A karikatúra mindig is ellentmondásos polemikus eszköz volt. A The New York Times legutóbbi nagy botrányt kavaró antiszemita rajzai kapcsán úgy döntött, a politikai korrektség korában a több ezer éves, képekben megjelenő szatíra műfaját a 21. században nem mederben tartani, inkább temetni érdemes.
A politikai karikatúrák története rendkívül hosszú. Feltételezhetően egy Pausztón nevű, görög festő volt az első, aki az addigiakhoz képest új szemléletmóddal élt művészi működése során, mikor egy vágtató ló képének megrendelésére válaszul fejjel lefelé festette meg az állatot, amitől úgy látszott, mintha a ló a porban fetrengene.
Legnagyobb hatású színterévé természetesen elég hamar a nyomtatott sajtó vált, hiszen azon keresztül gyorsan és nagy tömegekhez lehetett eljuttatni rövid és csattanós képeket.
Franciaországban már az 19. század elejétől működtek olyan élclapok, mint a Silhouette vagy a Caricature. Ezeknél dolgozott a kor egyik legnagyobb festője, Honoré Daumier is, aki politikai témájú, illetve a kor szokásait kigúnyoló szatirikus rajzokat tett közzé. A karikaturisták élete azonban már akkor sem volt könnyű.
Amikor 1833-ban Lajos Fülöp királyról készített szatirikus litográfiasorozatot, a hatalom lecsapott rá és börtönbe zárták. 1835-ben pedig magát a Caricature c. élclapot is betiltották.
Azonban a The New York Times hasábjain viszonylag új jelenségnek számított. A műfajt Patrick Chappette 2013-ban hozta be az újságba. Ötlete végül azonban tiszavirág életűnek bizonyult, annak ellenére, hogy amint maga a karikaturista is kifejtette:
„Ez a képek kora. A rövid figyelmi időtartam világában még soha nem volt ekkora erő bennük.”
Chapette szerint a világhírű lap döntése nem csak magukról a szatirikus rajzokról szól, de szélesebb körben magáról az újságírásról és a véleménynyilvánítás szabadságáról is.
Az elmúlt években a szabad véleménynyilvánítás egyik legerősebb képi bástyáját más irányból érte gyilkossági kísérlet. A francia szatirikus hetilap, a Charlie Hebdo ugyanis (ízléstelen) viccet csinált mindenből, ami alól nem maradhatott ki az iszlám vallás központi alakja, Mohamed sem.
A „szentségtelen” Mohamed-ábrázolásokon feldühödött iszlamista terroristák, Saïd és Chérif Kouachi megtámadták a hetilap párizsi szerkesztőségét 2015. január 7-én. A támadásban 12 személy halt meg és további 11-en megsebesültek.
„Je suis Charlie” később a szólás- és véleményszabadság jelképévé váló mondattal fejezték ki szerte a világon szolidaritásukat az emberek a támadás után.
Renald Luzier, a Charlie Hebdo munkatársa, akinek a nevéhez fűződik többek között a francia szatirikus magazin elleni januári terrortámadást követő első szám címlapja is, a történtek után beszüntette az iszlám vallásalapítóval kapcsolatos rajzok készítését, mondván „belefáradt abba”.
De miért is ilyen „botrányos” műfaj a karikatúra, és mi is a korokon átívelő jelentősége?
Örkény István azzal vezette föl az Egypercesek című sorozatát, hogy felszólította az olvasót: legyen szíves terpeszállásba helyezkedni és átnézni a lába között. Így ugyanis, amikor majd mindent éppen fordítva lát, könnyebben meg fogja érteni a dolgok igazi természetét.
A karikatúra gyökere pontosan ilyen: feje tetejére állított, kifordított, gyakran groteszk szemléletmód.
A karikatúra az újságírás politikai korrektségtől talán legmesszebb, sőt azzal direkt szemben álló, túlzásokkal és sztereotípiákkal operáló műfaja. A komédia oly formája, ami sokszor hág át kimondatlan határvonalakat. Kérdéses azonban, hogy egy olyan korban, ahol a határátlépéseket a kulturális életből való kizárással büntetik, hogyan és milyen formában élhet mégis tovább.
A határtartás fontos, ámde nem könnyű feladat. Egy politikus vagy közéleti személy fizikai torzítása lehet vicces, de ha etnikai, rasszista sztereotípiákra hajaz, problematikussá válik. Ki dönti el, hol a határ?
A politikai karikatúrák hosszú történetében azonban rendszeresen felbukkan a rasszizmus, mely mindenképpen kezelendő probléma, de a hiba nem a műfajban, inkább az alkotó értékrendjében keresendő.
A 19. században a feketéket és az íreket rendszeresen majomként ábrázolták, a nácizmus és a kommunizmus alatt a zsidóságot és pénzéhes, világuralomra törő figuraként, illetve Izraelt Hitlerhez hasonló lelketlen mészárosként mutatták be, most, 2019-ben pedig megértük, hogy Netanjahu kutyaalakban jelent meg egy neves újság hasábjain.
A szatirikus rajz értéke azonban sokak szerint jóval felülmúlja fel-feltámadó sötét oldalát.
A The Federalist szerzője szerint a nevetés lehetővé teszi az ember számára, hogy sebezhetővé váljon, és mosolyogva nézzen farkasszemet a létezés fájdalmával. Ha pedig valamit ki tudunk nevetni, félig már le is győztük azt, hisz a lelkünk felszabadult elviselhetetlen nyomása alól.
Szükségünk van rá a társadalmi, politikai önreflexióhoz, a történések lényegének instant megragadásához, legyen szó az ókori Görögországról, vagy a modern Manhattanről.
Ki kell tudni nevetni magunkat, hibáinkat, hülyeségeinket, és nevetni kell a sötét pillanatainkon is egyaránt, hogy felszabaduljunk fojtogatásuk alól.
Sokak szerint ezt az alapvető szükségletet vetette el félelemtől vezérelve a Times, feladva a karikatúrák határai kijelölésének feladatát. Egyetlen problematikus rajz keresztülhúzott egy egész műfajt Amerika egyik legnépszerűbb sajtótermékében. Hogy miért is jutott erre a döntésre az újság, nem tudni, azonban feltételezhető:
A rajzok tükröt tartottak a lap szerkesztői értékrendje elé, és az eredmény nem volt szép látvány.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.