Izrael-ellenesség, antiszemitizmus, a valóság tagadása, az általánosítás ősbűnné nyilvánítása: a Bolondok hajójának európai és amerikai kabinjait politikailag nem tévesen vélekedők, hanem ellenség lakja.
A maga idejében Kant úgy határozta meg a felvilágosodás fogalmát, hogy az „az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából”. Ez az egyes ember számára nagyon is nehéz lehet, annyira hozzászokott, hogy mások gondolkodjanak helyette, de az egész közösség igenis képes lehet rá, feltéve, hogy a politikai körülmények biztosítják az ehhez szükséges szabadságot.
Kant egyik frappáns képe szerint a kiskorúság többek közt abban nyilvánul, hogy „ha van egy könyvem, ami eszemül szolgál”, miért kéne bármin gondolkodnom. Sokat mondó e kanti írás agyonidézettsége: rengetegen akadnak, akik szembesülve a kérdéssel, miben is áll a felvilágosodás, előrántják ezt az „eszükül szolgáló” kanti szöveget, s miközben kórusban idézik, kétségük nincs afelől, hogy máris kilábaltak kiskorúságukból.
Egyes egyénekről persze tudunk, akiknek sikerült. Itt van mindjárt maga Kant. De hogy egész közösségek szintjén, vagy ahogy Kant fogalmaz, „az ember” szintjén egyáltalában végbe ment-e olyasmi, mint amit felvilágosodásnak nevezünk, az fölöttébb kétségesnek tűnik. A tudományok minden képzeletet felülmúló sikeressége persze ezt látszik alátámasztani, csakhogy Kant nem a tudósokról beszélt, hanem „az emberről”.
Valahogy úgy fest, mintha a felvilágosodás társadalmi és politikai Özönvízként borította volna el a föld nyugati felét, elveszejtve minden romlott és erőszakos intézményt, és többnyire azok hordozóit is.
A bárka azonban, amit ez az Özönvíz emelt a benne rejtőző megmenekülőkkel együtt a hátára, fokozatosan a Bolondok hajójának bizonyult, s a rajta hajózók elért nagykorúságának egyetlen bizonyítéka, hogy se tájolót, se iránytűt nem vettek magukhoz, nehogy az „eszükül szolgálhasson”.
A hajó névadója egy 15. század végi szatirikus költemény, ahol a fedélzet lakói mindössze annyit tudnak, hogy végső úti céljuk Narragónia földje (nagyjából Bolondéria földjének fordítható), ahol végre minden utas elfeledheti az ún. valóságot, és ahol eszméiknek rétjeit bebarangolva eszmékből font koszorúkkal díszíthetik saját és társaik homlokát.
A feltétlen egyetemesség igénye
A hajón mindenki úgy tudja, hogy az Özönvizet megelőző kor egyik legfőbb bűne az az elnyomás volt, amely az állam és az egyház szét nem választottságából fakadt. Ezért is kellett megnyílnia mind a mélység, mind a magasság minden csatornájának. Amíg nem voltak szétválasztva egymástól, az állam nem is gondolta volna, mekkora hiányérzettel kell majd megbirkóznia, s hogy milyen súlyos elvonási tünetei lesznek majd egy napon.
Éppen azon a helyen, ahonnan az egyház mint idegen test kilökődött,
a korábbi egyházfüggőség által hátrahagyott elviselhetetlen ürességérzetet morális alapú ideológiák tömege kezdte kitölteni.
Miközben a szétválasztásra irányuló leszokási késztetés továbbra is hat, ugyanakkor erősen egyházkarakterű nézettörekvések intézményesülnek százával és százával. Mindezen nézetek és eszmék epekedve vágynak arra a napra, amikor az egyházak helyére lépve úgy léphetnének frigyre az elhagyott állammal, mint korábban az egyház. Egyetlen közös vonásukat mindnyájan az immár különválasztott egyháztól örökölték: a feltétlen egyetemességre támasztott igényüket.
Mindaz, ami nem tudja, esetleg nem is igen akarja bebizonyítani magáról, hogy vélt vagy valóságos sérelmei az egyetemes emberiség sérelmei, hanem mindössze fennállni vágyik, viszonylag sérelemmentesen, az az egyetemes emberi jogok gyilkosa.
Kivált ez a helyzet, ha összetűzésbe kerül a morális ideológiáktól már puszta létezésüknél fogva is egyetemesnek tekintett ellenségekkel: tudniillik a nem egyetemes, ám mégis továbbra is létezni óhajtó lényekkel.
Minden eszme, ami egyetemes, örök elhárító csatákat vív a galád nem egyetemessel.
A Bolondok hajóján szándékos feledés borul arra a tényre, hogy mindannak, amit mindközönségesen gondolkodásnak nevezünk, egyik központi eleme az általánosítás, azaz az egyedi esetek általánosítása. Ez bizonyulhat adott esetben tévesnek, de még akkor sem bűncselekmény. A Bolondok hajóján azonban az ősbűn gyökerének minősül.
