A brit örökség harca a modern Kínával — Hongkong a szabadságért énekel, a világ pedig hallgat

Hongkong lakosai Dávidként harcolnak Kína Góliátja ellen, de a kimenetel nem biztos, hogy jól fog alakulni. 

Hongkong egy apró pontocska Kína behemót testén. A terület az elmúlt kétszáz évben jelentéktelen halászközösségből vált a világ egyik pénzügyi központjává. A 19. század elején a festői tájat még nem törték meg az ég felé nyúló üveg felhőkarcolók.

Mikor a brit kereskedők a területre érkeztek az 1820-as években, a föld nem tűnt megfelelőnek a gyarmatosításra, hiszen a talaj terméketlen volt, és nem volt semmilyen természetes erőforrás a vidéken. Viszont a brit ópiumkereskedők azonnal meglátták a lehetőséget a kikötőben. Így lett Hongkong az ópiumkereskedelem központja.

A kikötőváros hamarosan a Távol-Kelet felé tartó hajók egyik fő állomása lett, és a lakosság száma is növekedni kezdett. Kínának nagy gondjai voltak a brit ópiumkereskedelemmel, mert a lakosság kábítószerfüggő lett, ennek két háború lett a következménye, amelyekben a Kínai Császárság történetében először egy nálánál erősebb birodalommal került szembe. A kínaiak időnként elfoglalták Hongkong északi részét, amit New Territories-nak neveznek és ez volt az a terület, amit a britek végül szerződéssel szereztek meg 99 évre, ami 1997-ben járt le.

Hongkong brit felosztása, Forrás: Wikimedia Commons by Peter Fitzgerald

Hongkongot a brit gyarmatokhoz hasonlóan alakították ki, a Birodalom alapvetően a gazdasági előnyöket nézte és nem akarta megváltoztatni az emberek életmódját, vallását vagy kultúráját. Anglia mindig úgy élt, mintha nem lett volna birodalma.

A kedves zöld lankákon az apró házak, az utcák a piros postaládákkal sehogy sem azt hirdették, hogy a szigetország a föld kétharmada felett uralkodik. Az urak gombostűkkel jelölték térképeiken az ópiumháborúk hadiútjait, és egy-egy Dickens hős időnként hazatért Hongkongból, hogy utána egy szó se essen a könyvben gyarmati létéről. A gyarmatokon is mindig úgy éltek az angol tisztviselők elegáns, karcsú fehér házaikban, hogy a helyi lakosság csak mellékszereplőként volt jelen. S talán pont ezért tudtak eltűnni olyan nyomtalanul az angolok.

Azonban hagytak maguk után valamit, ami sok szempontból nagyobb hatással volt a területre, mint az épületek, az angol kocsmák vagy bármi más: a britek hátrahagyták a saját képükre alakított gazdasági és közigazgatási rendszert, és az angol jog mintájára megalkotott törvény uralmát. Ez az, ami a mai napig elválasztja Hongkongot Kínától.

public domain
Hongkong, a Queen’s Road Central 1870 körül

A második világháború rövid japán uralma után a britek visszatértek. Elkezdték itt is a laissez-faire gazdaságpolitikát alkalmazni, amely nagyon kedvező volt az üzlet számára. Hongkong szabadkereskedelmi státusza miatt virágozni kezdett. A hatvanas években Kína kulturális forradalma alatt megnövekedett a brit-ellenesség és a kínai identitás kezdett domináns lenni.

A britek gyarmatbirodalma a 70-es évekre szinte teljesen felbomlott. A világ megváltozott és az angolok igyekeztek megszabadulni azoktól a gyarmatoktól, amelyekért egykor annyi háborút vívtak. Margaret Thatcher hatalomba kerülése után hamar megkezdte a tárgyalásokat a kínai féllel Hongkong visszaadásáról. Az eredeti szerződés nem egész Hongkongról szólt ugyan, hanem csak a New Territoriesról (lásd a fenti térképet.) Azonban a kínaiak úgy tettek, mintha az egész területről szólna a szerződés, a meggyengült britek pedig nem vitatkoztak.

