belső terrorhoz, s ez racionális.

A másik, hogy a kommunista mozgalomban hiába terjedt el az I. világháború során az a nézet, miszerint „az antiszemitizmus a bolondok szocializmusa”, ez az állítás csak látszólag ítéli el az antiszemitizmust, valójában antiszemita gondolat. Ennek oka, hogy sokkal többen vannak a „bolondok”, az oroszok, az ukránok, az arabok stb., így a „zsidóellenes politikai döntések” „sokkal könnyebbé teszik a kormányzást, mintha valaki szigorúan tisztességes volna a zsidókhoz”, már pedig egy józan politikusnak nincs választása, amikor a célt és az eszközök viszonyát mérlegeli. Másként fogalmazva, Strauss realista politika felfogásából fakad, hogy ugyanolyan zsidóellenesnek tartja a kommunista politikai gyakorlatot, mint a liberális demokráciáét.

A liberális társadalom ugyanis vallásilag közömbös (areligious). A közélet és a magánélet szétválasztásával egyben azt is mondja, hogy mindenkinek a magánügye, hogy milyen vallást követ. Ezzel azonban nem hogy nem szünteti meg a diszkriminációt, hanem ellenkezőleg, megengedi, sőt erősíti is azt. Azáltal, hogy minden személy magánéletére korlátozza a vallásosságot (s persze, minden más személyes választást), óhatatlanul egymással szemben álló, diszkriminatív csoportosulásokat hoz létre. Az nem megoldás – írja Strauss –, hogy törvényt hozunk a diszkrimináció ellen, mert az végül a magánélet megszüntetését jelentené.

A cionizmus mint harmadik út

Mi marad egy zsidó számára? Az asszimiláció járhatatlan út, a második az asszimiláció egy formája lehet: föl lehet ugyanis fogni a judaizmust úgy, mint egy „szektát”, nem vallásként – ezt Strauss nyomatékosan hangsúlyozza –, hanem mint „egy szektát a többi között”. Ezt az alternatívát azonban Strauss elveti, mivel teljesen idegen mindennel szemben, amivel eddig a zsidóság azonosult.

Marad a harmadik megoldás, a politikai cionizmusé, ami nem más, mint asszimiláció révén a „nemzetté válás”.

Ebben az esetben a zsidóság nemzetként tekint önmagára. Strauss fiatal korában politikai cionistává vált, az önálló zsidó állam megalapításának hívévé. Mihelyst azonban a politikai cionizmus kialakult, hamarosan megérkezett a zsidó kulturális cionizmus is mint reakció. Ez utóbbi lényege volt, hogy nem elég egy zsidó államot létrehozni, azt a zsidó kultúrának kell megtöltenie.

A zsidó kultúra alapja azonban a Biblia, a Talmud és a Midrás, melyeket viszont nem lehet a zsidó szellem termékeinek tekinteni. Ezek ugyanis végső soron a „mennyből” erednek. Ezért „a judaizmust nem lehet kultúraként értelmezni”. Nem a kultúra, hanem az isteni kinyilatkoztatás a judaizmus lényege. Emiatt a kulturális cionizmust egyedül a zsidó hit, „az eleink hitéhez való visszatérés” képes meghaladni.

Itt kezdődik azonban a baj, mivel ha a vallásos cionizmus az egyetlen megoldás, az mégsem kivitelezhető, mert nem minden zsidó hívő a modernségben. Viszont „képtelenség megszabadulni a múlttól. Muszáj elfogadni a múltat.” Itt és ebben ragadható meg Straussnak a judaizmushoz fűződő élethosszig vallott kötődése: a zsidóság egy olyan nemzet, amelyet az önmagánál végtelenül magasabbhoz való elköteleződés jellemez.

„Egyetlen zsidó sem tehet annál jobbat a maga számára ma, minthogy úgy él, hogy nem téveszti szem elől ezt a múltat.”[11]

Szinte ironikus, hogy Strauss ezek után Nietzsche Hajnalpír c. szövegét idézi nagyon hosszan, azaz relevánsnak tartja Nietzsche judaizmus-elemzését, mi több a modern zsidó asszimiláció legmélyebb analízisének nevezi. De ez hosszabb kitérőt tenne szükségessé.

