Ígérem, hogy utoljára szólalok meg petíció-témában, mert akaratlanul is csak nagyobb felhajtást csinálok neki. De nem hagy nyugodni, és azt hiszem, megtaláltam a kulcsot ehhez a kis társadalom-lélektani drámához. Vajda Tamás véleménye.
A petíciót aláírók többsége – mondjuk úgy, 90%-a – valójában nem rossz ember. Jó szándék vezérli őket. Csakhogy a jó szándék pont annyit ér, mint a lejárt szavatosságú joghurt a hűtő mélyén: jó hogy végre megtaláltuk, de már senki sem fogja megkajálni.
Petícióval a morális olimpiai dobogó élére
Az igazság az, hogy a petíciót aláírókat Izrael és az október 7-i bestiális vérfürdő valójában nem érdekli. Sem a túszok, sem a lemészárolt civilek, sem a szétszakított családok – maximum egy gyors „hű, de szörnyű” sóhaj, aztán scroll tovább.
A napi híradagjukat a megszokott liberális-progresszív médiából kapják, amelyek objektivitása nagyjából annyira stabil, mint egy részeg flamingóé jégen, ha Izraelről van szó.
A megfejtés megint a “kognitív disszonancia”. Mert valahol mélyen érzik, hogy talán mégiscsak ciki volt hónapokig hallgatni, miközben a zsidó testvéreik gyászolnak, és egy egész nemzet próbál túlélni.
De hogyan mentsük fel magunkat? Egyszerű.
Aláírjuk ezt a kis nyilatkozatot, és ezzel máris a saját szemünkben (meg persze a – szintén ignoráns – közönség előtt) a morális olimpia dobogóján állunk.
„Nem azért kussoltam eddig, mert közönyös vagyok, dehogy! Azért, mert én annyira jó ember vagyok, hogy nemcsak a zsidó áldozatokkal tudok együttérezni, hanem a másik oldallal is. Igen, azokkal a civilekkel, akik most már a péló másik végén találták magukat. Nézd, én vagyok az igazi humanista, a békegalamb, a progresszív Jézus!”
Csakhogy a valóság makacs dolog: a gyilkos és az áldozat soha nem egyenrangú szereplők.
Megrögzött gyilkosokkal nem lehet békét kötni – legfeljebb fegyverszünetet, amíg újra le nem csapnak rád.
De hogy ezt felismerjék, és felfogják ahhoz “érintettnek” kellene érezniük magukat, és valóban követni az eseményeket. Ez pedig a legtöbbjük esetében egyszerűen ‘érdeklődés hiányában’ elmaradt, mert kényelmesebb nem tudni, nem látni, és nem érezni.
Így aztán marad a kényelmes önáltatás, hogy a semmitmondó petíció, a „békenyilatkozat” valójában erkölcsi állásfoglalás.
Pedig igazából nem több, mint egy díszes morális alibi annak, hogy amikor tényleg számított volna a hangjuk, akkor hallgattak, mint a sír.
A szerző közgazdász, nemzetközi kapcsolatok szakértő, újságíró-fotóriporter. Ez az írás Vajda Tamás saját oldalán jelent meg eredetileg. A szerző további írásai itt olvashatóak.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
