Az Osiris Kiadó gondozásában jelenik meg az Új Nemzedék Pardon-rovata, ahová egy időben Kosztolányi Dezső is írt zsidóellenes cikkeket — igaz, név nélkül.
Az Osiris Kiadó Facebook-oldala osztotta meg a hírt, hogy könyvfesztiváli újdonságaik között fog szerepelni Kosztolányi Dezső sokat vitatott, s kötetben még soha meg nem jelent írásainak gyűjteménye.
A Tanácsköztársaság bukását követően, 1919 őszén Kosztolányi a fajvédő irányzatot képviselő Új Nemzedék című napilaphoz csatlakozott publicistaként, ahol a Pardon című rovatot vezette és részben írta is.
Az egyes glosszák névtelenül jelentek meg, s Kosztolányin kívül Kádár Lehel publicista, Kállay Miklós későbbi miniszterelnök, Lendvai István költő és publicista, valamint a kiadvány egyik társtulajdonosa, a katolikus sajtómozgalom vezéralakja, Bangha Béla jezsuita páter is publikált a rovatban.
Miután a szövegek
radikális politikai nézeteket, alkalmanként antiszemitizmust képviseltek,
Kosztolányit már életében komoly kritikák érték a cikkek miatt, miután felesége egy újságírónak bevallotta, hogy férje a lapba ír.
S noha az író 1921 augusztusában szakított Bangháékkal, még halálát követően is (évtizedeken át) az életmű fekete foltjaként kezelték ezt az időszakot.
Száz évvel az első Pardonok megjelenését követően az Osiris elérkezettnek találta az időt, hogy a hírhedtté vált cikkeket, történelmi–filológiai jegyzetekkel kísérve, a maguk teljességében közreadják.
Az Osiris Kiadó új kötetét a Kosztolányi Dezső élete című nagymonográfia szerzője, Arany Zsuzsanna szerkesztette, illetve látta el bevezető tanulmánnyal és jegyzetapparátussal, a lektorálást pedig Bónus Tibor végezte.
A könyv várható megjelenése április 15.
Óriási felfedezés. Senki nem tudott róla. Kiss Ferenc a monográfiájában (Az élő Kosztolányi, Akadémiai Kk, Bp. 1979) a Pardon-rovatról és annak körülményeiről mindössze 24 oldalon ír (88-112). Máshol, talán a spenótban még idézi is a ciánkális cikket, a rovat jellemzőjeként, elrettentő példa gyanánt, de nem attribuálja Kosztolányi szerzőségét. Nem ismerem az erre vonatkozó legújabb kutatásokat, a stílus alapján elég nehéz szerzőséget bizonyítani, szóhasználati statisztika alapján inkább, ha jól tudom, az utóbbi időben az MI-vel már sok azonosítás sikerült. Könnyen lehet, hogy Kosztolányiné igazat mondott, amikor arra hivatkozott, hogy a férje stílusteljesítményként fogta fel anonim publicisztikai tevékenységét, ahogy az Göndör Ferenc 1921-ben közölt cikkében áll (Kiss Ferenc a teljes szöveget közli a monográfiában), s így nem lehetetlen, hogy egészen vad szövegek szerzősége lesz rábizonyítható.
Ez a kérdés nem véletlenül pont most került az érdeklődés középpontjába, amikor a jelenlegi kormány a keresztény kurzus restaurálásának részeként a szélsőjobboldali szubkultúra egykori idoljait kívánja a nemzeti kánonba beleerőltetni. Ha jól emlékszem, talán TGM hivatkozott először arra, hogy Nyírővel nem az a baj, hogy nyilas volt, mert pl. Kosztolányi a legelvakultabb antiszemitaként is remekműveket alkotott. Az általános megállapítás kétségtelenül igaz, Wagnert ma már Izraelben is játsszák, az viszont számomra kérdés, hogy nem esszencializálás-e, ha Kosztolányit csak úgy besoroljuk az antiszemiták (pláne az antiszemita írók) táborába.
