Nem, a Strache-videó egyelőre csak Ausztriában okozott földrengést, az EP-választásra nem hat ki szükségszerűen. A botrány viszont sokak számára rávilágított arra, hogyan is értik ezek az emberek a nemzeti szuverenitást.
„Én azt javaslom Európának, ami Ausztriában történik. Európának át kellene vennie az osztrák modellt. A jobbközép a jobboldallal működik együtt. Budapestről nézve ez sikeresnek tűnik. Stabilitás van, látom a gazdasági célokat, az adócsökkentést, és úgy tűnik, hogy Ausztriában jó dolgok történnek” — lelkesedett nemrég a magyar miniszterelnök azért az emberért, akit aztán pár hétre rá egy rejtett kamerás felvételen láttunk viszont, félrészegen ugyan, de elég érdekes gondolatfutamokat megeresztve.
Ha osztrák modell alatt azt értjük, amit a miniszterelnök, akár egyet is érthetnénk vele: több évtizedes intézményesített kétpárti korrupció és válogatott tökölődések után a Sebastian Kurz vezette konzervatív-széljobbos koalíció sikeresen belevágott több fontos reformba, migráció ügyben pedig tudott migránsozás és sorosozás nélkül is racionálisan szigorítani.
Igen ám, de az ibizai videó óta mást is érthetünk osztrák modellen: azt, hogy az Osztrák Néppárt (ÖVP), ha kell, kész gyorsan elköszönni attól a párttól, amelynek vezetője nemcsak önmagára nézve produkált kínos mondatokat, napokkal az EP-választás előtt, hanem
egy egész demokráciaellenes és nettó hazaáruló gondolkodásmódot is a felszínre hozott. Egy olyan attitüdöt, amelynek tolerálása a legalapvetőbb nemzeti és európai értékeket rúgná fel.
A magyar miniszterelnök, akinek a pártja a leendő Salvini-Le Pen etc. pártszövetség reménybeli tagja, először viccesnek szánt megjegyzéssel ütötte el a bécsi krízist („osztrák barátaink most nem jöttek, mert ott soron kívüli vadászidényt hirdettek meg”), áldozatként láttatva a szegény, csapdába csalt politikust.
Napokba tellett, amíg kimondta, amit ilyenkor ki kell, de azért még a fülünkben cseng az is, amit a Miniszterelnökséget vezető miniszter nyilatkozott a Mandinernek: „Azt remélem, hogy közöttünk nincsenek vezető pozícióban olyanok, akik hasonló óvatlanságot követnek el.” Az „óvatlanság” szó ugye nem azt jelenti, hogy ilyet nem mondunk, nem csinálunk, hanem ha már csináljuk, jobban megnézzük, hol beszélünk. Morális elítélésre semmi szükség, az osztrák barátunk által ajánlott Pecina-modellt pedig kenjük a komcsikra.
Hogy aztán az FPÖ-t érintő botránynak lesz-e közvetlen kihatása, legkésőbb vasárnap este kiderül,
egyelőre annyit tudunk, hogy Ausztriában a párt bekeményített („Jetzt erst recht”, azaz most igazán), sok választójuk várhatóan dafke leszavaz rájuk, de Hollandiában máris visszaestek Wildersék, igaz, három mandátumhoz jutott az újjobbos FvD. A Brexit párt simán hasíthat a briteknél, az AfD feljöhet, de nem nagyon, plusz senki nem akarna velük koalíciózni. De nem is ez a lényeg.
Az ibizai videó ugyanis nemcsak a radikális populisták (incl. Fidesz) fő választási narratíváját ássa alá, hanem fő világnézetét is: a tét állítólag a bevándorláspártiság vs. bevándorlás-ellenesség, tágabb értelemben a nemzetek feletti, identitás nélküli globalizmus (ez kb. a nemzetietlen kozmopolitizmus jogutódja) áll szemben a szuverén, hazafias nemzetállam védelmével.
Ahogy azonban a konzervativizmus nem jelentheti egy korrupt, állami oligarcharendszer fenntartását baráti-családi networkök gazdagodása céljából, úgy a szuverén nemzetállamiság sem jelent biankócsekket a demokrácia alapvető intézményeinek, normáinak leépítésére.
A szuverenitás valóban remek dolog, maradjon csak helyi, regionális, vagy ha nagyon kell, elszámoltatható nemzetállami keretek között, aminek ott kell lennie, semmi szükség egy Európai Egyesült Államok nevű bürokratikus-szocialista projektre.
De a befolyó uniós pénzeket azért csak kontrollálni kellene, nehogy az elceciliásodó elit kisvasútjaként, húszcentis kilátóként végezzék.
De az európai ügyészséghez azért csak csatlakozni illene, ha már.
De a – valóban szigorítandó – migrációról szóló közös európai gondolkodásban azért csak részt kéne venni, a menekültekkel jogállami módon illene eljárni, és nem mondjuk éheztetni őket a határon lévő konténerekben.
A szuverenista pártok pedig lesznek szívesek nem felajánlani a független sajtót orosz befektetőknek, nem bíztatni ugyanezeket a befektetőket illegális pártfinanszírozásra, nem kötni eltitkolt atomalkukat a Roszatommal, nem aláírni évekre szóló megállapodást Putyin Egységes Oroszország pártjával, nem elfogadni az altrightos Steve Bannon Európát szétverő jótanácsait.
A nemzeti szuverenitás nem azt jelenti, hogy Brüsszel ne szóljon bele az autokráciámba.
A nemzetközi színtéren sincs teljes szuverenitás, hazai relációban pedig a) hatalmamat szabad, tehát nem gerrymanderingezett választások útján nyertem, tehát nem lehetek a néptől független b) az általam nemzetinek tartott értékek képviseletét alkotmányos intézmények csekkolják.
A fő kérdés tehát nem az, hogy szimplán technikailag együtt tud-e működni az európai „nemzeti” internacionálé három külön, vagy akár egyetlen EP-s „szuperfrakcióban„, meg hogy a menekültek elosztásában dűlőre jut-e Orbán a tőle homlokegyenest ellentétes dolgokat elváró Salvinivel. A kérdés az, hogy fennmaradhat-e az alapállításuk: nemzetiek vs. globalisták, migránspártiak vs. Európa védői.
Ha a nyilvánosság szerkezete nem olyan lenne Magyarországon, mint amilyen, akkor nálunk is többeknek leesne, hogy a valódi szakadék az EU-ban a joguralom védői és az illiberális demokraták között húzódik,
valamint, más megközelítésből, a versenyközpontú piacpártiság és a crony capitalism balos és jobbos hívei között. A radikális populistákat ugyanis – nemzeti megosztottságaik dacára – igencsak összeköti a demokrácia intézményeinek állandó megkérdőjelezése, lenézése, amit nem egyensúlyoz a közvetlen demokratikus eszközök, népszavazások stb. szajkózása sem.
Ugyancsak közös nevező a Kreml iránti mély elkötelezettség (néhány kivétellel, ilyen a lengyel PiS) és a pártfinanszírozás egy részének homályban tartása: a többiekhez hasonlóan a közélet tisztaságával, law and order politikával kampányoló AfD pl. tavaly majdnem belebukott egy rejtélyes svájci adományozási ügybe.
A szabadság és a liberális demokrácia barátainak nyilván nem fog tetszeni a radikális populisták jó szereplése az EP-választáson. De Európa hosszú távú jövője nem is ezen múlik. Sokkal inkább azon, vagyunk-e elegen ahhoz, hogy megakadályozzuk Moszkva barátainak előretörését a következő években.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.