A hongkongi tüntetők szenvedélyes hazafiak: nemzeti identitásukat védik, amelynek szerves része a szabadság és a szuverenitás. Számukra, ha e kettő elveszik, akkor Hongkong is elveszett.
Hongkong és Kína viszonya az utóbbi időben válságossá fajult, a júniusban kezdődő tüntetéssorozat híre elterjedt a világsajtóban is. A demonstráció-sorozat és a tüntetés leverésére vezényelt hatóságok fokozott jelenléte a katonai nyomásgyakorlással együtt fontos dolgokra enged következtetni: szimbolikus eseményeknek lehetünk tanúi.
A tüntetések gyökerei egy törvénytervezethez nyúlnak vissza, mely törvényi szintre emelné a hongkongi gyanúsítottak Kínának való kiadatását. Ez első hallásra jelentéktelennek tűnhet, ámde a tervezet hátterében komoly szándékokra következtethetünk a kínai kormány részéről.
A törvény Peking azon törekvését tükrözi, hogy fokozatosan beleszólása legyen Hongkong belügyeibe, azaz hogy csorbuljon a városállam autonómiája a kínai diktatúrával szemben.
Kína hatalomgyarapítási szándéka nem lephet meg minket, hiszen egy diktatórikus nagyhatalomról beszélünk, melynek berendezkedése azon alapul, hogy egyetlen párt uralja a közéletet, az államszervezetet, a sajtót, a médiát és — továbbra is jelentős részben — gazdaságot, ehhez pedig hozzátartozik, hogy mindenki legyen az állampárt által működtetett gépezet lelkes fogaskereke, és vesse alá magát bármilyen törvénynek, melyet a központi kormányzat és látszatparlamentje meghoz.
Kínában az 1949-et követő maoista szocializmus után nem csupán az életszínvonal romlása, a kínai civilizáció történelmi örökségének és kultúrájának erőltetett eltörlése, hanem a társadalom lelki válsága is tapasztalható. Több évtizede rettegésben élnek az emberek, és ki tudja, mikor lesz ennek a sanyarú időszaknak vége.
Ami a legszomorúbb, hogy napjaink szociáldemokrata közgazdászai és értelmiségijei a hibásan értelmezett „skandináv szocializmus” mellett a „kínai gazdasági csodával” szoktak példálózni, mint ami bizonyíték egy erősen állambarát gazdaság sikerére.
A valóság az, hogy a “szép” eredményeket produkáló Kína élen jár az emberi szabadság sárban tiprásával — elég, ha a harminc évvel ezelőtti véres mészárlásba torkolló Tienanmen téri eseményekre gondolunk.
Amellett, hogy a maoista kommunizmus „nemes” eszmeisége alakítja (pusztítja) a kínai közéletet, a vezetéstől a nacionalista gondolkodás sem idegen: a nemzeti szuverenitásra és a területi integritásra hivatkozva akarják Tajvant és Hongkongot is az országba integrálni.
Így lényegében Kína politikai életét a nemzeti jellegű szocializmus határozza meg, kapitalista színezettel: az állampárt irányvonalában a kommunizmus és a nacionalizmus kollektivizmusa egyesül, ahol a felülről szervezett közösséget mindennél fontosabbnak tartják — de kiváltképp az egyénnél, akinek a gondolatai, érdekei, szándékai egyáltalán nem számítanak.
Ebből következik az is, hogy a kínai hadsereg és rendőrség egyre brutálisabb módszerekkel próbálja visszaszorítani a hongkongi tüntetőket.
A diktatúra működési mechanizmusa és frusztráltsága, félelme tükröződik ezen intézkedések mögött, miközben valójában a kínai emberek is szívesebben élnek egy szabadabb, állam által kevésbé vezérelt társadalomban.
Jól mutatja ezt, hogy a nacionál-kommunista Kínából eddig több mint egymillióan menekültek Hongkongba, ami egyúttal komoly kulturális változásokat is előidézett.
