Két évvel a Hamasz barbár támadása, és az élő izraeli túszok szabadulása után, érdemes megvizsgálni a pillanatnyi helyzetet: valóban vége van a háborúnak, ahogy a Trump nyilatkozta, vagy csak egy újabb fejezetet nyitunk?
Amichay Mihály Éva új sorozata, amely Zvi Yehezkeli izraeli újságíró heti stúdiumai alapján készül. A sorozat célja, hogy az európai műveltségű emberekkel megismertesse a Közel-Kelet világának mélységeit, összefüggéseit. Az előzők részek itt olvashatók. A mai részben az izraeli és közel-keleti béke kilátásairól lesz szó.
Ki győzött ebben a háborúban?
Aki ismeri a Közel-Keletet, annak kétségei támadnak afelől, hogy beköszöntött a béke. Miközben az izraeliek örömteli sorfalat álltak a hazaérkező túszoknak, Gázában nyilvános kivégzést tartott a Hamasz az “ártatlan civilek” éljenzése közepette. Ne feledjük, minden konfliktus alapja a szándék és a képesség összhangja. A Hamasz képessége ugyan csökkent, de a szándék a zsidók elpusztítására aligha.
A háború célját Netanjahu két elemként jelölte ki:
- a túszok hazahozatalában,
- a Hamasz megsemmisítésében.
Mindezidáig a második cél nem teljesült és valójában. Az első is csak részben, hiszen a holtesteknek csak egy része érkezett vissza. A Hamasz továbbra is húzza az időt a holttestek visszaszolgáltatásával, miközben teljes gőzzel igyekszik megsemmisíteni a belső ellenzékét. A tűzszünet másnapjától a Hamasz bepróbálkozik: először gyerekeket küldött a demarkációs vonalon túlra, akiket az IDF katonái viszatessékeltek, aztán 5 fegyveres követte őket, akiket a katonák lelőttek – komolyan vesszük a határ sértetlenségét.
Ennek a háború előtti időkből való keserű tapasztalata van: a katonai jogtanácsos megtiltotta, hogy a határt övező biztonsági sávba belépőket lelőjjék a katonák. 2021-ben a Hamasz civileket vezényelt a ide, és miután látta, hogy a katonák nem reagálnak, káoszt teremtve egy fegyveres közvetlen közelről lőtte fejbe Barel Chadria Smueli határőrt.
Nem véletlen, hogy az igazságügyi reform egyik kritikus pontja az ügyészség, azon belül a katonai ügyészség ellenséggel megengedő szerepének korlátozása, amit a háború során történtek még inkább előtérbe helyeztek.
Most tehát a nagy kérdés, hogy reagál Izrael az egyezség megszegésének “apró mozzanataira”. A Hamasz viselkedése várható volt – ezzel mérik be, hogy mennyire komolyan vehető a megállapodás, hol tudják lényegi kérdésekben is a maguk javára fordítani az izraeliek “lazaságát”. Tanulni kell a múltból: amikor Arafat két nappal az Oslói megállapodás után dzsihádról beszélt a gázaiaknak, akkor az izraeliek azzal magyarázták, hogy ezt csak a saját embereinek mondja, nem kell komolyan venni. A későbbi történések bizonyítják, hogy nagyon is komolyan kellett volna venni.
A Trump-terv a Nyugat fogalomrendszere szerint született. Sikeressége azon múlik, hogy mennyire képes a Közel-Kelet szokásai szerint szankcionálni.
Az izraeli hírszerzés elaltatása
Yehezkeli szerint a Hamász éveken keresztül, módszeresen “elaltatta” az izraeli, katonai hírszerzést. A világ legjobb hadserege sem tudja legyőzni az ellenséget alvás közben.
A hadviselés sikere sok esetben a meglepetés erején dől el. Tagadhatatlan, hogy a Hamasz meglepte Izraelt 2023 október 7-én. A személyes felelősség kérdésén túl, aminek az aktualitása lassan elérkezik, egyértelműen megállapítható, hogy az ok, az általános vélekedés arról, hogy a Hamasz “nem érdekelt” az összetűzésben. Ennek az általános feltételezésnek az alapja a “magunkból indulunk ki” gondolkodás.
Az a hiedelem, hogy a gázaiak is alapvetően csak jobban akarnak élni és ehhez békét szeretnének.
