Az EP-választások után, az euroszkeptikusok megerősödése nyomán fontos visszatérni arra a kérdésre: tényleg antidemokratikus-e az Európai Unió? Meg azt is jó átgondolni, hogy azok, akik meg akarnak védeni bennünket az EU „elnyomásától”, nem viszik-e túlzásba otthon, saját országukban az elnyomást?
Mostanában sokan felemlegetik azt a régi mondást, hogy az Európai Unió története válságok sorának a története. Az európai parlamenti választások előtt tanúi lehettünk a Brexit (elmaradása), a tömeges migráció rossz kezelése, a baloldal dezorientáltsága és a szélsőjobboldali populizmus erősödése miatti krízisnek.
A válsághangulatot támasztja alá, hogy – a legfrissebb felmérések erről tanúskodnak – Spanyolország kivételével az európai szavazók többsége szerint az EU tíz-húsz éven belül felbomolhat. Ennél is megdöbbentőbb, hogy az európaiak – különösen a fiatalok – nagy számban tartják valószínűnek azt, hogy háború tör ki a tagállamok között. Számukra az unió inkább a konfliktusok és a verseny, mintsem az együttműködés terepe.
És mindez a világ legnagyobb béketeremtő kezdeményezésének tartott EU-ban, amely 2012-ben Nobel-békedíjat kapott. Ebből egyes elemzők azt a következtetést vonták le, hogy az EU előtt álló legnagyobb kihívást nem is az euroszkepszis, illetve EU-ellenesség jelenti, hanem az europesszimizmus.
Az unió támogatottsága azonban továbbra is magas. Az európai szavazók kétharmada gondolja úgy, hogy az uniós tagság pozitív a hazájára nézve.
Az európai identitás a többség számára legalább olyan fontos, sőt fontosabb, mint a nemzeti identitás. Ez egyébként elég furcsa, miután az „európai identitás” finoman fogalmazva is éppen csak formálódóban van.
Egyébként a legnagyobb csoportot azok az uniós polgárok alkotják, akik mind az EU, mind a nemzetállam irányában szkeptikusak, tehát a válság nem csak európai szinten van jelen.
Erősödő legitimitás
Vannak, akik arra hívják fel a figyelmet, hogy a belső határok átjárhatóságával a tagországok lakosai jobban megismerik a többieket, és látják a különbségeket, egyenlőtlenségeket, ami nemritkán irigységet szül. Az emberek ugyanis a sikeresebb és boldogabb országok lakosaihoz hasonlítják magukat, ez vezet a féltékenységhez és elbizonytalanodáshoz.
A bizonytalanságot, a jövőtől való félelmet tovább erősíti, hogy az EU egyelőre
nem talál közös választ a korábban említett belső válságok mellett az olyan külpolitikai kihívásokra sem, mint az orosz (katonai-biztonsági) fenyegetés, a kínai (gazdasági) veszély, vagy Donald Trump elnöksége az Egyesült Államokban.
Nem csoda hát, hogy Európa közel százmillió bizonytalan szavazóval vágott neki a voksolásnak. Az EP-választáson végül kiemelkedően magas volt részvételi arány, húsz év alatt most mentek el a legtöbben szavazni (az EU-átlag 51 %, Magyarországon az arány közel 42 % volt). Ez határozottan arra utal, hogy a választók meg akarták erősíteni az EP demokratikus legitimitását.
Az egyre csökkenő részvételnek egyébként nyilvánvaló okai voltak. Az egyik az, hogy az európai polgároktól (márcsak a tagországok egyre növekvő száma miatt is) mind inkább távol történnek a döntések, az átlagpolgárok számára az EU, benne az EP működése átláthatatlan, megfoghatatlan. Sokan kételkednek abban, hogy bármilyen beleszólásuk lehet a folyamatokba.
Azt is tapasztalhatják az emberek, hogy az EU-ból érkező támogatásokat sokszor értelmetlenül, sőt felelőtlenül költik el, nyilvánvaló korrupció mellett – minden retorzió nélkül. Arról nem is beszélve, hogy egyesek Brüsszeltől várnák saját renitens kormányaik megrendszabályozását – eddig szinte teljesen hiába.
Másrészt pedig – mivel nincsenek kifejezetten európai pártok – az EP-kampányok lényegében a hazai politikai színtér szereplőivel zajlanak, egyfajta belpolitikai eseményként. A választók a pártokra elsősorban belpolitikai teljesítményük alapján szavaznak. Az Európai Parlamentbe delegált képviselők ráadásul mintha elvesznének a felhők fölött. Viszonylag keveset hallunk róluk, akkor is főleg belpolitikai kérdésekben exponálják magukat, alig tudunk a munkájukról.
(Magyarországon egyébként sincs nagy hagyománya annak, hogy a választók felkeressék parlamenti képviselőiket, az EP-delegáltak pedig még kevésbé elérhetőek. Ráadásul az ország egyre inkább bezárkózó, úgy tűnik, csak keveseket érdekel, mi történik a határokon túl.)
Régóta tartják deficitesnek
Az EP demokratikus legitimitásának erősítése azért is fontos, mert ez az EU egyedüli testülete, amelynek tagjait közvetlenül választják. Az Európai Parlament egyébként – mint ismert – nem úgy funkcionál, mint egy nemzeti törvényhozás. A „törvényeket” ugyanis az Európai Bizottság kezdeményezi, az EP-nek „együttdöntési” joga van.
