Egyetlen esettanulmányt szeretnék bemutatni és röviden körbejárni, mert az amerikai külpolitikának egy speciális vakfoltjáról lebbenti fel a fátylat.
Az elmúlt cikkeimben gyakran használtam azt a kifejezést, hogy „technokrata arrogancia”, de ez nem a klasszikus emberi gőgöt jelenti, hanem egy rendszerszintű hibát, ami folyton folyvást előbukkan a diplomácia zárt világában.
Nem magáról az 1979-es iráni forradalomról akarok írni, hanem az azt megelőző amerikai államgépezet működésében rejlő egy bizonyos csapdáról.
Az iráni forradalom prelűdje legalább hat különböző síkon zajlott, ahogy a világon minden más társadalmi, politikai esemény.
1. Az első és legfontosabb az Irán belpolitikai zűrzavar volt, ahol a sah rendszerével élesen szemben állt az ellenzék és a társadalom, amit végül kiválóan lovagolt meg a párizsi emigrációban élő Khomeini.
2. A másik színtér az USA, ahol a különböző állami intézmények, Külügy, Fehér Ház, Pentagon és a Nemzetbiztonsági Tanács vívta a maga hierarchiai és presztízs harcait.
3. A harmadik tér a nagyhatalmak érdekrendszere, mint akkor a Szovjetunió, vagy az európai ellenérdekelt államok, mint például Franciaország, ahol a Quai d’Orsay-ban (a francia külügyminisztériumban – a szerk.) felmerültek olyan gondolatok is, ha Khomeini győzne Párizsból, esetleg befolyást szerezhetnének Irán felett az amerikaiakkal szemben.
4. A negyedik szín, maga a trónkövetelő Khomeini és köre, illetve a szenzációhajhász sajtó, a BBC különös elegye, ami akaratlanul hatalmas hátszelet adott Khomeini tevékenységének.
5. Az ötödik lépcső a közel-keleti szövetséges államok elvárásai az USA felé és a revizionista erők stressztesztje
6. Végül az amerikai titkosszolgálat laboratóriumai, ahol a különböző ügynökségek (CIA, DIA) egymással versengve a legkülönféle módon elemezték a jeleket.
Iráni válság, döntésképtelen amerikai külpolitika
A katasztrófát éppen az okozta, hogy a döntéshozatali lánc technokratáinak sosem érdekük átlátni az egész struktúrát. Csupán a saját hivatalukra, annak holdudvarára és lobbitevékenységére koncentrálnak. Mindig ez a silómentalitás a rendszer leggyengébb láncszeme, amikor az állami intézmények és azok különböző részlegei elszigetelten működnek egymástól, nem osztják meg az információkat, és saját részcéljaikra fókuszálnak az államérdek helyett.
Ezért vannak a hivatalok felett álló közvetlen tanácsadók, Jimmy Carter elnöksége alatt Zbigniew Brzezinski. De hogy ne legyen ilyen egyszerű az élet, az elnök körül legyeskedő tanácsadók között is van egy mély rivalizálás, sok esetben módszertani megosztottsággal fűszerezve.
Egy elnöki tanácsadónak és körének az lenne a dolga, hogy egyrészt átlássa a különböző külpolitikai síkokat, a saját kormányzati szerveinek lobbitevékenységét és ezen dimenziók mentén képes legyen egy bel- vagy külpolitikai válság esetén A, B, C terveket lerakni az elnök asztalára.
Na, hát ez nem történt meg az iráni forradalom előtt. Történt azonban egy csomó baki, ballépés, bizonytalanság, véletlen, de a legrosszabb az amerikai adminisztráció döntésképtelensége volt.
Támogassa-e a sah rendszerének fenntartását akár katonai áron vagy sem? Megéri-e ez az amerikai kormánynak? Mit fog szólni a világ? Mi van, ha Khomeinivel jobban lehet majd együttműködni, mint a sahhal?
De nézzük a technokrácia vakfoltját a legalsóbb szinten, hogy pontosan értsük, hol csúsznak el először a dolgok.
