Izrael-gyűlölet: az új német antiszemitizmus

Általánosítva azt mondhatnánk, hogy minél baloldalibb egy párt, annál antiszemitább, vagyis Izrael-ellenesebb is.

Arye Sharuz Shalicar életrajza még zsidó viszonylatban is kalandosnak mondható. Iránból származó zsidó menekültek fiaként 1977-ben az alsó-szászországi Göttingenben született, majd a főleg török és arab bevándorlók által lakott berlini Wedding kerületben nőtt fel. Ott járt iskolába, és ott lett egy muszlimokból álló fiatalkorú banda tagja.

De valamikor kiderült, hogy zsidó, és attól fogva egykori barátai üldözni kezdték, öccsét kis híján megölték. 2001-ben levonta a konzekvenciákat és kivándorolt Izraelbe. A hároméves katonai szolgálat után külpolitika szakon elvégezte az egyetemet, majd az izraeli hadsereg európai szóvivője lett őrnagyi rangban.

Shalicar anyanyelvi fokon beszél németül, és nagyon gyakran tartózkodik – hosszabb időn át is – Németországban. Múlt évben könyvet írt itteni tapasztalatairól „Az új-német antiszemita” („Der neu-deutsche Antisemit„) címmel, amelyben többek között felteszi a kérdést, hogy a ma Németországban élő zsidók valóban az országhoz tartoznak-e. Bár a kérdésre nem ad közvetlen választ, de következtetései drámaiak, és a könyv minden mondatában érezhető a szerző elkeseredettsége.

„Németország 2018-ban inkább hasonlít 1936-ra mint 1945-re – legalább is zsidó szemszögből nézve”, írja.

Az új-német antiszemita zsidógyűlölete majdnem teljességgel az úgynevezett közel-keleti konfliktuson alapszik, de a népszerű antikapitalizmus is fontos szerepet játszik benne. Radikális muszlimok, baloldali radikálisok, baloldali értelmiségiek és öngyűlölő zsidók találtak egymásra az Izrael elleni gyűlöletkeltésben és a szabadpiac elutasításában, miközben a vezető médiumok ünneplik őket, írja Shalicar. Izrael és a kapitalizmus bírálata az az álca, amelyben a nem is olyan új német antiszemitizmus ma leginkább megjelenik.

A muszlim zsidóellenesség tabutéma

A szerzőnek elegendő alkalma volt a mai német antiszemitizmussal kapcsolatos tapasztalatokra szert tenni. Csak egy példa a közelmúltból: Miután Trump elnök úgy döntött, hogy az amerikai nagykövetséget Jeruzsálembe helyezik át, rendkívül agresszív tüntetéseket tartottak Berlinben, amelyek során többek között elégettek egy Dávid-csillagos zászlót, valamint a „halál Izraelre” és „izraeli gyerekgyilkosok” jelszavakat kiáltozták.

Izrael-gyűlölő tüntetés Németországban (fotó: The Times of Israel)

Bár a nyilvánosság állítólag – főleg a zászlóégetés miatt – meg volt döbbenve, az esetnek semmilyen következménye nem lett, holott a tüntést bejelentő Milli Görüs török-iszlám szervezetről már addig is tudható volt, hogy tagjainak jó része a szélsőséges iszlamizmust támogatja. Ennek ellenére tévedés lenne azt hinni, hogy a német antiszemitizmus megerősödése kizárólag az új bevándorlókra vezethető vissza.

A vezető német médiumokban, a közszolgálati tévékben és rádiókban, valamint a vezető napilapokban leginkább a „klasszikus” vagy „régimódi” antiszemitizmust és a múlt bűneit ostorozzák. Az új muszlim zsidóellenesség tabutéma, hiszen annak a bírálata csak a bevándorlás ellenzőinek a malmára hajtaná a vizet.

Így aztán úgy tűnik, mintha a német antiszemitizmus hordozói csak a jobboldaliak, nacionalisták és a régivágású nácik lennének, akiknek a száma állítólag gyors növekedésben van — egy állítás, amelyet eddig még nem sikerült bizonyítani. Ennek ellenére az ellenük folytatott harcot a média ma fő feladatának tekinti.

