A nyugati kormányok újra és újra félreértik a Közel-Keletet, mert mindenáron a saját szemüvegükön keresztül akarják látni a konfliktust. Úgy képzelik, hogy ez földről, jogos határokról és tárgyalásokról szól. Vajda Tamás írása.
A valóságban azonban a mentalitás gyökerét egy vallási doktrína adja: az “iszlám felsőbbrendűség” eszméje. Egy olyan világnézet, amelyben a politikai, társadalmi és katonai cselekvés mind vallási alapelvekből fakad – és nem a pragmatikus kompromisszumból. Európa maga csak évszázadok véres pusztításai árán szabadult ki ebből a gondolkodásmódból. A keresztes háborúktól a harmincéves háborúig a kontinens vallási konfliktusokban vérzett el, míg végül a 18. századtól elkezdett olyan civilizációt építeni, ahol a vallást elválasztották a kormányzástól, és ahol a józan ész, a diplomácia és a jog vette át a szent háborúk helyét. Ez a hosszú történelmi folyamat teremtette meg a mai szekuláris demokráciákat.
Jóemberkedő jogfitogtatók
Starmernek, Macronnak, Sáncheznek, Albanesének és Carney-nak végre meg kellene értenie, hogy a Közel-Kelet nem ment keresztül ezen az átalakuláson.
A térség muszlim közösségeiben a vallási keretek ma is alapvetően meghatározzák az identitást és a mindennapi létet – teljesen másképp, mint a Nyugat által istenített polgári jogok, tulajdon és intézmények modellje. Ennek figyelmen kívül hagyása nem pusztán naivitás – ez erkölcstelen felelőtlenség, amely elvakítja a döntéshozókat a konfliktus valódi természetének felismerésére, és veszélyes illúziókhoz vezet.
Ez a félreértés magyarázza azt is, hogy miért omlik össze a multikulturalizmus a Nyugaton.
A vezetők azt képzelik, hogy Európa ötszáz éves küzdelmét a vallási uralom megszelídítésére bele lehet sűríteni két évtizednyi „integrációs politikába”. A történelmi tapasztalat semmiféle alapot nem ad erre a hitre. Épp ellenkezőleg: minden rövidítés újabb feszültséget, zavargásokat, párhuzamos társadalmak kialakulását és importált konfliktusokat szült, amelyek ma már Európa utcáin rombolnak.
A modern liberális demokráciák sajátossága, hogy intézményrendszerük és politikai kultúrájuk a szabadságjogok maximális kiterjesztésére épül. A szólásszabadság, a vallásszabadság, a gyülekezési jog és az egyéni jogok védelme mind olyan fundamentumok, amelyek a felvilágosodásból és a 20. század demokratikus forradalmaiból táplálkoznak. Ezek az értékek ugyanakkor létrehoznak egy belső ellentmondást: a szabad politikai térbe beengednek olyan ideológiákat is, amelyek nyíltan ellenségesek magával a liberalizmus és a pluralizmus alapelveivel szemben.
Azaz a liberalizmus engedi be a liberalizmus felszámolóit. Ez az, amit Karl Popper „a tolerancia paradoxonaként” írt le.
A modern demokratikus jogállamok általában nincsenek felvértezve azokkal az eszközökkel, amelyekkel hatékonyan felléphetnének az ilyen mozgalmakkal szemben.
A nyugati jogállamok kihívásai
Az állam biztonsági és jogi intézményei lassan, eljárásokhoz kötötten működnek, miközben a szélsőséges szervezetek gyorsan, rugalmasan terjeszkednek. A demokratikus politikai elit pedig sokszor fél attól, hogy a kemény fellépés a saját deklarált elveivel – emberi jogok, politikai szabadság – kerül szembe.
