Két évvel a 2023. október 7-i terrortámadás után, október 5-én méltóságteljes megemlékezést tartottak Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban a Kidma, a Keren Hayesod, a Mazsihisz és Izrael magyarországi nagykövetsége közös szervezésében. Helyszíni beszámoló.
A We Will Dance Again című, Yariv Mozer Emmy-díjas dokumentumfilmjének levetítése előtt felolvasták a Hamász által fogva tartott 48 túsz nevét, majd egyperces néma főhajtással emlékeztek meg az október 7-én meggyilkolt áldozatokról.
A nevetés sikollyá vált: a Nova Fesztivál lett a Hamász-vérengzés első célpontja október 7-én
Az eseményen részt vett Bóka János, az európai uniós ügyekért felelős miniszter, Moran Birman, Izrael nagykövetségének helyettes vezetője és Grósz András, a Mazsihisz elnöke. Több mint 400-an voltak jelen az eseményen.
A We Will Dance Again című, Emmy-díjas dokumentumfilm több mint egy tucat túlélő megrendítő vallomását fűzi össze. Percről percre idézik fel, hogyan sikerült életben maradniuk – elbeszéléseiket saját felvételeik egészítik ki: némelyiket az áldozatok azonosításához készítették, másokat szeretteiknek küldtek, vagy egyszerűen tanúságul a történelem egyik legsötétebb napjáról.
A filmben a Hamász terroristáinak testkameráiból származó felvételek is szerepelnek – hátborzongató bizonyítékai annak, hogy az elkövetők nemcsak elkövették, hanem büszkén dokumentálták is tetteiket.
2023. október 6-án még több ezren táncoltak együtt a Nova Fesztiválon, hogy ünnepeljék a zenét, a szerelmet és az életet. Másnap hajnalban, 6 óra 29 perckor, rakéták hasították át a sivatag feletti eget, és a nevetés pillanatok alatt sikollyá vált. A békés ünneplés pokollá változott, amikor fegyveres terroristák százai rontottak a helyszínre.
A fesztivál résztvevőinek közel tíz százaléka – 411 ember – életét vesztette, 43-at pedig túszul ejtettek.
A film egyik legerősebb üzenete, hogy a fiatalok teljesen felkészületlenek voltak a rettenetre. Sokan euforikus hangulatban, ital vagy drog hatása alatt voltak, és másodpercek alatt kellett élet-halál döntéseket hozniuk a káoszban. De ebből a pusztításból mégis megszületett valami, amit a terror sem tudott elvenni: a bátorság, a kitartás, és a megtörhetetlen ígéret – újra táncolni fogunk.
„Mintha a poklon mentünk volna keresztül – vagy még annál is rosszabb”
A vetítést követően Kárpáti Judit újságíró beszélgetett M. Dorinával, a Nova Fesztivál magyar túlélőjével, aki nem zsidó, és nem is izraeli, mégis – mint fogalmazott – „a Hamász brutalitása senkit sem kímélt.”
Dorina Izraelbe utazott, hogy részt vegyen legjobb barátnője, Annamária és vőlegénye, Amit T. esküvőjén. Két nappal később csatlakoztak a Nova Fesztiválhoz, hogy együtt ünnepeljenek. Amikor a Hamász támadása megkezdődött, hajszálon múlt az életük: figyelmen kívül hagyták a rendőrség utasítását, hogy a Re’im katonai bázis felé menjenek – amelyet a terroristák elsőként foglaltak el –, és Amit ösztöneire hallgatva az ellenkező irányba menekültek.
Autójukat több lövés érte, mégis csodával határos módon eljutottak egy másik bázisra. Ott több mint fél napig rejtőztek tizennégy emberrel együtt egy parányi szobában, teljes csendben, miközben odakint az IDF katonái harcoltak a terület visszafoglalásáért. A Hamász terroristái gránátokat dobtak az épületbe, az ajtókat is belőtték, de soha nem jutottak be abba a szobába, ahol Dorina és a többiek bujkáltak.
Csak hajnalban, kettő óra körül kísérték ki őket a katonák. Innen órákon át tartó, megrázó autóút várt rájuk: a mészárlás helyszínein keresztül jutottak haza, miközben az égbolton rakéták szelték át az éjszakát.
Amit később a Szabad Európának így fogalmazott:
„Olyan volt, mintha a poklon mentünk volna keresztül – vagy még annál is rosszabb. El sem lehet képzelni.”
A történet azonban nem ért véget tragédiával. Azóta Annamária és Amit – akik mindketten túlélték a támadást – kisgyermeket köszöntöttek a családjukban, ami az élet diadalát jelképezi a halál felett.