Ha már a bizottságról van szó, itt fontos szerepe van az EP-nek, amely az Európai Tanács által javasolt jelölteket „véleményezi”, vagyis a jelöltek parlamenti bizottsági meghallgatáskon vesznek részt, mielőtt biztosok lesznek. Ez lényeges, mivel idén áll fel az új bizottság, sőt az Európai Tanácsnak is új elnöke lesz.
Az európai projekt demokratikus deficitjéről egyébként már a hetvenes évek vége óta beszélnek. Éppen a bírálatokra volt válasz, hogy négy évtizede közvetlenül választják az EP tagjait.
Érdekes módon többen leginkább az unió Tanácsának a működését tartják osbkúrusnak. A nemzetállamok kormánytagjainak tanácskozásairól ugyanis vajmi kevés az információ, döntéseiket nem bírálja (erős) ellenzék, mint jó esetben a nemzeti parlamentekben az adott kormány lépéseit.
Az EB működése pedig amiatt kifogásolható, hogy miközben de facto az elsődleges törvényhozó testület, tagjait nem demokratikusan választják, vagyis nem elszámoltathatóak. A Tanácsban pedig a minősített többséggel hozott lépések miatt merülnek fel aggályok, mert vétójog hiányában így simán le lehet megkérdőjelezhető döntéseket nyomni a tagállamok torkán.
Az EU sok „furcsasága” egyébként abból adódik, hogy a közösség több mint egy nemzetközi szervezet, de kevesebb mint egy ország vezetése, az Európai Bizottság pedig nem valódi kormány.
Egy birodalom magva?
Nyilván sokan szeretnék, ha ez megváltozna, ha az EU igazi politikai unióvá (föderációvá) válna közvetlenül választott elnökkel és kormánnyal. Másokat meg a hideg ráz ettől, mondván, hogy óriási a kockázata egy közel félmilliárd lakosú (szuper)államnak, például mivel – amint Timothy Snyder amerikai történész arra nemrég felhívta a figyelmet – az EU „egy birodalom magvaként fogant meg”.
Ha a birodalmi építkezés jeleit egyelőre nem is lehet egyértelműen látni, annyit meg kell hagyni, hogy
ha egy kisebb országnak van csapnivaló vezetése, attól csak néhány (tíz)millió ember szenved, de ha egy birodalmi méretű államnak, az már több százmillió ember életét keserítheti meg.
Ráadásul – amint a szélsőjobb erősödése is mutatja – Európa nem feltétlenül puszította el történelmi démonjait, például a harcias nacionalizmust.
A Lisszaboni Szerződés által bevezetett európai polgári kezdeményezés lényegében törvényhozási kezdeményezés, kérdés, hogy valóra váltotta-e a hozzá fűzött reményeket. Nem egyszerű ugyanis összeszedni egymillió támogató aláírást a tagországok egynegyedében, bár az RMDSZ által gründolt kisebbségvédelmi kezdeményezésnek ez sikerült.
Abban igazuk van azoknak, akik tartanak az európai szuperállam létrejöttétől, hogy valóban egyre több politikai döntés kerül át a nemzetállamoktól európai szintre, miközben a demokratikus kontroll növelése illetve az intézményrendszer fejlődése nem tart lépést ezzel a folyamattal.
Létező fékek és ellensúlyok
Az egyik legnagyobb veszély az, hogy senki által nem választott, vagyis nem elszámoltatható tisztviselők hozhatnak komoly döntéseket. Ennek eklatáns példája Jean-Claude Juncker bizottsági elnök jobbkeze, Martin Semayr, akiről szinte legendák szövődnek. A német tisztviselő a rossz nyelvek szerint a háttérben óriási hatalomra tett szert pusztán „kavarásaival” és hatalmas munkabírásával.
Összességében az EU – bármennyire átláthatlan is sokszor a működése sokak szerint – a jog talaján áll, egy sor nemzetközi szerződéssel alátámasztva.
Az EP, a bizottság, a tanács és az Európai Bíróság között megvan a fékek és ellensúlyok rendszere, többnyire létezik a demokratikus elszámoltathatóság. Egyes szakértők szerint éppenséggel az EU-ban jobban működik a demokrácia, mint némelyik tagállamban.
A nagy kérdés inkább az, hogy folytatódik-e a jogkörök delegálása a tagállamoktól a közösség irányában, lesz-e politikai és gazdasági unió, illetve, hogy miként lép fel az EU a demokratikus normákat, az alapértékeket felrúgó tagállamokkal szemben.
Azt mindenesetre nem árt tudatosítani: irreális azt várni, hogy az EU megszabadíthat egy-egy tagországot a rossz/elnyomó kormányától. De akik erősebb nemzetállamokat akarnak és kevesebb EU-t, vagy éppenséggel kilépést, azok se feledkezzenek meg arról, hogy az akkor működik igazán, ha azzal nem egy elnyomó (a fékeket és ellensúlyokat felszámoló, a szabadságjogokat korlátozó) kormányt akarnak hatalmon tartani, illetve tovább erősíteni.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.