A valóság mint elutasítandó előítélet
A „minden…” kezdetű mondaton a hamis általánosítást kérik számon, nem azt, hogy hazugság. Ennek alighanem egyik oka, hogy a felvilágosodás által mindmáig favorizált felvilágosító és nevelő tevékenység a téves általánosításon alapuló előítéletekkel szemben hatékonynak minősíthető, a hazugsággal szemben azonban tehetetlen. Logikailag kizárólag az igaz-hamis megkülönböztetést ismeri, holott a hazugság egy létező, harmadik minőség. Például a középkori járványok visszavezetése átokra vagy rosszindulatú varázslatra, tudatlanságból fakadó tévedés volt.
Okozójuk rendszeres azonosítása a zsidókkal azonban nem része ennek a téves tudásnak, hanem alásüllyedt kultúrjav, egy a zsidókkal szemben hazug világképből eredő hazugság.
Innen fakad, hogy a biológiai és járványtani ismeretek fejlődése csak átterelni képes ezt a hazugságot pl. a világgazdaság vagy a világpolitika területére.
De nemhogy felszámolni, de még komoly mértékben korlátozni sem képes, merthogy nem hamis vagy téves tudás, nem hamis általánosítás. Ahogyan nem téves általánosítás volt a keresztény vér iránti szükséglet a macesz sütéséhez, vagy mai példával élve nem téves általánosítás az izraeli rabbiktól kiadott felhívás kútmérgezésre (ez az állítás ihlette az EU-Parlamentet hosszan tartó állva ovációra).
A Bolondok hajójának utazói előtt mind gyakrabban a valóság maga jelenik meg mint elutasítandó előítélet. Szegény valóságot ugyanis védtelenné teszi az általánosításokat elutasító közvélemény előtt, hogy csakugyan tele van általános jelenségekkel.
Így például, jóllehet az iszlám terrorizmus évtizedek óta járványszerűen terjed a világban, ugyanilyen tempóban terjed magának a járványnak a rögeszmés tagadása, és annak eltökélt állítása, hogy a járvány minden egyes áldozata – és tettese – különálló egyedi eset.
„Járványok pedig nincsenek”, állította talán e hajó valamely régi királya.
Aki pedig az ellenkezőjét állítaná, vagy akár csak kételkedne, az nem létező összefüggések tudatos kiagyalója és terjesztője: tömören eretnek. Ide tartozik pl. annak hangsúlyozása, hogy a terrortámadások veszélye eltúlzott (mármint az eretnekek részéről), hiszen statisztikailag sokkal valószínűbb, hogy közlekedési baleset áldozatává váljunk, mint merényletévé. Valamilyen rejtélyes okból ez az érvelés sosem jelenik meg az iskolai lövöldözések alkalmával.
Elmosódó határok
Miközben igen gyakran jön szóba az EU néhány keleti államának tisztán taktikai – és ilyenként viszonzott – szövetségkeresése Izraellel, alig vagy sehogy sem jön szóba a nyugati térfél – egyáltalán nem taktikai, hanem elvinek tűnő – ellenségessége a zsidó állammal.
Irán támogatása Amerikával (és Izraellel) szemben, a ragaszkodás olyan képtelenségekhez, mint pl. hogy a Hezbollahnak van egy politikai szárnya, ami nem terrorista, az UNESCO-ban történő rendszeres megszavazása mindannak, ami a zsidóság és a kereszténység történeti helyszíneit, és implicite szereplőit is, palesztin-iszlám szent helyeknek minősíti, nyilvánvalóvá teszik, hogy
a Bolondok hajójának európai kabinjait politikailag nem tévesen vélekedők, hanem ellenség lakja.
Már persze ha egyedi tények sokasága megenged némi általánosítást.
És nagyjából egy egész évtizede szembeötlő, hogy az amerikai Demokrata Párt hangadó elemei is rátérőben vannak a brit Labour útjára. Miután a legutóbbi kongresszusi választáskor több fiatal és igen népszerű muszlim, illetve magát szocialistának hirdető képviselő is tagja lett a képviselőháznak, ismeretes módon Nancy Pelosi közülük választotta ki Ilhan Omar, szomáliai muszlim politikusnőt, hogy képviselje pártját a befolyásos Külügyi Bizottságban.
A képviselő sorozatos megnyilvánulásaival világít rá az antiszemitizmus és az ún. Izrael-kritika közti határok alig- vagy egyáltalán nem létezésére (ugyanez jellemzi amúgy palesztin származású társát, Rashida Tlaibot is).
Mindketten az Amerika és Izrael közti külpolitikai viszonyt teszik kritikájuk tárgyává, amit természetesen nyomban követ a kritikára válaszolók (valamiért többnyire zsidók) elfogultságára, esetenként kettős lojalitására, magyarul az Amerikát érő nyomasztó zsidó befolyásra történő hivatkozás. S végül a mindent vivő kártya felmutatása: az őket bírálóknak az ő muszlim voltukkal van bajuk.
