1990. május 10-én Franciaország szörnyű esetre ébredt. Két látogató érkezett Carpentras zsidó temetőjébe, s a nem sokkal korábban elhunyt Félix Germon holttestét találták egy halotti lepelre fektetve, megszentségtelenítve. Lábai között karó volt, kezébe Dávid-csillagot helyeztek. Az elkövetők megrongáltak 34 síremléket is. (Később kiderült, a tettesek megpróbálták a holttestet felnyársalva felállítani.) Soós Eszter Petronella francia antiszemitizmus-történeti sorozatának második része.
A Carpentras-ügy hatalmas politikai botrány lett Franciaországban. A poltikai elit egy része a temető-gyalázást a „részletkérdés”-ügy után már tökéletesen antiszemitának tartott Nemzeti Frontnak igyekezett tulajdonítani.
Ma már tudjuk, hogy az elkövetők olyan neonácik voltak, akik Adolf Hitler születésének vagy halálának napját gondolták ünnepelni. Mellesleg, noha később azt állították, hosszú időn át tervezték tettüket, az időzítésben heteket tévedtek: mindkét évforduló április végén van ugyanis. A tettesek kiléte azonban a bűncselekmény elkövetése után fél évtizeddel derült csak ki. 1990 és 1996 között így szabadon folyhattak a politikai értelmezések, találgatások, manipulációk: a Nemzeti Front aktivistái szabadultak el? Jean-Marie Le Pen tüzelte fel az antiszemitákat? Vagy inkább iszlamisták lehettek? Esetleg szerepjátékokat játszó, orgiákat szervező fiatalok? Vádaskodásokban, sőt, nyilvánosságra került hamis tanúvallomásokban, konfabulációkban nem volt hiány (1994 decemberében 288 tanúvallomásnál és 83 őrizetbe vételnél tartott a rendőrség). A média örömmel tájékoztatott az újabb és újabb verziókról, a politika pedig – üléspontjainak és pártérdekeinek megfelelően – részt vett a játékban.
A kormányzó baloldal a rasszizmus és antiszemitizmus elleni fellépés szükségességét hangsúlyozta, és – többé-kevésbé nyíltan – az ekkor már erősödő Nemzeti Front felelősségét sugalmazta. Május 9-én este Jean-Marie Le Pen szerepelt a L’Heure de vérité című műsorban, ami alátámasztani látszott ezt az érvet. Csak később derült ki, hogy a temető meggyalázására egy nappal korábban, Le Pen fellépése előtt került sor, így az nem lehetett hatással az elkövetőkre.
Ez a politikai helyzet – ma már ezt is látjuk – évekre biztosította az „áldozati” politikai muníciót a Nemzeti Front számára: Jean-Marie Le Pen 1995-ben, öt évvel az eset után egyenesen Carpentras városában rendezett „ellentüntetést”, az állam bocsánatkérését követelve… A kontextushoz hozzátartozik, hogy nemcsak a Nemzeti Front erősödése, a párt által keltett félelmek voltak napirenden a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején, hanem 1990 júniusában zajlott például a holokauszt-tagadást bűncselekménnyé nyilvánító Gayssot-törvény vitája is. Vagyis a Carpentras-ügy tökéletesen kapcsolódott a pillanatnyi közhangulathoz, az aktuális politikai napirendhez, ami magyarázhatja, hogy miért rázta meg ennyira a francia társadalmat ez az ügy, és miért foglalkoztatta ennyire a politikát.
1990. május 14-én antiszemitizmus elleni tömegtüntetésre került sor a zsidó ernyőszervezet (a Crif) felhívására, a tiltakozásban csak a Nemzeti Front nem vett részt. Ezen a tüntetésen – először az ötödik köztársaság történetében – a hivatalban lévő köztársasági elnök, François Mitterrand is részt vett, egyértelműen súlyt adva az eseményeknek (a következő ilyen emlékezetes alkalomra a Charlie Hebdo-merénylet után került sor, 2015 elején).
A Carpentras-ügy végül 1996. júliusának végén oldódott meg, de nem a rendőrségnek köszönhetően: Yannick Garnier, az egyik elkövető, egy anyagi nehézségekkel küzdő, a hajléktalanság határán álló volt szkinhed, besétált az avignoni hatóságokhoz, s feladta magát. Olyan részleteket tudott, amiket csak az elkövetők ismerhettek. Sőt, Grannier nemcsak magát adta fel, hanem megnevezte négy bűntársát is. Ezzel a kör bezárult (azt lehetett tudni, hogy az elkövetők öten voltak, hiszen a temetőben ennek megfelelő számú lábnyomot, és üres sörösdobozt is találtak, bár utóbbiról kiderült a laboratóriumban, hogy az eset előtt hetekkel kerülhetett oda).
A temetőgyalázók egyike sem állt kapcsolatban a Nemzeti Fronttal. Volt köztük olyan azonban, aki aktív volt politikailag. A bandát vezető, a Félix Germon holttestét lefejezni is megpróbáló Jean-Claude Gos például – aki 1993-ban meghalt, így megúszta a számonkérést – korábban a Nemzeti Fronttól jobbra álló, fehér felsőbbrendűségi Francia Európai Nacionalista Párt (Parti nationaliste français européen, PNFE) tagja volt. Ahogy egyik bűntársa, Patrick Laonegro is.
Érdekesség, hogy a nyomozás történetéből kiderül: a rendőrség már 1990. május 11-én járt a radikális jobboldaliként, neonáciként számontartott Jean-Claude Gos-nál, aki persze mindent tagadott, közvetlen bizonyíték pedig nem volt ellene. Pár nappal később a nyomozók meglátogatták Patrick Laonegro-t is. Akkor még ő is szabadon távozhatott. A nyomozók ezekben az első napokban még nem tudták, hogy a bűncselekményre nem május 9-én éjjel, 10-ére virradóra, hanem 24 órával korábban került sor, s aztán – állítólag – nem is tértek vissza újra kikérdezni minden tanút. Pedig akkor talán előbb megoldhatták volna ezt a francia társadalmat mélyen felkavaaró ügyet…
A Garnier által feldobott antiszemita banda 1997-ben került bíróság elé. Mindannyian beismerő vallomást tettek. Bűnösnek találták őket, letöltendő börtönbüntetéseket kaptak.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.