Kosztolányi, aki az első kötetét Négy fal között címmel adta ki 1907-ben, s akit akkor Ady „irodalmi írónak” nevezett, három évvel korábban még az új korszak és az új irodalom vezéralakja kívánt lenni a „koaliciós forradalom” hullámain, a Bácskai Hírlapban közölt vezércikkekben ostorozva a darabont-kormányt. Levelezésében pedig Adyra irigykedett. Minden antiszemitizmus nélkül tartotta magát „vad magyarnak”, aki tiltakozik annak „magyar szidása” ellen, Rákosi Jenő, Tisza István és Horkayné (alias Herczegh Ferenc) érveivel. Pedig 1903-ban azért zárták ki az összes magyar középiskolából, mert az önképzőkör tanár-elnökét egy irodalmi vita hevében lezsidózta, s így magánúton, Pesten kellett leérettségiznie. Kamasz-indulata nyilván nem a családból jött, hanem a korabeli közjogi ellenzék (amelyben ott nyüzsgött az Antiszemita Párt is) retorikájából.
Másodszor és utoljára pedig a 19-21-es zűrzavaros időkben áhította meg újból az (Ady halálával megürült) irodalmi vezér szerepét. Ennek jegyében alakít írószövetséget Szabó Dezsővel (majd vész vele halálosan össze), s lép be az Új Nemzedékbe, a Pardon-rovat névtelenségbe rejtőző szerkesztőjeként és szerzőjeként, vérbeli antiszemita írásokkal. Továbbá lesz szerkesztője a Vérző Magyarország c. antológiának a magyar irredenta reprezentatív kiadványának. Ebből az életrajzi epizódból eredezteti Kiss a költő későbbi apolitikusságát, a „homo aestheticus” elv kidolgozását.
A revízió, mint politikai mondanivaló a későbbiekben nyelvvédő, „nyelvművelő” írásaiban szublimálódik, az antiszemitizmus viszont sehogy. A „faji kérdés” egyáltalán nem foglalkoztatta, az Édes Anna sok szöveghelye árulja el, hogy mind a bolsevik, mind az ellenforradalmi ideológiát a szellemi fölény érzetével szatirizálja. A Mostoha töredékei utalnak arra, hogy a tízes-húszas évek élményei megfejtetlen és megírásra váró sebként éltek benne.
Ha nagyon keresünk, akkor talán egyetlen zsidó karaktert találhatunk műveiben: az Alfa c. novella hőse, Wohl Ödön, parlamenti gyorsíró talán az lehet, s ha így olvassuk a történetet, akkor az éppen az olyan irracionális, ösztönös és megmagyarázhatatlan „ressentiment”-ról szól, mint a rasszizmus és az áldozathibáztatás. Például amikor már gyűlölik a hőst, akkor van, aki már a szagát is érzi. Ez kétségtelenül tartozéka volt a korabeli antiszemita közbeszédnek.
Az életrajz efemer, eltűnik, az életmű megmarad. Kosztolányi életében előfordult antiszemitizmus, az életművében nem. Nyírő novelláiban nem emlékszem rasszista kiszólásokra vagy negatívan ábrázolt zsidókra, az ő életműve nem nyilaspárti képviselősége miatt sorolódik hátrébb a mai irodalmi köztudatban, hanem azért, mert premodern volt egy modern korban. Ő még a kései romantika nyelvén beszélt az eszmények világában élő, a modern gazdaságban margóra került, a városban csetlő-botló parasztemberekről, mint a pályakezdő Mikszáth (A jó palócok) és a korai Móricz (Fillentő, Hét krajcár). Ez az eszményítés már a huszadik században is elavulttá vált, az akkori olvasók sem ismertek magukra benne, hát még a maiak.
Sorry, Kiss Fertenc monográfiájának a címe Az érett Kosztolányí. Az élő Kosztolányi c. kis könyvecskét Devecseri Gábor írta, még 1945-ben.