Amit hozzátette: a saját élményein és holokauszt-túlélő nagyszülei tanításain keresztül megtanulta, hogyan lehet az életet szeretni még a gonosz közepette is. „Október 7-én úgy éreztem, mintha a Call of Duty videojátékba csöppentem volna – csak fegyver nélkül. Civilek voltunk, akik megpróbáltak kijutni a csatatérről.”
Arra a kérdésre, hogyan történhetett meg egy ilyen támadás Izrael katonai fölénye ellenére, Amit így válaszolt:
„Tudjuk a választ, de még nem jött el az ideje, hogy erről beszéljünk.
Amikor minden túsz hazatér, és Izrael megkezdi a gyógyulást, akkor tehetjük fel a kérdéseket. Most még háború van – a gyógyulás pedig messze.”
Amit végül Golda Meir szavaival zárta gondolatait: „A béke akkor jön el, amikor az arabok jobban szeretik gyermekeiket, mint amennyire minket gyűlölnek.”
Auschwitztól Jeruzsálemig – a zsidó remény töretlen szála
Sokak számára az október 7-i tragédia fájdalmasan ismerős visszhangot keltett: a zsidó történelem korábbi borzalmait idézte fel.
2018-ban lehetőségem nyílt, hogy iskolámmal részt vegyek az Élet Menetén (March of the Living) Auschwitzban – egy felejthetetlen, megrendítő tapasztalat volt. Kétnapos utunk során, ahogy Reuven Rivlin, Izrael tizedik elnöke fogalmazott emlékbeszédében:
„A halálból az életbe meneteltünk. A holokauszttól az újjászületésig. Auschwitzból Jeruzsálembe.”
Élesen él bennem az első látogatás emléke: ahogy végigsétáltam azon a helyen, ahol a történelem egyik legsötétebb népirtása zajlott. A súly szinte elviselhetetlen volt – fizikailag rosszul lettünk, hányinger gyötört attól a tudattól, hogy másnap vissza kell térnünk a menetre.
Ez a testi rosszullét – a gyűlölet nyers valóságával való szembesülés – bennem visszhangzott tavaly szeptemberben, amikor a Nova Fesztivál mészárlásának helyszínén álltam, és ismét előtört bennem október 5-én, a We Will Dance Again című film vetítése közben. A film felvételei – melyek nagy részét maguk az elkövetők rögzítették – felfoghatatlan brutalitást tártak a nézők elé. Arra emlékeztettek, hogy az antiszemitizmus, amely egykor Auschwitzot táplálta, nem tűnt el – csak új arcot öltött.
A legmeghatóbb pillanat akkor érkezett el, amikor elhagytuk a tábort, és felcsendült Izrael himnusza, a Hatikva – héberül: Remény. Ott állva, hallgatva, ahogy a remény visszhangzik azon a helyen, amely valaha a teljes kétségbeesést jelentette, megértettem, mit jelent igazán a töretlen szál Auschwitz és Jeruzsálem között: a zsidó nép örök, megingathatatlan reménye, amely minden sötétségen át a fény felé vezet.
„Új napra ébredünk – az élet győz a sötétség felett”
Ahogy egy hozzám közel álló holokauszt-túlélő egyszer mondta: „Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a zsidó nép kiirtása újra megtörténhet – az ilyen borzalmak mindig váratlanul jönnek. Most, hogy tudjuk, ez lehetséges, tisztában kell lennünk azzal, mi zajlik a világban, és nem szabad abban bízni, hogy a dolgok majd maguktól jól alakulnak.”
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idővel azután, hogy Auschwitz földjén álltam, ismét tanúi leszünk a zsidó nép elleni legvéresebb napnak a holokauszt óta.
És mégis – ahogy Yuval Raphael, a Nova Fesztivál túlélője és Izrael képviselője a 2025-ös Eurovíziós Dalfesztiválon énekelte „New Day Will Rise” című dalában:
„Új napra ébredünk, az élet megy tovább,
Mindenki sír, ne sírj egyedül,
A sötétség elhalványul, minden fájdalom elmúlik,
De mi maradunk, még ha te búcsút is intesz.”
Bár az élet megy tovább, örökké emlékezni fogunk azokra, akiktől október 7-én brutálisan elrabolták az életet.
A túlélők ereje, és mindazoké, akik a gyűlölet helyett az életet választották, élő bizonyítéka annak, hogy az élet diadalmaskodik a halál felett, a kétezer éves remény pedig a sötétség felett – hogy a zsidó nép szabad nemzetként élhessen saját földjén, Sionban és Jeruzsálemben.
Ez a remény – amelyet a Hatikva, Izrael himnusza fejez ki – hetvenhét évvel ezelőtt valóra vált, amikor a zsidó nép ismét képes lett megvédeni önmagát és otthonát.
Az október 7-i áldozatok emlékét örökké megőrizzük. Emlékükből fakadjon áldás!
Ezt a cikket szerkesztőségünk az ünnep beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
Sugár Sáron összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