Carter elküldte Robert Huysert, a légierők tábornokát (Pentagon), azzal a feladattal, hogy biztosítsa az iráni vezérkart: Washington nem hagyja, hogy a tömeg kezére kerüljenek, és megígérte, hogy a Bahtijár-kormány vagy a katonai támaszpontok elleni erőszakos támadások első jelére a Carter-adminisztráció támogatni fogja őket.
Nem voltak sem kész válaszok, sem kész tervek
Az iráni tábornokok azonban nem vehették ezt a hírt komolyan, hiszen Meshed és Iszfahán városai már az ellenzékiek kezére kerültek.
Huysernek három kérdést tett fel az iráni vezérkar:
1. Útját állják-e az amerikaiak Khomeininek?
2. Tudják-e fékezni a BBC adásait?
3. Fel tudják-e tartóztatni Khomeini magnószalagjait, beszédeit, amik elözönlötték és felforgatták Iránt?
Mivel nem voltak rá sem kész válaszok, sem kész tervek, a tábornokok arra a következtetésre jutottak, hogy az USA nem fogja megmenteni őket. Azonban, hogy pozíciójukat és Washington bizalmát az utolsó pillanatig megőrizzék, átváltottak a bürokratikus túlélő üzemmódra. Az iráni tábornokok megtanulták, hogyan nyerhetik el feletteseik bizalmát, ha állandóan biztosítják őket, hogy minden rendben van.
Amikor Huyser a politikai helyzetről kérdezte a véleményüket, azt mondták neki, amit hallani akart. Minden rendben van, szilárdan állnak a sah és Bahtijár-kormány mögött, a fegyveres erők érintetlenek.
Amikor azt kérdezte, hogy szükséghelyzetben gyorsan végre lehet-e hajtani egy katonai akciót, biztosították, hogy órákon belül meg tudnak indulni.
Így aztán Huyser igen biztató értesüléseket juttatott a Fehér Házba, csakhogy a Pentagonba leadott információi nem voltak pontosak, mert a fegyveres erők már a felbomlás stádiumába jutottak.
Mindezen túl Huysernek nagyon kevés kapcsolata volt a forrongó iráni realitásokkal, az információit kizárólag a tábornokokkal folytatott megbeszéléseiből merítette.
A Fehér Ház döntő hibája
A helyes képet William Sullivan nagykövet (külügy) vázolta fel, aki tudta, hogy a mullahok egyre erősödnek, a hadseregben egyre nagyobb méreteket ölt a dezertálás, Sápúr Bahtijár miniszterelnöknek pedig minimális támogatást sem sikerült szereznie a nép körében. A tömegek az ajatollah oldalán állnak, s minden nappal csökken a hadsereg iránti tiszteletük és félelmük.
A Fehér Ház azt a jelentést hitte el, ami a szőnyeg alá söpörte a problémát és igazolta a saját elhibázott stratégiáját.
Ez a bürokratikus vakság volt az a fő tényező, ami miatt az USA képtelen volt időben lereagálni vagy kezelni az 1978-as iráni eseményeket és mederben tartani a politikai és társadalmi elégedetlenséget. A végén ráadásul még Huysert léptették elő, míg Sullivant eltávolították.
Mi ebből a konklúzió mára Iránnal és az IRGC-vel kapcsolatban? Khomeini és a Forradalmi Gárda pontosan látta, hogyan csúszott szét a Pahlavi-monarchia rendszere. A sah akkor bukott meg, amikor a titkosszolgálat és a hadsereg elkezdett kihátrálni mögüle és átállni a forradalmárok oldalára. (Nem feltétlen az elveik miatt, hanem a pragmatikus túlélésért. Így is a sahot szolgáló tábornokok közül csupán öten élték túl a későbbi tisztogatásokat.)
Az IRGC pontosan ezt a két gyenge pontot biztosította túl az ideológiai terrorral és a párhuzamos gazdasági-katonai-titkosszolgálati hatalom kiépítésével, hogy bebetonozzák a rendszerüket.
Dr. Kornéli Beáta összes cikkét elolvashatja itt. Képünkön iszlamista tömeggyűlés Khomeini ajatollah portréjával, 1979-ben, Teheránban. Fotó: Kaius Hedenström / EPU / AFP.
dr. Kornéli Beáta összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
