„Elitcsere” és populizmus

Úgy tűnik, napjainkra a szorosan vett „elitellenességet” felváltotta az „elit vélemények” körüli, mediatizált iszapbirkózás, legyen szó akár a klímaváltozásról, akár Európai Unióról, akár a rasszizmusról, akár az LMBTQ identitástól, vagy akár a modern művészetről.

A politikát, amióta világ a világ, hálátlan mesterségnek tartják: aki erre a pályára adja a fejét, ne számítson boldog, derűs öregkorra. A politikust a kortársai ritkán becsülik, a legtöbbször különböző vádakkal illetik, sokan utálják.

Az utókor viszont gyakran egészen másként ítéli meg, felismerik az erényeit, nemcsak a tetteit, de még a hozzá fűződő illúziókat is értékelik, a hibáit pedig jelentéktelennek tartják. Ezért is, mintegy kárpótlásul, gyakran szobrot állítanak nekik a haláluk után.

A fő ok, amiért a közvélemény rossz véleménnyel van a politikusokról, mindenekelőtt a miniszterelnökökről, de a kormánytagokról is: önző, csak a saját érdekükkel törődő, privilegizált elit tagjainak tartják őket, akik visszaélnek a tömegek bizalmával. Ezért minden ellenzéki párt a „dolgozó többség” nevében lép fel, és a választók érdekeit képviselő politikai vezetést, illetve elitcserét követel.

Csak emlékeztetőül: a szociológusok elitnek nevezik a társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő kis létszámú – az uralkodó osztálynál szűkebb – csoportot. A szociológiában legtöbbször hatalmi elitről beszélnek, tehát a politikai és gazdasági hatalmat kezében tartó szűk társaságról.

Párizsban békés felvonulások, Toulouse-ban összetűzések voltak

A kormány és Emmanuel Macron államfő távozását követelő „keménymag” minden hétvégén tiltakozik.

Demokratikus viszonyok között, amikor több párt között lehet választani, a politikai, és a vele összefonódó gazdasági elit bírálata, illetve a korrupció elleni harc az ellenzéki pártok egyik legfőbb érve. A kormányzó pártok, ha erről esik szó a választási kampány során (és a tömegdemokráciákban már szinte folyamatos a kampány), általában védekezni kényszerülnek a támadások ellen.

Mindenekelőtt arra hivatkoznak, hogy ha az összefogásra amúgy képtelen, belső ellentétektől szabdalt ellenzék kerülne hatalomra, az is csak egy zárt, korrupt elitcsoport lenne. Az elitekről, illetve a korrupcióról folytatott nyilvános politikai diskurzus így meglehetősen terméketlen.

Minden érdekelt fél a saját „mantráját” nyomatja a befolyása alatt álló médiában, és a politikai harc legfőbb tétje immár nem az, hogy a pártok meggyőzzék igazságukról a választókat, hanem az, hogy a tömegkommunikáció minél nagyobb szegmensét birtokolják, ami számukra a sikeres választás biztos garanciája.

Hogy a mai magyar politikai színtérre is vessünk egy pillantást: a 2018-as választásokon először indult a Momentum, és alig több, mint három százalékot szerzett. Ez a párt azonban a felmérések szerint ma bejutna a parlamentbe, és érdemes rá figyelni.

2018 májusában közzétett alapszabálya hitet tesz „az esélyegyenlőség és a társadalmi mobilitás mindenkori biztosítása” mellett, ugyanakkor „mélységesen elítéli a politikai elit önző tevékenységét”. Harcot hirdet az emberek megosztására és társadalmi konfliktusok kiélezésére épülő politikai tevékenység, az önérdeket a közérdek elé helyező, a korrupciónak teret biztosító és abban aktívan résztvevő, illetve a demokratikus alapértékekkel szembemenő hatalomgyakorlás ellen.

Ebből fakadóan a Momentum Mozgalom e politikai elit, valamint az „azt kiszolgáló személyek és szervezetek részvétele nélkül” kívánja elérni céljait. Joggal vetődik fel a kérdés:

kit, és milyen alapon sorolnak az elit tagjai közé, vagyis hol húzódik a választóvonal a „mi” és az „ők” között?

Valószínűsíthető, hogy a Momentum a „fideszes elitnek”, a legfontosabb politikai és a gazdasági pozíciók birtokosainak üzent hadat. De mert sem származásuk, sem vallásuk, sem társadalmi státuszuk szerint nem határozták meg, kikből is áll ez az elit, így a párt alapszabálya, és persze a programja sem hat majd a tömegekre.