Strauss a filozófiát választotta, melyet egy helyen így határozott meg: „A filozófia, mint olyan nem más, mint a problémák tudatosítása, azaz az alapvető és átfogó problémák tudatosítása. Lehetetlen anélkül gondolkozni ezekről a problémákról, hogy ne vonzana bennünket a megoldás utáni vágy… Azonban amíg nem vagyunk a bölcsesség birtokában, csupán csak a bölcsesség utáni keresés állapotában, a megoldások nyilvánvalósága szükségszerűen kisebb, mint a problémáké.”[12]

Strauss, aki a filozófiai (görög) bölcsességet választotta a bibliai bölcsességgel szemben, azt is hangsúlyozza, hogy a filozófia nem egyszerűen a bölcsesség keresése, de azt is, hogy ez a keresés „politikán túli, valláson túli és moralitáson túli”[13], ugyanakkor a gyakorlatias észhez (prudencia) ragaszkodó gondolkodásforma. Ez azt jelenti, hogy a filozófusnak nem kell részt vennie a napi politikai harcokban, vitákban.

Ám a prudencia azt diktálja, hogy ne legyen közömbös a gyakorlati politikával szemben, már csak azért sem, mivel a filozófiának meg kell védenie magát sajátos, szkeptikus alapállása miatt. Ez ugyanis elkerülhetetlen: a bölcsesség képviselőjét a kompromisszumot elutasító karaktere, az igazság hajthatatlan keresése miatt a közösség üldözni fogja, s ezen a liberális – vagy bármilyen más – demokrácia sem segít. A város és a filozófia viszonya kibékíthetetlen, ahogy a vélemény és a tudás között is nagyon nehezen leküzdhető ellentét feszül.

Le kell szögeznünk, hogy Strauss judaizmushoz fűződő intellektuális viszonyának kulcsa a kinyilatkoztatás, az emberi racionalitás és az ember közösségi létéből fakadó politikai összefüggések megértése, az igazság szenvedélyes és zetetikus keresése.[14] A judaizmus az egyik, a filozófia a másik lehetséges út az önmagunknál magasabb megértéséhez.

A szerző politikai filozófus, a BCE rektora

A zsidó, aki ötvözni akarta a szocializmust és a cionizmust

Mik voltak a baloldali cionizmus szellemi gyökerei és a belső ellentmondásai? Veszprémy László Bernát írása.

*

[1] Leo Strauss. Political Philosopher and Jewish Thinker. Eds. Kenneth L. Deutsch and Walter Nicgorski. Rowman and Littlefield Publishers, Inc., 1994.

[2] Leo Strauss: Jeruselem and Athens: Some Preliminary Relfections. In: Studies in Platonic Political Philosophy. University of Chicago Press, 1983. 149. o.

[3] John Gunnell: Strauss Before Straussianism. In: Political Philosopher and Jewish Thinker. Ibid. 114. o.

[4] Rodrigo Chacon: Philosophy as Awareness of Fundamental Problems, or Leo Strauss’s Debt to Heidegger’s Aristotle. Interpretation, Spring 2018.

[5] John Gunnell: Strauss Before Straussianism. Ibid. 119. o.

[6] Egyik követője, Stanley Rosen szerint „Strauss ateista volt, aki »isten« akart lenni, hogy olyan retorikát alakítson ki, amely biztonságosság tenné a világot a filozófia számára.” In: Leo Strauss. Political Philosopher and Jewish Thinker. Ibid.  1. o. Szerintem helyénvalóbb volna „nem hívő”-nek minősíteni Strausst, mivel egy szkeptikus, realista gondolkodótól leginkább a dogmatikus jelzők állnak a legtávolabb.

[7] Leo Strauss: Mi a politikai filozófia? Világosság, 1994/7. Ford. Berényi Gábor.

[8] Leo Strauss: Philosophie und Gesetz: Beitrage zum Verstandnis Maimunis und seiner Vorlaufer. Berlin, Schocken, 1935.; Leo Strauss: Persecution and the Art of Writing. Glencoe, IL, Free Press, 1952.

[9] A straussi irodalomban vö. Kenneth Hart Green, Leo Strauss and the Rediscovery of Maimonides, University of Chicago Press, 2013. 207 o.

[10] Leo Strauss: Why We Remain Jews… In: Leo Strauss: Political Philosophy and Jewish Thinker. Ibid. 45. o.

[11] Leo Strauss. Political Philosopher and Jewish Thinker. I. m. 56. o.

[12] Leo Strauss. Political Philosopher and Jewish Thinker. I. m. 7. o.

[13] Uo. 8. o., valamint 119. o., ill. 125. o.

[14] Két fontos, átfogó művet érdemes mértékadóként figyelembe venni: Steven B. Smith: Reading Leo Strauss. Politics, Philosophy, Judaism. The University of Chicago Press, 2007.; valamint The Cambridge Companion to Leo Strauss. Ed. Steven B. Smith, Cambridge University Press, 2009.