Tényleg méltányolandó próbálkozás, nagy hájpja is van, Golden Globe, Oscar meg miegymás, de valahogy mégsem működik. Kornéli Beáta filmkritikája a Brutalistáról.
Évente egy-két figyelemre méltó film kerül a nagyérdemű elé, amelyek pont azért érdekesek, mert egy sztoriba ágyazott többrétegű üzenettel állnak elő. Egy összefonódó szimbólumrendszerrel, képekkel, amiket be lehet illeszteni egy nagyobb mozaik szövetébe. Felpattintani a tartalom jelentésrétegeit, hogy aztán mindenki a maga olvasatán keresztül megélje a történetet.
Valami ilyesmit vártam volna a Brutalistától is.
Sikerfilm?
„A bevándorló élmény monumentális szimfóniája” The Hollywood Reporter
„Amerika sötét lelkének megdöbbentő feltárása” USA Today
Olvashatók a grandiózus véleményfoszlányok a filmelőzetesben.
Kétségtelenül három olyan témához nyúltak az alkotók, amire eddig még nem nagyon volt példa. A holokauszt-túlélők traumáinak, a bevándorló sors nyomorának és a diszkréten jelenlévő látens antiszemitizmusnak az ábrázolásához a háború utáni Amerikában. Mindezt egy valaha sikeres magyar építész, Tóth László sorsán keresztül, aki történetesen ennek a betonba öntött brutalista architektúrának a nagymestere.
Tóth László és az amerikai álom
A poszttrauma egész idő alatt jelen van, nemcsak a főhős érzéseiben, mentális zavaraiban, hanem kivetítődik a külső környezetére is, azzal, hogy bevándorlóként nem ura az életének.
Kontrolvesztett és tehetetlen. Mindenkinek és mindennek ki van szolgáltatva.
Lászlónak nemcsak a saját tomboló démonaival kell szembenéznie, hanem a külvilág könyörtelenségével is, amely talán még sokkal rosszabb, mint a belső kísértetei. Az arrogáns megbízója keze között vergődik és semmi sem képes enyhíteni a kiszolgáltatottságán, még a kivételes tehetsége vagy az elszántsága sem. Az amerikai álom közepette senkit nem érdekel ki ő, ki volt ő és milyen veszteségeket cipel magával.
Ugyanilyen traumatikus, amikor megérkezik a felesége, valahogy nem találják a jól ismert utat, sem önmagukhoz, sem egymáshoz. Hajdani énjük groteszk árnyékai csupán. Mindent leárnyékol a feldolgozhatatlan, ezt görgetik folyamatosan maguk előtt, mint Sziszüphosz és nincs vége, sosincs vége, mert folyton aláhullik a fájdalom és kezdődik minden elölről.
Tényleg méltányolandó próbálkozás, nagy hájpja is van, Golden Globe, Oscar meg miegymás, de valahogy mégsem működik.
Nem él, nem lélegzik a történet, nem válik vérré az ereinkben amikor nézzük. Olyan az egész, mint egy bizarr vázlat, mintha a történet a tervezőasztalon maradt volna. Mintha a tervezők nem tudtak volna azonosulni a saját alkotásukkal, mintha elfelejtették volna kidolgozni a részleteket. Valami olyasmi ez mint, amikor leíratik az ige, de elfelejt testet ölteni.
Nem tudom… Mikor kiléptem a moziból nekem az volt az érzésem, hogy már megint lehúztak egy bőrt a holokausztról.
Ahogy egy rendes kritikához illik a Rasoulof filmmel kapcsolatban sem lőttem le a poént, ahogy itt sem. Tessék elmenni a moziba megnézni ezt is, azt is és megírni az ellenvéleményeket.
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