Első pillantásra úgy tűnik, mintha a statisztika ezt a látásmódot támasztaná alá. A berlini „Recherche- und Informationsstelle Antisemitismus” (egy antiszemitizmust kutató és regisztráló szervezet) azonban kiderítette, hogy

az antiszemita bűncselekmények statisztikailag mindig „jobboldali” bűncselekményeknek számítanak, függetlenül attól, hogy ki követte el őket.

Így például a Hezbollah terrorszervezet is jobboldaliként lett elkönyvelve. De nemcsak a média, a politika is csak a régimódi antiszemitizmust bírálja. Annegret Kramp-Karrenbauer új CDU-elnök szerint is csak a „régi nácik, neonácik és a jobboldali populisták” (a bevándorlást ellenző AfD-re gondolt) veszélyeztetik a németországi zsidókat. A bevándorlók és a baloldal antiszemitizmusáról szinte sohasem esik szó, állapítja meg könyvében Shalicar is.

Áldozatokból tettesek: baloldali pólusváltás

A baloldali antiszemitizmus azonban hosszú tradícióra tekinthet vissza Németországban. Kezdhetnénk Ferdinand Lasallellal és Karl Marxszal, de nem tesszük, kizárólag a német antiszemitizmus modern formájával, az Izrael és az ott élő zsidók elleni gyűlölettel foglalkozunk most.

A modern német antiszemitizmus mai formája egészen pontosan 1967-ben született meg. Izrael addig ugyanis élvezhette a kis és elnyomott népeknek kijáró baloldali támogatást, amelyet azonban azonnal megvontak tőle, amint a hatnapos háborúban először megmutatta izmait, és nyilvánvalóvá vált, hogy ha kell, az egész arab világgal képes szembeszállni.

A baloldali világkép egyik napról a másikra teljes pólusváltáson ment át: ebben a világképben a zsidók már nem áldozatok, hanem tettesek voltak. A baloldalnak áldozatokra volt szüksége, akikkel szolidáris lehetett, de a zsidók – német felelősség ide vagy oda – ettől kezdve erre a szerepre nem voltak alkalmasak.

Semmiképpen sem volt véletlen, hogy abban az országban, amelyik a legszörnyűbb bűntetteket követte el a zsidóság ellen, most az az ország vált a baloldal – és később a teljes politikai osztály – külön céltáblájává, amelyet azok a zsidók alapítottak, akiket nem sikerült kiirtani.

Az 1968-as diákmozgalom vezető szervezete, az SDS (Sozialistischer Deutscher Studentenbund – Szocialista Német Diákszövetség) 1969-ben úgy döntött, hogy szolidaritást vállal az arabok Izrael elleni fegyveres harcával. A soát túlélő zsidó származású író, Jean Améry erről annak idején azt írta:

a látszólag becsületes Izrael-kritika mögött becstelen baloldali antiszemitizmus lapul.

Az osztályharc elméletét a 68-asok úgy adaptálták, hogy abban a palesztinok voltak a „nép”, Izrael pedig a „dollár-imperializmus hídfőállása”, ahonnan a zsidók „shalom plusz napalmmal” (szabadon Lenin után) a palesztinokat „kiradíroznák” (szabadon Göbbels után). Az izraeli Moshe Dayan tábornokot Heinrich Himmler feltámadott zsidó megfelelőjének titulálták, a palesztinokat a Közel-Kelet mai zsidóinak nevezték.

A szélsőbal felfedezi az antiszemitizmust

1969-ben a Tupamaros Westberlin elnevezésű baloldali terrorista szekta bombát helyezett el a nyugatberlini zsidó hitközség székházában. A szerkezetnek azon az ünnepi megemlékezésen kellett volna felrobbannia, amelyet az 1938-as pogromok áldozatainak emlékére rendeztek. Szerencsére a bomba hatástalan volt.

Tettüket beismerő írásukban a szerzők a következőket állapítják meg:

„A pogromok éjszakáját a cionisták az elfoglalt területeken és az izraeli börtönökben naponta megismétlik. A fasizmus által elüldözött zsidók maguk is fasisztákká váltak, az amerikai tőkével összefogva ki akarják radírozni a palesztin népet.”

