A nyugati kormányok újra és újra félreértik a Közel-Keletet, mert mindenáron a saját szemüvegükön keresztül akarják látni a konfliktust. Úgy képzelik, hogy ez földről, jogos határokról és tárgyalásokról szól. Vajda Tamás írása.
A valóságban azonban a mentalitás gyökerét egy vallási doktrína adja: az “iszlám felsőbbrendűség” eszméje. Egy olyan világnézet, amelyben a politikai, társadalmi és katonai cselekvés mind vallási alapelvekből fakad – és nem a pragmatikus kompromisszumból. Európa maga csak évszázadok véres pusztításai árán szabadult ki ebből a gondolkodásmódból. A keresztes háborúktól a harmincéves háborúig a kontinens vallási konfliktusokban vérzett el, míg végül a 18. századtól elkezdett olyan civilizációt építeni, ahol a vallást elválasztották a kormányzástól, és ahol a józan ész, a diplomácia és a jog vette át a szent háborúk helyét. Ez a hosszú történelmi folyamat teremtette meg a mai szekuláris demokráciákat.
Jóemberkedő jogfitogtatók
Starmernek, Macronnak, Sáncheznek, Albanesének és Carney-nak végre meg kellene értenie, hogy a Közel-Kelet nem ment keresztül ezen az átalakuláson.
A térség muszlim közösségeiben a vallási keretek ma is alapvetően meghatározzák az identitást és a mindennapi létet – teljesen másképp, mint a Nyugat által istenített polgári jogok, tulajdon és intézmények modellje. Ennek figyelmen kívül hagyása nem pusztán naivitás – ez erkölcstelen felelőtlenség, amely elvakítja a döntéshozókat a konfliktus valódi természetének felismerésére, és veszélyes illúziókhoz vezet.
Ez a félreértés magyarázza azt is, hogy miért omlik össze a multikulturalizmus a Nyugaton.
A vezetők azt képzelik, hogy Európa ötszáz éves küzdelmét a vallási uralom megszelídítésére bele lehet sűríteni két évtizednyi „integrációs politikába”. A történelmi tapasztalat semmiféle alapot nem ad erre a hitre. Épp ellenkezőleg: minden rövidítés újabb feszültséget, zavargásokat, párhuzamos társadalmak kialakulását és importált konfliktusokat szült, amelyek ma már Európa utcáin rombolnak.
A modern liberális demokráciák sajátossága, hogy intézményrendszerük és politikai kultúrájuk a szabadságjogok maximális kiterjesztésére épül. A szólásszabadság, a vallásszabadság, a gyülekezési jog és az egyéni jogok védelme mind olyan fundamentumok, amelyek a felvilágosodásból és a 20. század demokratikus forradalmaiból táplálkoznak. Ezek az értékek ugyanakkor létrehoznak egy belső ellentmondást: a szabad politikai térbe beengednek olyan ideológiákat is, amelyek nyíltan ellenségesek magával a liberalizmus és a pluralizmus alapelveivel szemben.
Azaz a liberalizmus engedi be a liberalizmus felszámolóit. Ez az, amit Karl Popper „a tolerancia paradoxonaként” írt le.
A modern demokratikus jogállamok általában nincsenek felvértezve azokkal az eszközökkel, amelyekkel hatékonyan felléphetnének az ilyen mozgalmakkal szemben.
A nyugati jogállamok kihívásai
Az állam biztonsági és jogi intézményei lassan, eljárásokhoz kötötten működnek, miközben a szélsőséges szervezetek gyorsan, rugalmasan terjeszkednek. A demokratikus politikai elit pedig sokszor fél attól, hogy a kemény fellépés a saját deklarált elveivel – emberi jogok, politikai szabadság – kerül szembe.
A liberális demokráciák hajlamosak saját történeti tapasztalatukat univerzálisnak tekinteni (naiv univerzalizmus). Úgy vélik, hogy más kultúrák, vallási közösségek vagy bevándorlói csoportok is automatikusan magukévá teszik majd a pluralizmust, ha elég időt kapnak. Ez azonban figyelmen kívül hagyja, hogy egyes ideológiák vallási vagy politikai doktrínái éppen a kompromisszumot és a pluralizmust tagadják.
Az ilyen ideológiák – például vallási fundamentalizmus vagy szélsőjobboldali etnonacionalizmus – az identitáspolitikán keresztül könnyen gyökeret vernek.
A társadalmakban felerősítik az „ők és mi” szembenállást, a konfliktusokat pedig egyre inkább a kulturális túlélés dimenziójában fogalmazzák meg. Ha a demokrácia vezetői nem rendelkeznek hatékony eszközökkel e tendenciák kordában tartására, a belső kohézió felbomlik.
A folyamat végén a liberális demokrácia – amely mindent tolerált – saját maga válik áldozattá.
Jogállami eszköztára lassú és békés keretekre szabott, míg az ellenségei gyorsan, erőszakosan és a kompromisszumkészség teljes hiányával építik ki hatalmukat. Így az a rendszer, amely a szabadság védelmében jött létre, saját szabadságfelfogása miatt esik szét.
Vajda Tamás összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
- 14:48
2019. április 8. - 06:302020. december 21.
- 06:132021. szeptember 30.
