Egy újabb demokratizálódási folyamat kudarca megint véres anarchiába torkollhat. Ami hosszabb időre frusztrálná a jobb sorsra érdemes algériai értelmiséget, és az egész arab világ felvilágosodott erőit.
Nemcsak az egykori gyarmattartó, Franciaország, de az egész Európai Unió számára nagy jelentősége van annak, kiutat talál-e Algéria a február 22-e tartó politikai válságból. Ekkor kezdődtek ugyanis a jelenleg is tartó, felszabadult hangulatú tüntetések a nagyvárosokban, miután Abdelaziz Boutelfika elnök bejelentette, hogy az április 18-i választáson úja el kíván indulni, ami végleg kiverte a biztosítékot.
Igaz, a veterán elnök megígérte azt is, hogy ha újra elnyeri a szavazatok többségét, ötödszörre már nem kívánja kitölteni elnöki mandátumát, és alkotmányozást, demokratizálódást helyezett kilátásba. De mennyire lehetett komolyan venni az ígéreteit?
Hiszen az 1999-ben hatalomra jutott Boutelflikát 2013-ban szélütés érte, és azóta alig mutatkozott a nyilvánosság előtt: most is tolószékben ül, és beszélni sem tud. A „klánja” kormányoz helyette, vagyis a testvérei, közeli munkatársai, akik végképp nem kaptak semmiféle felhatalmazást a néptől, viszont a kiszivárgott hírek szerint a fejük búbjáig merültek a korrupciós ügyletekben.
Ha mindehhez még hozzátesszük, hogy a 42 milliós, fiatal algériai társadalom mélységesen elégedetlen, tele van belső konfliktussal és súlyos gazdasági válsággal küzd, érthető, hogy a megfigyelők robbanástól tartanak. Attól félnek, hogy
megint kitör a kilencvenes évek végén nagy nehezen felszámolt, vagy százezer áldozatot követelő polgárháború, melynek következtében újabb menekülthullám indul el Észak-Afrikából, s zúdul rá Európára.
Franciaországban rokonszenvvel szemlélik a demokratikus választásokat követelő tüntetéseket, ugyanakkor széles körű az aggodalom, hogy a politikai folyamatok ellenőrizhetetlenné válnak, elsöprik kezdeményezőiket. Végül pedig az iszlamista erők kerekednek felül és polgárháborúba taszítják az országot. Ez a legrosszabb esetben óriási, mindenekelőtt Franciaországban lecsapódó menekülthullámot idézne elő.
Gondoljuk csak meg: csak az algériai-francia kettős állampolgárok száma meghaladja az egymilliót, akiket az egykori „anyaországnak” be kellene fogadnia. De talán a legrosszabbtól, a „líbiai forgatókönyvtől” nem kell tartani, tekintettel arra, hogy ha az 1962 óta kormányzó FLN, a Nemzeti Felszabadítási Front darabokra hullik is, a hadsereg egységes vezetés alatt marad, s képes lesz a beavatkozásra, úgy, mint 1992-ben.
Ekkor a FIS, az Iszlám Üdvfront nyerte meg a választások első fordulóját, de a második fordulóra már nem került sor. Viszont megjelent, és a terror útjára lépett az iszlamista mozgalom fegyveres szárnyát képviselő, radikális harcosokból álló GIA, az Iszlám Fegyveres Csoport, melynek tevékenységét csak a kilencvenes évek végére sikerült felszámolnia a hadseregnek.
Algéria akkor nem Líbia, hanem Egyiptom példáját követte, mely az „arab tavasz” során kitört „iszlamista káoszon” újra a hadsereg közbeavatkozásával lett úrrá. De egy esetleges katonai államcsíny, mely véget vetne a feltámadt demokratikus reményeknek, távolról sem lenne kívánatos fejlemény.
Hiszen csak az iszlám radikálisokat igazolná, akik még távolról sem mondták ki az „utolsó szót”.
Boualem Sansal Algériában élő szociológus a Revue des Deux Mondes című párizsi folyóiratnak adott interjújában felhívta a figyelmet arra, hogy az iszlamisták levonták a tanulságokat a kilencvenes évek fanatikus harcaiból, és intelligens, hatékony hálózatokat hoztak létre. Aggodalomra ad okot, hogy az algériai nép, azon kívül, hogy Buteflika rendszerét a pokolba kívánja, valóban semmiben nem ért egyet, és sokan iszlamista alapon állnak:
„Az iszlamisták sokan vannak és szervezettek. Egyesek dzsihadisták, vagy rokonszenveznek a dzsihád gondolatával. A Muszlim Testvérek aktívak a társadalomban, híveket toboroztak, és pozíciókat szereztek az intézményekben. Mindezeken kívül a jámbor iszlám is elterjedt az utóbbi években. Magam is azt hittem, hogy tíz évi polgárháború után a lakosság már túl van ezen. De épp ellenkezőleg.
Amióta Boutelflika elnök lett, több mecset épült, mint a függetlenség kikiáltása óta.
Boumerdes-ben, abban az egyetemi városban, ahol élek, 2000 előtt nem volt mecset. Azóta nyolc épült, és minden pénteken tele van egyetemi hallgatókkal és tanárokkal. Vidéken az emberek unatkoznak, és az egyetlen dolog, ami szórakoztatja őket, a vallás.”
A színfalak mögött érezni, hogy a mindenható titkosszolgálat, a DRS intenzíven tevékenykedik, keresi Boutelfika utódját. Távolról sem biztos, hogy támogatja Ahmed Gaid Salah-ot, a nemzeti néphadsereg vezérkari főnökét, aki bejelentette, a hadsereg „rokonszenvezik a nép elképzeléseivel”. De ott van még Ali Benflis volt miniszterelnök is, aki szintén utódnak jelentkezett. De egyelőre semmit sem tudni a jelölési folyamatról, és arról, hogy mikor kerül sor a választásra.
Miként lehetne elejét venni annak, hogy az algériai választásokon újra csak a saría, az iszlám törvénykezés bevezetésével kampányoló iszlamista erők kerekedjenek felül, úgy, mint 1992 januárjában? Egy újabb demokratizálódási folyamat kudarca megint véres anarchiába torkollhat. Ami hosszabb időre frusztrálná a jobb sorsra érdemes algériai értelmiséget, és az egész arab világ felvilágosodott erőit.
Arról nem is beszélve, hogy egy újabb polgárháborús konfliktus által generált menekülthullám az Európai Unióban is a végletekig fokozná a feszültséget és a politikai meghasonlást.
A szerző történész.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.