A liberális demokráciák hajlamosak saját történeti tapasztalatukat univerzálisnak tekinteni (naiv univerzalizmus). Úgy vélik, hogy más kultúrák, vallási közösségek vagy bevándorlói csoportok is automatikusan magukévá teszik majd a pluralizmust, ha elég időt kapnak. Ez azonban figyelmen kívül hagyja, hogy egyes ideológiák vallási vagy politikai doktrínái éppen a kompromisszumot és a pluralizmust tagadják.
Az ilyen ideológiák – például vallási fundamentalizmus vagy szélsőjobboldali etnonacionalizmus – az identitáspolitikán keresztül könnyen gyökeret vernek.
A társadalmakban felerősítik az „ők és mi” szembenállást, a konfliktusokat pedig egyre inkább a kulturális túlélés dimenziójában fogalmazzák meg. Ha a demokrácia vezetői nem rendelkeznek hatékony eszközökkel e tendenciák kordában tartására, a belső kohézió felbomlik.
A folyamat végén a liberális demokrácia – amely mindent tolerált – saját maga válik áldozattá.
Jogállami eszköztára lassú és békés keretekre szabott, míg az ellenségei gyorsan, erőszakosan és a kompromisszumkészség teljes hiányával építik ki hatalmukat. Így az a rendszer, amely a szabadság védelmében jött létre, saját szabadságfelfogása miatt esik szét.
Vajda Tamás összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
Nyilvánvaló igazságok, amiket sokan jó ideje felismertek és szóvá is tettek. Eddig hiába…
A demokratikus és liberális játékszabályokat olyan körülményekre és szereplőknek találták ki, akik maguk is ezek betartásával egyetértenek, vagy legalábbis ezeket betartják. Azzal láthatóan nem számoltak, hogy olyanok – kultúráktól közösségeken át egyénekig – akiknek más céljai vannak, mint az említett alapon működő felvilágosult demokráciák, ezekkel a széplélek játékszabályokkal visszélhetnek, ezeket kihasználhatják. A lassú jogalkotási és törvénykezési folyamat az erőszakos, gyors fellépésű, demokráciát megvető (és azt kiröhögő) erőket nem éri utól, ha ezek létszáma és ezzel hatása már elért egy köszöbértéket. Mire végül utólérné, már megtörtént a baj, amit sok nyugati demokrácia már jelenleg is átél.
Ennek a problematikának/paradoxonnak az egyik illusztris példája a sokat emlegetett "SZÓLÁSSZABADSÁG" körüli polémia.
Bárki bármit hirdethet nyilvánosan, szóban-írásban, különböző médiákon keresztül, hazug propagandától uszításon keresztül gyűlöletkeltésig ártatlanok ellen, megtévesztő szavakba csomagolva. Aztán a széplelkek elvitatkoznak egyes eseteken, miközben a feluszított népfelség esetleg meglincsel népcsoportokat, náci ideológiák követője lesz, vagy saját határtalan naiv hülyesége folytán saját népe/hazája létét ássa alá, a saját népe identitását és jövőjét dobja oda életidegen elvek naiv-bolond betartásának kedvéért, miközben azt ezt kihasználók egyre hangosabban röhögnek a saját sírjukat buzgón ásó elfajult bolondokon.
Mindez már nem lehet titok a nyugati kutúrák országainak vezetői előtt sem, de nagyon-nagyon kis kivétellel ezek gyávák kimondani a nyilvánvalót, és legfőképpen gyávák megtenni a szükséges lépéseket. Mondhatnánk, hogy azok az országok, akiknek a vezetői ezt a "politikát" jóváhagyják ill. folytatják, megérdemlik a rájuk váró sorsot, de ez sajnos azokat is sútja, akik nem értenek egyet ezzel az önveszélyes ideológiával.
a nyugati kormányok megtehetik, hogy félreértik a Közel-Keletet. ahogy Izraelnek is megvan az a luxusa, hogy ne értsen mondjuk a mexikói belpolitikához, míg ezt a luxust meg az USA nem engedheti meg magának
deal with it