Az egykor erősebb Egyesült Királyság már nem rendelkezett jó pozícióval és 1984-ben írták alá a megállapodást a gyarmat visszaadásáról. A Horváth Jenő által szerkesztett Világpolitikai Lexikon szerint a szerződés magában foglalta, hogy 1997. július 1-én Hongkong speciális közigazgatási területként csatlakozik Kínához, tehát megmarad független jogi rendszere, de Kínával közös lesz a kül- és biztonságpolitikája.

Az „egy ország két rendszer” elv szerint, Kína köteles 50 éven át biztosítani a kapitalista gazdasági és társadalmi rend fennmaradását.

Eleinte minden szépen ment. Hongkong gazdaságának jót tett a kínai pénz. A gazdasági előnyök egy ideig elfeledtették a többi megvalósulatlan ígéretet. Az egyik pekingi ígéret az volt, hogy bevezetik a közvetlen demokráciát és nem a kínai központi kormány által befolyásolt választási bizottság fogja kinevezni a terület főminiszterét.

Először úgy volt,hogy 2007-ben lesznek az első választások, aztán az időpont 2012-re változott, majd 2017-re. Talán naivitás volt azt várni, hogy a világ legerősebb diktatúrája majd biztosítani fogja a szabadságot és demokráciát egy kénye kedvétől függő területnek.

Ráadásul Kína elkezdte feszegetni a megegyezés határait, egyre inkább belefolyt az elvileg független gazdasági rendszerbe, és a vezető főminiszteri pozíciót csak a rezsimmel baráti személynek engedte elfoglalni.

Hongkong 2014, Forrás: Wikimedia Commons, By Pasu Au Yeung

A The Guardiannek nyilatkozó hongkongiak szerint az évek során a britek által megteremtett szabad sajtó önmagát kezdte cenzúrázni. A mindig gondokat okozó lakhatás pedig még nehezebbé vált, mikor a kínai vállalkozók elkezdték természetellenesen magasan tartani a lakások árát. Ez váltotta ki a 2014-es Esernyős forradalmat is. Akkor Hongkong azért vonult utcára, mert Kína visszavonta a választójog kiterjesztésének ígéretét.

A tüntetéseknek végül a könnygáz, a letartóztatások és a kilátástalanság vetett véget. De az elégedetlenség és a demokrácia iránti vágy nem múlt el a tüntetések elfojtásával. Idén júniusban kezdődött elölről az egész.

Június elején több mint egymillió ember vonult az utcára, hogy tiltakozzon egy új kiadatási törvény ellen. A rendelkezés lehetővé tenné, hogy bűnözőket és politikai szökevényeket adjon ki Hongkong Kínának. A területen brit minta alapján működő polgárjog és büntetőjog van érvényben, ami sokkal liberálisabb, mint Kína önkényes törvényei. A Kínának való kiadatás egy hongkongi számára egyenlő a teljes jogfosztással.

Kína azonban a tüntetések első pillanatától kezdve úgy tesz, mintha a tüntetések nem a hongkongiak önrendelkezéséről szólnának, hanem a „nyugat” irányítja az eseményeket. A China Daily angol nyelvű honlap, amely a központi kormány szócsöveként funkcionál, július 3-án vezércikkben fejtette ki, hogy Hongkong soha nem volt még ilyen szabad, különösen nem az elnyomó britek alatt, és a tüntetéseket valójában a nyugat tüzeli. A kínai cenzúra pedig teljesen eltüntette a kínai hírekből a tüntetéseket és azoknak valódi okát. Ha valaki Kínában megpróbál rákeresni, nagy eséllyel csak a hivatalos kínai verziót találja meg.

Pedig a kínai propaganda meséjével szemben a nyugat valójában mélyen hallgat. A britek ambivalens nyilatkozatokon kívül nem tesznek semmit, Hunt külügyminiszter úgy dobja el magától a témát, mint aki forró krumplihoz nyúlt. Pedig a tüntetések értelmezhetőek úgy, mint amik hízelgőek a britekre nézve. Peter Hitchens konzervatív angol újságíró ezt így fogalmazta meg a Mail on Sundayben:

„Amit (a tüntetők) bölcsen meg akarnak védeni, az a szólásszabadság és a független törvény uralma, az a brit hatalommal jött. A modern kínai birodalom ezzel szemben csak szigorú megfigyelést és gondolatrendőrséget hozott. (…) Azok, akik azt hiszik, a mi Birodalmunk csak szimplán rossz volt és minden emlékét el kívánják törölni, azok talán megpróbálhatnák ezt megmagyarázni Hongkong lakosainak”.