A mentalitásbeli különbség a háború folyamán is éreztette hatását: óriási dilemma volt mindvégig, hogy mi a fontosabb, milyen célt kell előbb elérni: a túszokat kiszabadítani vagy a Hamasz katonai erejét megsemmisíteni.
A terroristák teljes mértékben kihasználták a zsidó etika szabályait, miszerint a túszokat meg kell menteni.
Nemcsak az élő túszokat, hanem a halottakat is haza kell hozni! Ez motiválta az IDF harci cselekményeit, ezért haladt lassan a terület megtisztítása. Az IDF technológiai előnye nem sokat ért az alagutakban rejtőző dzsihádistákkal szemben. Ezért voltak nagyok az izraeliek veszteségei is. Egészen más a helyzet most, hogy legalább az élő túszok nincsenek Gázában.
Összességében elmondhatjuk, hogy az elmúlt két év során a nemzeti érdekek (a Hamasz megsemmisítése) háttérbe szorultak az egyéni érdekekhez (a túszok életének megmentése) képest.
Az ébredés
A háború két éve alatt azonban egyértelműen “felébredtünk”, ami a környező ellenségekkel szembeni harcot illeti. A fordulatot egyértelműen a csipogó-hadművelet jelentette, amit valójában egy külső körülmény kényszerített ki, ahogy azt Benjamin Netanjahu 2025. október 18-i interjújában elmondta: a Hezbollah elküldött néhány csipogót Iránba bevizsgálásra, és ha ott kiderült volna titkos rendeltetésük, évek előkészítő munkája veszett volna kárba. Ugyanakkor, a csipogók felrobbanása a fizikai káron kívül igen fontos tudati változást eredményeztek, amit a további IDF hadműveletek kihasználtak. Bár a Hezbollahhal született egy megállapodás, most már az izraeliek nem hisznek a papír erejében, módszeresen megtorolnak minden határsértési kísérletet.
Tanulsággal szolgálhat az a tény, hogy ahol megelőző csapást mértünk az ellenségre, ott nyertünk, ha pedig megvártuk az ő támadásukat, akkor a győzelem is keserves, sok-sok áldozatot követelő volt. Szomorú tény, hogy az 1973-as jom kippuri háború tanulságát elfelejtette a katonai és a politikai vezetés is. A csipogó hadműveletet hatalmas vita előzte meg, komoly nézeteltérések voltak a kabinetülésen, de szerencsére Netanjahu és a Moszad akarata győzött.
A Trump-terv második felvonása, a Hamasz lefegyverzése és Gáza újjáépítése elég problematikus. Egyfelől olyan nincs a Közel-Keleten, hogy egy fegyveres csoport csak úgy letegye a fegyvert, ami az életben maradását biztosítja. Másfelől a Hamasz nemcsak Gázában létezik, hanem Jehuda és Somron arab településein is. Nem véletlenül nem tart választásokat Abu Mázen, mert tudja, hogy az elveszítené és a Hamasz ott is legitim hatalomra jutna. A béke nemzetközi garanciáját biztosító államok pedig vagy gyengék (Franciaország, Nagy-Britannia, stb.) vagy alkalom arra, amiben jóideje érdekeltek – hogy befolyásukat kiterjesszék a térségben: Katar és Törökország.
Ha pedig nem sikerül a Hamasz hatalmának megsemmisítése, akkor ez a véres háború is csak egy fordulója volt az arab-izraeli konfliktus évszázados történetének, békéről semmiképp nem lehet beszélni.
A megoldásnak azt a módját, amit, a háború előtt jobboldali szélsőségként emlegettek, amit megvalósítani lehetetlen, ma már a baloldalról jobbra tartó írónő, Irit Linor is hangoztat, és nem ő a ritka kivétel: “kibus, girus, hitjasvút” (כיבושת גירושת התיישבות), magyarul: a terület elfoglalása, a gázaiak szétszórása a világban, hogy kigyógyuljanak a terrorból, és virágzó, zsidó települések létrehozása a térségben, ahogy a 2005-ös kivonulás előtt volt.
Ez lenne a béke receptje. Netanjahu azt mondta, hogy ez ma nem reális. Hogy ez mennyire megvalósítható azt a jövő dönti el, de az biztos, hogy a háború nagyon sok izraelinek megerősítette a zsidó identitását. Vagy ahogy Zvi Yehezkeli mondta: felébredtünk.
Ez az írás eredetileg a szerző saját oldalán jelent meg, és az engedélyével került közlésre.
Amichay Mihály Éva összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