Természetesen Hongkong sem a paradicsom: ott sem beszélhetünk kiszámítható kormányzásról, elszámoltatható intézményekről. Bár a városállamban hivatalnokokból álló saját kormány, saját törvényhozás és saját bíróságok működnek, a kínai államszervezet miatt nehezen összehangolható a hatalmi szervek működése, krízishelyzeteket eredményezve.
Ugyanakkor Hongkongban egészen más társadalom alakult ki, mint Kínában. A hongkongiak büszkék kivételes helyzetükre, sajátos jogrendjükre, gazdasági sikereikre; büszkék arra, hogy a világ egyik legszabadabb gazdaságát működtető országában élhetnek. Így világos, hogy amikor Kína próbál minél szorosabb hurkot kötni a városállam nyaka köré, a szabadsághoz szokott polgárok ezt nehezen fogadják el.
A hongkongi egy olyan, erős identitással rendelkező társadalom, mely nem enged elveiből és törekvéseiből, nem enged szabadságából, és nem törődik bele az állami kényszerítésbe. Ezt mutatják valójában a tüntetések.
A hongkongi gazdaság páratlanul fejlett és modernizált. Felmérések szerint a városállamban minden hetedik ember milliomos, azaz a dollármilliókat keresők száma elérte az egymillió főt. Számos probléma is van persze, elsősorban az oktatást és a lakhatást illetően, azonban Hongkong ezekben is sokkal magasabb színvonalat tud biztosítani, mint Peking.
Ez nem kis részben a szabad gazdaságnak köszönhető: a városban felhalmozódó hatalmas nemzetközi és hazai tőkemennyiség megalapozza a gazdagodáshoz való feltételeket.
Ez pedig alacsony munkanélküliséget és alacsony inflációt, ezzel együtt értékes valutát eredményez (hongkongi dollár). A rekord alacsony adók és viszonylag enyhe szabályozások a lehető legkedvezőbb körülményeket biztosították a vállalatok működéséhez.
Hongkong így válhatott nemzetközi szállítási és kereskedelmi központtá: a GDP jelentős részét nem az ipar és a mezőgazdaság, hanem a szolgáltatások teszik ki, az exportorientált kisiparos gazdaság háttérbe szorult a globalizációs nyomásnak köszönhetően. A kedvező környezet, a gyors alkalmazkodás a nemzetközi folyamatokhoz, a Kínával kötött szabadkereskedelmi egyezmények, valamint a páratlanul fejlett infrastruktúra és kommunikáció volt Hong Kong sikerének titka.
Kínát is a kapitalista vívmányok óvatos, ugyanakkor fokozatos meghonosítása tette a világgazdaság egyik vezető hatalmává, ugyanis a ‘70-es évektől kezdődő, Teng Hsziao Ping nevével fémjelzett gazdasági növekedés a Hongkong-i modell bevezetésének volt köszönhető. Hongkong évtizedekkel járt Kína előtt, és már a maoista időkben is igényelték jelenlétét, ugyanis csatornát képezett a kínai külkereskedelem számára.
Kína aligha érte volna el a világgazdaságban ma betöltött szerepét, ha nem lett volna Hongkong, bár tegyük hozzá, hogy az ország ritkaföldfém hatalom, ez is hozzáad valamennyit teljesítőképességéhez.
A városállam kapitalista modellje nélkül nem emelkedhettek volna ki milliók a kínai szocializmusra jellemző mélyszegénységből.
Megemlítendő, hogy az erősödő középosztály mellett a kínai milliárdosok is hasznot húznak Hongkongból: segítségével tudják az országból kimenekíteni le nem adózott jövedelmüket.
Kína a maga módján “köszöni meg” Hongkong segítő kezét: katonákat vezényel a városállamba, rohamrendőrökkel vereti szét a tüntetéseket, s folyamatosan arra törekedik, hogy minél nagyobb befolyást eszközöljön ki a belügyekben. Így van ez már 1997 óta, azonban az idei évben tapasztalt események fordulópontot jelenthetnek.
A hongkongi tüntetők szenvedélyes hazafiak: nemzeti identitásukat védik, amelynek szerves része a szabadság és a szuverenitás. Számukra, ha e kettő elveszik, akkor Hongkong is elveszett.
A szerző diák.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.