Radikálisan antiszemita volt a terrorista Vörös Hadsereg Frakció (RAF) is. Létezik az a mítosz, hogy a 68-as mozgalom fő érdeme az apák nemzetiszocializmusával való leszámolása lenne. De ez az állítás kezdettől fogva hamis volt. Ulrike Meinhof 1972-ben a következőket írta:

„Ha nem sikerül a német népet a fasizmus vádja alól felmenteni – mert hiszen az emberek tényleg nem tudták, mi folyik a koncentrációs táborokban –, nem fogjuk tudni a népet forradalmi harcunk érdekében mozgósítani.” Máshelyütt még egyértelműbben fogalmazott:

„Az antiszemitizmus lényegében antikapitalista volt. Ez az antiszemitizmus, amelyet a népbe belemanipuláltak, tulajdonképpen a kommunizmus utáni vágy volt, egy tompa vágy egy pénz- és banknélküli világ után.”

A RAF 1972-ben lelkesen üdvözölte a Fekete Szeptember terrorista kommandó-akcióját a müncheni olimpia izraeli sportolói ellen, melynek során 11 sportolót megöltek, mondván, az az „antiimperializmust, az antifasizmust és az internacionalizmust” egy akcióban egyesítette.

A RAF körözött terroristái

1976-ban az ún. Forradalmi Sejtek (RZ) a Palesztin Felszabadítási Fronttal (PFLP) együtt eltérítették az Air France egy utasszállító gépét azzal a céllal, hogy kikényszerítsék több elitélt német és arab terrorista szabadon bocsátását. Az ugandai Entebbe repülőterén, ahol a gép végül leszállt, a német terroristák szelektálták az utasokat: csak az izraeli útlevéllel rendelkezők és azok, akiket nevük hangzása miatt zsidóknak tartottak, maradhattak a gépen. Egy hét múlva izraeli kommandósok szabadították ki őket.

1968 örökösei

A 68-as mozgalom kezdete óta több mint 50 év telt el, és ezalatt az idő alatt a 68-as eszmék meghódították az állami intézményeket, az iskolákat, a kultúra legnagyobb részét – és idővel a politikai pártok programjait is. A zöldek és a szociáldemokraták 68-as eszméket képviselnek, a valaha konzervatív kereszténydemokraták és a szabad demokraták megosztottak, de többségükben ők is 68 örökösei.

Az újságírók nagy többsége saját bevallása szerint a zöldek és a szocdemek szimpatizánsa, és ennek megfelelően is tudósítanak.

Egy Izrael elleni gázai támadás tipikusnak mondható cikkcíme például így néz ki: „Izrael gázai célokat bombázott”, olvashattuk a Deutsche Welle, a hivatalos német állami rádió weboldalán január 22-én. Csak aki a teljes cikket elolvasta, tudhatta meg, hogy Gázából előzőleg izraeli határőrökre lőttek, és ez váltotta ki a támadást. A cikket egy nagy fotó illusztrálja, amelyen egy izraeli harci gép látható.

Az antiamerikanizmus, a Nyugat bűnösségének és a fejlődő, lehetőleg szegény országok morális felsőbbrendűségének hirdetése jellemzi nemcsak a legtöbb média hozzáállását, ezek az elvek képezik a mai német külpolitika alapjait is.

És miközben egyik ünnepi megemlékezés és fogadalom követi a másikat, hogy a múlt soha nem ismétlődhet meg, miközben egyik holokauszt-emlékművet a másik után állítják fel, a ma élő zsidókkal nemigen tud megbékélni a német politika. Mi több, minden a múltra vonatkozó fogadkozás és emlékműállítás ellenére az Izraellel szembeni ellenséges beállítottság és az arab terrorizmus támogatása a hivatalos német politika részévé vált.

Az összes német politikai párt megszállottan foglalkozik az izraeli-arab konfliktussal, miközben egyéb külpolitikai problémák teljesen hidegen hagyják őket. Olyannyira, hogy

saját Izraellel kapcsolatos szavakat és fogalmakat alkotnak.

