Egy heves vitát kiváltó cikksorozat után személyesen is ütköztek az álláspontok arról, hogy a II. világháborúban Magyarország német megszállását a szövetségesek provokálták-e ki, ezzel megpecsételve a magyar zsidók sorsát, vagy a hadihelyzet indokolta a nácik bevonulását, a gyors deportálásokban pedig a hazai közigazgatásé a felelősség.
A Clio Intézet szervezésében, az ELTE Gólyavárban, telt ház előtt tartották meg a történészvitát az utóbbi idők nagy érdeklődéssel fogadott témájában.
Borhi László történész, az Indiana Egyetem oktatója márciusi cikkében írta azt, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia provokálta ki Magyarország német megszállását. Csak áltatták Horthyt a kiugrás lehetőségével, éppen azért, hogy Hitler ezt az ország megszállásával akadályozza meg. Ez azért állt érdekükben, hogy a bevonulással minél több német egységet elvonjanak a normandiai frontról.
Borhi másik állítása ezzel összefüggésben pedig az volt, hogy a szövetségesek pontosan tudták, mi vár a zsidókra a német megszállás után, de ez nem érdekelte őket.
Ungváry Krisztián történész válaszcikkében vitatta Borhi következtetéseit. Szerinte a hadihelyzet, a közeledő szovjetek indokolták Magyarország megszállását, amelyhez egyébként nem vontak el csapatokat francia területről, és nem igazán jelentős erőkkel vonultak ide, mert nem számítottak magyar katonai ellenállásra.
A zsidók sorsát így nem a szövetségesek pecsételték meg, hanem a németek és az őket kiszolgáló magyar közigazgatás.
Borhi László a vitában azzal védte álláspontját, hogy irreleváns Ungváry érvelése, mert a kérdés eldöntésében nem az a lényeg, hogy mi történt, hanem hogy a szövetségesek mire számítottak.
Azt pedig az amerikai hírszerzés washingtoni archívumában nemrég talált iratok szerinte megerősítik, hogy Roosevelték 10-15 német hadosztály Magyarországra rendelésével kalkuláltak, ami komoly előnyt jelentett volna a szövetségeseknek a nyugati fronton.
Azt, hogy a németek végül csak két hadosztályt tartottak végig az országban, nem tudhatták előre az amerikaiak, akik Borhi szerint végig rosszhiszeműen tárgyaltak a magyarokkal. Pontosan tudták, hogy a magyar területi igényeket nem tudják teljesíteni.
Az amerikaiak 1944. március 16-án ideküldtek egy három fős katonai delegációt, ez volt a Veréb-misszió. A németek azonban, ahogy a korábbi próbálkozásokról, erről is pontosan tudtak, és Hitlernél ezzel telt be a pohár, három nappal később megszállták Magyarországot.
Ez pedig megpecsételte a magyar zsidók sorsát, amivel Borhi szerint a szövetségesek pontosan tisztában voltak, tudták mi vár a zsidókra, mégis csak a saját érdekeiket nézték.
Ungváry szerint éppen hogy a magyarok tárgyaltak rosszhiszeműen a kiugrásról, mert Horthynak valójában Sztálinnal kellett volna egyezkednie.
A történész a Brexithez hasonlította a magyar kilépési próbálkozást, mert több olyan dolgot akartak egyszerre elérni, ami együtt nem működik.
Ungváry szerint a német megszállás elnyújtotta a háború befejezését, ez pedig nem lehetett a szövetségesek érdeke. A vidéki zsidóság ilyen gyors deportálását pedig szintén nem lehet szerinte a szövetségesek nyakába varrni, mert voltak olyan országok, ahol ez sokkal lassabban ment a németeknek, így nem volt magától értetődő ez a következmény, amelyért szerinte a magyar államigazgatást súlyos felelősség terheli.
Joó András, a VERITAS Történetkutató Intézet történésze a brit levéltári iratokból kiolvasható információkkal árnyalta a képet. Egy anekdota szerint Churchillnek napi tíz ötlete volt, ebből egy volt jó, de hogy a tíz közül melyik, azt maga se tudta.
Vagyis sok ötlet volt papírra vetve, ezek közül volt, ami megvalósult, volt, ami nem, ez pedig könnyen csapdába csalhatja a történészeket.
Gellért Ádám, a Clio Intézet társ-ügyvezetője egy olyan brit dokumentumból idézett, amely szerint a szövetségesek várták a megfelelő pillanatot Magyarország kiugratására, és azért voltak óvatosak, mert tudták, hogy ebben az esetben olyan kormány kerülhet hatalomra, amely még jobban kiszolgálja a német érdekeket, ez pedig a magyar zsidóság kiirtásával járhat, ami aztán be is következett a megszállással.
A britek tisztában voltak egy kiugrás következményeivel és ezt 1943 őszétől ’44 tavaszáig el akarták kerülni.
Gellért idézte: a Jewish Agency vezetője elmondta a brit külügynek, hogy mivel jár a német megszállás, ezért is kezelték óvatosan. Gellért szerint a szovjetek akarták kiugrasztani a nyulat a bokorból 1943 őszén, ők akarták kiléptetni a magyarokat, a britek azonban ezt ellenezték, mert idő előttinek tartották, amely nem szolgálta volna az érdekeiket. Egy tervezett ejtőernyős missziót is visszamondtak, amely kapcsolatokat épített volna a magyar vezetéssel.
Jeszenszky Géza volt külügyminiszter és nagykövet is felszólalt a vitában. Szerinte Horthy nem akarta a rendszer átmentését, az ország jövőjét tekintette elsődlegesnek és a határok jobb meghúzását szerette volna. Megjegyezte,
akkora mennyiségű forrás van erről az időszakról, hogy kicsit olyan, mint a Biblia vagy a Korán, mindent le lehet vezetni belőle,
akár azt is, hogy a nyugati hatalmak elképesztő cinizmussal Magyarország rovására, és a magyar zsidóság feláldozásával akarták az érdekeiket előmozdítani, de az ellenkezőjét is, hogy az oroszok voltak a gazemberek, és azért akarták Magyarországot kiugrasztani, hogy a németek megtorlása után könnyebb dolguk legyen átvenni a hatalmat.
Borhi László végezetül azzal nyugtatta a kedélyeket, hogy ha két történész van egy szobában, akkor abból két vélemény lesz, a múlt pedig csak a jelenen keresztül érthető meg.
