Miért bukott el az izraeli ellenzék?

Ha meg akarják nyerni a következő választásokat, akkor eredményesebb lenne egy alapos önvizsgálat, és az izraeli állampolgárok valós problémáit megoldandó, program megalkotása.

Az Izraeli Véderő (IDF) tartós sikereinek alapja, hogy kudarcaikat elemzik és levonják a szükséges következtetéseket. A Kék-fehér balközép pártkoalíció első négy politikusa nyugalmazott tábornok – elvárható lett volna, hogy a katonaságnál bevált gyakorlatot átemelik a politikai játszma színterére. Akkor, talán, elkerülhető lett volna a választás utáni esti győzelmi beszéd visszavonása másnap.

A balközép választási kudarcaiból bőven tanulhattak volna. Kezdve az 1996-os vereségből, amikor este még Simon Pereszt ünnepelték és reggelre bizonyossá vált, hogy Netanjahu győzött. A Rabin-gyilkosság után, a saját igazukban biztos munkapárti politikusok egyszerűen figyelmen kívül hagyták az oslói megállapodást követő robbantásos merényletek miatti elégedetlenséget, azt, hogy „a nép, az istenadta nép” a felrobbanó autóbuszok valóságát látta a röpködő békegalambok helyett…

De tanulhattak volna akár a 2009-es választásokból is, amikor a Cipi Livni vezette Kadima párt hiába szerzett eggyel több mandátumot, mint Netanjahu pártszövetsége, nem tudott kormányt alakítani. A jobbról balra tartó Livni nem jól mérte fel a „békefolyamatokkal” telítődött közvélemény állapotát: túl a 2000-es Camp David-i Arafat vétón, és az azt követő terrorhullámon, a 2005-ös gázai kivonulás kudarcán,

sokaknak elege lett abból, hogy jobboldali politikusok hatalomra kerülve béke-apostolokká válnak és kétes értékű döntéseket hoznak. A Likud pártban is csalódtak a választók, kisebb, egyértelműbb üzeneteket közvetítő pártok felé fordultak.

A 2013-as választás Jaír Lapidnak adott egy máig vissza nem térő lehetőséget, de nem tudott élni vele, 2015-re elforgácsolódott a belé vetett bizalom. A baloldali pártszövetség, a Machane Hacioni pedig egy karizmahiányos politikust állított ki Netanjahu ellen.

A baloldali értelmiségiek 2015-ben is meg voltak győződve, hogy megnyerik a választásokat, hiszen a baráti körükben és a médiában mindenki „Bibi-ellenes” volt.

Netanjahu a választási győzelem éjszakáján. Fotó: Arutz7

Túlzott magabiztosságuk jellemezte a mostani választásokat is, ami újra bebizonyította, hogy politikai programnak kevés az, hogy „csak ne Bibit”!

Visszatérő média-mantra a kormány ellen az „elszigetelődés”, a „jogállamiság leépítése”, a „korrupció” – az egyszeri választó viszont azt látja, hogy Netanjahu nemcsak az USA és Oroszország vezetőivel találkozik, hanem kapcsolatokat épített ki Kínával, Indiával, afrikai, dél-amerikai, sőt arab országokkal is.

Az iráni veszélyt tudatosította Amerika elnökében, a szankciók nyomán talán lassan Európában is megértik, hogy nem érdemes velük üzletelni.

A „jogállamiság lebontása” helyett az emberek azt érzékelik, hogy a Legfelsőbb Bíróság a parlament által elfogadott, terroristákkal és afrikai, illegális beszivárgókkal szemben hozott törvényeket helyez hatályon kívül, amelyek nem az afrikai elit értelmiségiek, hanem a szegény dél-tel-aviviak életet keserítik meg.

A bírók politikai aktivizmusa csak kevesek szimpátiáját nyerte el. A hatalmi ágak szétválasztásának egyensúlyt, nem pedig a birói szó felsőbbrendűségét kellene megteremtenie.

A Netanjahu elleni korrupciós vádak számosak, azonban bizonyításuk még nem történt meg, ezért sokan nem hajlandók kész ténynek elfogadni őket. A bűnöst el kell ítélni, de a bűnt előbb bizonyítani is kell.

Szólamok helyett nagy valószínűséggel eredményesebb lett volna hatékony programmal előállni az izraeli társadalom aktuális problémáinak megoldására. A családok megélhetési nehézségeinek enyhítése széles rétegeket érint.

A választások előtt számos riport volt látható a Moshe Kahlon vezette gazdasági tárca lakástámogatási programjának anomáliáiról. A lakáshiány, a lakások magas árai ideológiától függetlenül elégedetlenséggel töltenek el sok-sok embert. Persze, hatásos cselekvési programot megalkotni nem könnyű, ahhoz jól kell ismerni az izraeli társadalom széles köreit, nem csupán a haverok véleményét.

A „békefolyamat” emlegetése már nem nyerő – ha mások nem is, az izraeliek pontosan tudják, hogy a béke nem rajtuk múlik, és aki a Közel-Keleten gyorsan akar békét, az nagy árat fizet érte, ha egyáltalán kap valamit.

A Salom Aksav (Békét Most) szervezet több kárt okozott a béke esélyének, mint bármelyik jobboldali politikus Izraelben.

Netanjahu erős hadsereg- és erős gazdaságpolitikája tíz viszonylagos nyugalomban eltöltött évet hozott Izraelnek. Gazdasági sikereket, növekvő turizmust, mérhetően jobb életet. Lehet, hogy a Milki (egy közkedvelt izraeli édesség – a szerk.) még mindig olcsóbb Berlinben, de a talaj kezd forrósodni egész Nyugat-Európában a zsidók lába alatt. Növekszik a bevándorlás és a visszatérés az országba.

Ganz feladta és elismerte Netanjahu győzelmét

A Kék-fehér párt elismerte ugyan a Likud győzelmét, de azt ígérte: csatatérré változtatják a Knesszetet.

Az izraeli állampolgár arabokat sem a parlamenti képviselőiken keresztül kellett volna aktivizálni. Az arabok alacsony részvételének oka arra vezethető vissza, hogy képviselőik sokkal inkább az álombeli Palesztin Állam szószólói, mintsem az izraeli arabok hétköznapi problémáinak megoldásáért fáradozó honatyák.

A legtöbb izraeli arab szeretne jól élni, és tudja, hogy mi folyik a szomszédos arab országokban. Inkább izraeli állampolgárokként szeretnének boldogulni. Még a Golán-fennsík drúz lakói – akik korábban szíriainak vallották magukat – sem vágyakoznak az Aszad-rezsim után. Megfelelő programmal egy balközép párt a maga oldalára állíthatná őket.

Jaír Lapid vereség-beszédében megfenyegette Netanjahut, hogy megkeserítik az életét – ez nem újdonság, eddig is ezt tették. Ellenben, ha meg akarják nyerni a következő választásokat, akkor eredményesebb lenne egy alapos önvizsgálat, és az izraeli állampolgárok valós problémáit megoldandó, program megalkotása.