Rendszerszintű rögeszmék
Tekintve, hogy kivált a saját helyett egy idegen ország iránti elkötelezettség vádja még a saját párton belül is morgolódást váltott ki, Pelosi egy antiszemitizmust elítélő kongresszusi határozat tervével állt elő. Jóllehet ez a javaslat csupán a Bolondok hajójának Európában szokásos útját követte volna, azaz azt a nézetet, miszerint a hazaárulás burkolt vádja éppúgy csak egy elvetendő előítélet, mint teszem azt az a Közel-Kelet térkép Tlaib képviselőnő irodájában, amin Izrael helyén egy hatalmas Palesztina nevű ország áll.
Szavak állnak szemben szavakkal. Ráadásul az efféle határozatok által rendszerszinten alkalmazott rögeszmék is rögvest felmerülnek: például, hogy ezen „előítéleteknek” az a fő baja, hogy igen „sértőek”. Vagyis egy jól irányzott bocsánatkéréssel lerendezhetők, hiszen megsérteni senki nem akart senkit, csak úgy kicsúszott.
Ekkor azonban az elítélő határozat tervén nem kisebb személyiség ütött jókora rést, mint Linda Sarsour palesztin-amerikai emberjogi aktivista, iszlám feminista, a Women’s March fő szervezője, akinek igen népszerű politikai köréből sokan rendre ugyanúgy távoztak az utóbbi időben, mint Corbyn pártjából Angliában.
„Nancy egy tipikus példája annak a fehér feministának, aki úgy tartja fenn a patriarchátust, hogy elvégzi a hatalmon lévő fehér férfiak helyett a piszkos munkát. Isten őrizz, hogy a férfiak felizgassák magukat! – nem kell aggódni, Nancy kimenti őket egójuk megrázkódtatásai elől” –
írja Sarsour. A tervezett határozat megosztaná a „bázisunkat”, és egyengetné a Republikánus Párt útját a 2020-as választáskor.
Személyesen rendkívül valószínűtlennek látom, hogy Linda Sarsour valaha is olvasta volna a II. Vatikáni Zsinat belső vitáinak lefolyását, vagy akár csak a végső zsinati határozat szövegét, úgyhogy az egybeesések egyedül a Bolondok hajóján uralkodó egyetemleges viszonyoknak tulajdonítandók.
„Nem szándékosan antiszemita”
Mint ismeretes, a zsinat (1962-65) összehívóinak eredeti elképzelése az volt, hogy a Nostra Aetate című deklaráció egy teljesen különálló, önálló fejezetben szakítson az egyház zsidóellenes tradícióival. A rendkívüli belső ellenállás azonban több éves viták árán elérte, hogy ne kapjon a judaizmushoz és a zsidó néphez való egyházi viszony önálló fejezetet, hanem iktatódjék be egy, Az egyház viszonyáról a nem keresztény vallásokhoz című általános fejezetbe, és ott is csupán a harmadik tételként A különböző vallások, majd A muszlim vallás című részek után.
Linda Sarsour így folytatja:
„Határozatot akartok? Akkor ítéljétek el a bigottéria minden formáját. A bigottság minden formája elfogadhatatlan! Nem hagyjuk, hogy ránk kenjék, és szembefordítsanak bennünket egymással. Mi Ilhan Omar képviselő mellett állunk.”
Most már csak az maradt hátra, hogy a kongresszus demokrata párti – többségi – frakciója megállapítsa, hogy Ilhan Omar képviselő „nem szándékosan antiszemita” (Nancy Pelosi), következésképp nem gyűlöl senkit, következésképp megnyilvánulásai sem minősíthetők gyűlöletbeszédnek.
Kivált azért sem, mert ezek után a kongresszus elsöprő többséggel megszavazott egy gyűlöletbeszédet elítélő határozatot, amely az antiszemitizmus mellé taxatíve elsorolja az iszlamofóbiától kezdve a faji, nemi és a szexuális irányultságot érintő mindennemű „rasszizmust” is.
„Ha van egy könyvem, ami eszemül szolgál”, írta valamikor Kant gúnyosan. Ezen azonban már túl vagyunk. Ha egy könyv sem szolgál eszemül, akkor akár sok-sok könyvet is elolvashatok. Bár felesleges. Elegendő, ha kézhez kapom az erkölcsileg elítélendő tulajdonságok ábécé-rendbe szedett listáját.
Hanem a legmegfelelőbb forma alighanem az volna, és talán a jövő is ebbe az irányba mutat, ha a Bolondok hajóján valamely központi kajüt előtt árusítanának ilyen elítélő határozatokat, amik közül mindenki – szerény áron – megvásárolhatná azt, amelyik az általa vallott gyűlöletfajtát ítéli el. Ha egy ilyet sikerül vennie, megtette, amit az ember egyáltalán megtehet annak érdekében, hogy megtisztuljon a gyűlöleteitől.
Már csak a szóban forgó kereskedelmi kajüt feliratát kéne megtalálni: „Búcsúcédulák itt kaphatók”.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.