A tüntetők június 16-án. Forrás: Wikimedia Commons.

Valóban lehet amellett érvelni, hogy a konfliktus mélyén két nagyon különböző ideológia harca zajlik. Hongkong identitása mindig is vegyes volt, és a Hong Kong Free Press szerint a 7.3 milliós városállamban egyre kevesebb fiatal tartja magát kínainak. Amíg a britek gyarmati irányítása alatt voltak, természetes volt az ellenszenv az idegen uralkodók felé. Azonban 1997 óta kiderült, hogy mindaz, amit a britek kiépítettek, azt Kína könnyedén összeroppanthatja, ha szeretné.

A tüntetéseken gyakran látható brit gyarmati zászlók mindent elárulnak. Brit uralmat nem, de a brit örökséget meg kívánják tartani.

S ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen az elvileg „kommunista” Kína egyre inkább kezd hasonlítani az egykori császársághoz. Hszi Csin-ping elnök sokak szerint már úgy viselkedik, mintha császár lenne; hagyományos kínai viseletben jár és lehetővé tette, hogy akárhányszor újraválasztható legyen. Ráadásul, míg a császár felett ott volt az „égi hatalom”, addig a kommunista ideológiának köszönhetően az elnök kizárhatja istent és teljhatalmat gyakorolhat. Régen a kínai császár, mint minden hittel rendelkező uralkodó, elfogadta, hogy Isten a visszatartó erő az állammal szemben, és ha nincs ember feletti törvény, akkor egy hatalom azt tehet, amit akar.

Kína több mint kétezer éves császári múltját nem tudta száz év importált ideológia eltörölni. Az országokat mintha egy mágneses erő mindig visszavonná ugyanabba a történelmi szerepbe. A kínai birodalom alaptétele volt, hogy Kína a világ ura, nem csoda hát, ha egymillió ember tüntetését semmibe veszi a pekingi kormány.

A tüntetések tehát nem csak a kiadatási törvényről szólnak, hanem arról is, hogy Hongkong nem akar Kína lenni. Ezt hirdetik a tüntetők poszterei is. Hongkong nem brit, de nem is kínai, hanem egy olyan ázsiai társadalom, amely már tudja, milyen liberális törvények alatt élni. A tüntetések himnusza például egy amerikai keresztény dicséret lett a „Sing Halleluja to the Lord”, annak ellenére, hogy a lakosság mindössze 10%-a vallja magát kereszténynek. De talán ezzel is ideológiai határvonalat akarnak húzni maguk és Kína között.

Sing hallelujah to the lord 2019 .6.16 Hong Kong

Enjoy the videos and music you love, upload original content, and share it all with friends, family, and the world on YouTube.

A tüntetések kimenetele kétséges. Ha a kiadatási törvényt fel is függesztették, Kína megteheti, hogy szép lassan leépíti Hongkong viszonylagos szabadságát. A hétfői események, mikor a tüntetők lerohanták a hongkongi parlament épületét, azt bizonyítják, hogy elfogyott a türelem. A világsajtó egy emberként ítélte el az erőszakot. Talán a világ nem akarja, hogy Hongkongban valóban forradalom törjön ki, mert a nemzetközi közösség valószínűleg akkor se tenne semmit, ha Kína hadsereggel vonulna a tüntetők ellen.

Kína annyira erős, hogy bármit megtehet. Amerika a kereskedelmi háború miatt soha nem avatkozna közbe, Dél-Korea saját konfliktusa miatt szintén nem léphet. A britek annyira szégyellik a gyarmati múltjukat, hogy inkább úgy tesznek, mintha semmi közük nem lenne Hongkonghoz, ráadásul még a minimális támogatásuk miatt is kifakadt a kínai kormányzat.

Hongkong magára maradt. Magára a tüntetéseivel, magára az énekeivel, amiket a világ vezetői hallanak, de nem válaszolhatnak rá. Hiába a gyönyörű táj, a modern felhőkarcolók, a nagy gazdagság, legkésőbb harminc éven belül, mikor lejár a britek által kötött szerződés, Kína teljesen uralma alá hajthatja a területet. Egy ismert kínai mondás így szól: „bármily gazdag a császár, nem vehet magának még egy évet”. Hongkongnak ugyanez lehet a sorsa.