A 19. és a 20. században az emancipálódott, és különböző társadalmi rétegekhez csatlakozó európai zsidóság meglehetősen rossz tapasztalatokat szerzett az „elitellenes” politikai küzdelmekről.

Weiss Manfréd és családja

Ezekben, mint a társadalmakba mélyen integrálódott kisebbségnek, akarva-akaratlan részt kellett vennie, és gyakran vesztesként került ki. A zsidó polgárság, különösen a nagypolgárság maga is a társadalmi elit részévé vált, egyes, szűk csoportjai rendkívül sikeresek voltak, és jelentős gazdasági befolyással rendelkeztek.

Ezek a kivételesen tehetséges nagyvállalkozók azonban hiába gyűjtöttek óriási vagyont, játszottak fontos szerepet a tőzsdén, annyi politikai befolyással mégsem rendelkeztek, hogy az érdekeiknek megfelelően alakítsák országaik kül- és belpolitikáját, bár az „elitellenes társadalmi erők” folyamatosan ezt feltételezték róluk.

Így azután bármennyit jótékonykodtak, politikai bűnbakká váltak, akiket felelőssé lehetett tenni a társadalmi egyenlőtlenségekért, de még az elvesztett háborúkért is. Magyarországon ez történt az 1922 végén meghalt Weiss Manfréddal, és rokonságának nagyiparos tagjaival, akik előbb a radikális antiszemiták, majd a nyilasok, végül pedig a kommunisták céltábláivá váltak.

Tanult egyáltalán bármit a zsidóság a holokausztból?

Dennis Prager amerikai-zsidó publicista szerint leginkább semmit – és amit igen, azt is rosszul tudja.

De nem jártak jobban azok a szegény zsidók sem, akik a kizsákmányolt osztályok iránti szolidaritástól vezetve bekapcsolódtak az elitellenes harcba, és vezető szerepet vittek a nemzetközi munkásmozgalomban. Nekik meg a radikális nacionalistákkal gyűlt meg a bajuk, akik „nemzetietlennek” bélyegezték őket, ha meg az „elitellenes” kommunista mozgalomhoz csatlakoztak, még arra is számíthattak, hogy saját elvtársaik jönnek értük, s viszik el őket valahova, ahonnan nincs visszatérés.

Napjainkban már nem annyira a gazdasági, hanem az összefonódott politikai és médiaelittel folytatott harc vált a politika központi kérdésévé.

Donald Trump és pártja sokak számára meglepő győzelme a 2016 novemberi amerikai elnökválasztáson, és az, hogy a republikánusok esélyesek arra, hogy jövőre is megismételjék győzelmüket, sok tekintetben azzal magyarázható, hogy az elnök szüntelenül hadakozik a „washingtoni elittel”, s folyamatosan olyan nézeteket hangoztat, melyek rokonszenvesek az „elitellenes többség” számára.

A populizmus, ez a meglehetősen homályosan körülírt fogalom sok tekintetben a „posztmodern” elitellenes politika szinonimája. Ebbe belefoglaltatik olyan nézetek hangoztatása, melyek az elit felfogását osztó politikusoknál, illetve a „főáramú médiában” megbotránkozást keltenek, ugyanakkor rokonszenvesek az „egyszerű emberek” füleinek.

Ilyen például a migráció, illetve a migránsok elleni fellépés Donald Trump vagy Orbán Viktor számára, illetve a fenntartások hangoztatása a szexuális mássággal vagy a „politikai korrektséggel” kapcsolatban.

Úgy tűnik, napjainkra a szorosan vett „elitellenességet” (melyet azért továbbra is képviselnek a jobb- és a baloldali politikai erők) felváltotta az „elit vélemények” körüli, mediatizált iszapbirkózás, legyen szó akár a klímaváltozásról, akár Európai Unióról, akár a rasszizmusról, akár az LMBTQ (Leszbikusok, Melegek, Biszexuálisak, Transzneműek és „keresők”) identitástól vagy akár a modern művészetről.

Legjobb úton vagyunk afelé, hogy az elitek és a populista „elitellenes erők” feleselése hangzavarba fulladjon, miközben az alapvető társadalmi és gazdasági és környezetvédelmi problémák megoldásához egy lépéssel sem kerülünk közelebb.

A sajtó és a posztmodern érzület

A posztmodern filozófia kifejezetten elutasítja az objektív igazság létezését, leginkább abból a célból, hogy különböző hátrányos helyzetűnek ítélt csoportok érdekeit helyezze előtérbe. Horváth Marcell írása.