Így például külön fogalomként létezik az „Izrael-bírálat” (Israelkritik), viszont nem létezik „Észak-Korea birálat” vagy akár „Irán-bírálat” sem. Minden párt (az AfD kivételével) a kétállami megoldás híve, a megvalósítás akadályát kizárólag az „illegális zsidó településekben” látják, amelyek szerintük az arab terrorizmussal egyenlőek. Általánosítva azt mondhatnánk, hogy minél baloldalibb egy párt, annál antiszemitább, vagyis Izrael-ellenesebb is.

Izrael-ellenes rutin

Tipikus példa a német kormány – ebben az esetben Heiko Maas szocdem külügyminiszter  – Izraellel szembeni magatartására, hogy a német ENSZ-képviselő rutinszerűen igennel szavaz az Izraelt elitélő, legtöbbször teljesen részrehajló, időnként kimondottan hajmeresztő ENSZ-határozatok tárgyalásán. Ez legutóbb ez 2018 novemberében történt meg, amikor Németország képviselője 21 Izrael elleni határozat esetében 16-szor igennel szavazott, négy esetben tartózkodott.

Ezt még a német szabaddemokraták (FDP) is megelégelték, és március 16-án parlamenti vitát és szavazást kezdeményeztek a német ENSZ-politikáról. A CDU/CSU, az SPD, a Zöldek és a Baloldal (az NDK Szocialista Egységpártjának az utódpártja) együttesen elvetették azt a javaslatot, hogy Németország a jövőben utasítsa el az egyoldalúan Izrael-ellenes ENSZ-határozatokat. Az FDP-n kívül csak az AfD szavazott a javaslat mellett.

Szociáldemokrata külügyminiszterek és vezető politikusok több ízben arab terrorszervezetek és terroristák híveinek mutatkoztak. 2012-ben a Fatah egy delegációja járt Andrea Nahlesnél, a mai SPD-elnöknél. A látogatásról kiadott közleményben Nahles a Fatahhal „közös értékekről” és „közös célokról” beszélt.

Az akkori SPD-külügyminiszter, Sigmar Gabriel fél évvel elöbb Hebronban tett látogatást, majd Facebookon a következöket írta:

„Izrael egy apartheid-rezsim, melyet semmivel sem lehet igazolni.”

2017-ben, miután meghallgatta Mahmúd Abbász beszédét az Európai Parlamentben, az „inspiráló” szót írta be Twitteren. Abbasz beszédében azt állitotta, hogy izraeli rabbik a palesztin kutak megmérgezésére szólították fel a kormányt. Gabriel mentségére legyen mondva, hogy az EP a beszédet lelkes tapssal honorálta.

Niels Annen, szocdem külpolitikai államminiszter néhány héttel ezelőtt nem mással, mint a Hamásszal kívánt Izrael sorsáról tárgyalni, és egyoldalúsággal vádolta a kancellárt, mert az erre eddig nem volt hajlandó. A Hamász egyébként Németországban terrorszervezetnek számít.

Miközben a szociáldemokrata külügy egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy Izraelt bírálja, Iránnal szemben nemcsak hogy engedékenyen, de kimondottan barátian viselkedik. Néhány hete a szociáldemokrata német államelnök, Frank-Walter Steinmeier szivélyesen gratulált az iráni vezetésnek az iszlám forradalom 40. évfordulója alkalmából (ezt a CDU-hoz tartozó elnökök soha sem tették meg), és a fent már említett Niels Annen még az ez alkalomból a követségen rendezett bensőséges ünnepségen is részt vett.

A példákat vég nélkül lehetne sorolni. Végezetül álljon itt egy mondat egy olyan embertől, akire pártpolitikai gyanúnak még az árnya sem vetődhet:

„Nem lehet hatmillió zsidót megölni, és aztán a zsidók legádázabb ellenségeinek millióit behívni az országba”

— üzente Merkel kancellárnak közvetlenül halála előtt a híres divattervező, Karl Lagerfeld.