Történelmileg a háborúk nem diplomáciával, hanem döntő győzelemmel érnek véget – írja véleménycikkében Luke Moon a Philos Project igazgatóhelyettese.
Szeptember 1-jén, vasárnap reggel az egyik legszomorúbb hír érkezett Izraelből a Hamász elleni háború októberi kezdete óta: Hat túszt, köztük Hersh Goldberg-Polin izraeli-amerikai állampolgárt, a Hamász kivégezte, nem sokkal azelőtt, hogy az Izraeli Védelmi Erők elérték volna a Gázai övezetben lévő tartózkodási helyüket.
Kivégzésük híre felháborodást váltott ki Izraelben, ami Tel-Avivban hatalmas tiltakozáshoz vezetett Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök ellen. A tüntetők azzal vádolták a miniszterelnököt, hogy nem hajlandó kompromisszumot kötni a Hamásszal folytatott tárgyalások ügyében, amelyek a túszok szabadon bocsátását eredményeznék. Még Joe Biden amerikai elnök is csatlakozott azokhoz a felhívásokhoz, amelyek szerint Netanjahu nem tesz eleget a túszok szabadon bocsátása érdekében.
Ahhoz azonban, hogy béke legyen Izraelben és Gázában, Izrael államnak nem szabad kompromisszumot kötnie a tárgyalásokkal kapcsolatban; le kell győznie a Hamászt.
Douglas Murray újságíró és politikai kommentátor a közelmúltban Piers Morgan műsorvezetőnek adott interjújában rámutatott, hogy mi Nyugaton hozzászoktunk ahhoz az elképzeléshez, hogy minden háborúnak tárgyalásokkal, valamilyen közvetített békével kell végződnie. A diplomácia – így gondolkodunk – az egyetlen olyan eszköz, amelynek segítségével a háborúk véget érnek és békévé alakulnak át. De a háborúk valósága nem ez.
Történelmileg a háborúk nem diplomáciával, hanem döntő győzelemmel érnek véget.
A diplomáciai megállapodások részei a háborúk történetének, de tartós békét eredményező diplomácia csak a döntő győzelem után létezik. Az első világháború után létrejött béke többek között azért nem volt tartós, mert – ahogy azt John Pershing amerikai tábornok akkoriban megjegyezte – a németek nem szenvedtek teljes vereséget. Izraelnek emlékeznie kell erre a tényre, amikor Gázában a „másnapra” készül.
A döntő győzelem a tartós béke és stabilitás táptalaja. Vegyük például a második világháború végét. Amikor a háború véget ért, a náci Németországot és a császári Japánt teljesen szétverték, rendszereiket feloszlatták, és az újabb háborúra és népirtásra való képességüket megsemmisítették. Amikor a szövetséges erők szabadon engedték a német és japán hadifoglyokat, nem kellett attól tartani, hogy újra felkelnek, hogy újjáépítsék egykori nemzetük katonai erejét. Miért?
Mert ezeket a hatalmakat teljesen legyőzték. Nem maradt náci háborús gépezet, amelyet újraindíthattak volna.
A császári Japánnak már nem voltak meg az erőforrásai ahhoz, hogy folytassa brutális hadjáratait. Elképzelhetetlen volt egy olyan tárgyalásos megállapodás a náci Németországgal, ahol a hadseregüket érintetlenül hagyták, vagy a fegyvereiket érintetlenül hagyták.
Ezzel elérkeztünk Gázához. A Hamász több ezer terroristája jelenleg izraeli börtönökben ül. Ha e foglyok bármelyikét szabadon engednék anélkül, hogy teljesen megtizedelnék a Hamász Izrael elleni terrorképességét, mi akadályozná meg őket abban, hogy újra felfegyverkezzenek, újraszerveződjenek és újraindítsák ugyanazt a véres erőszakos körforgást? Hogyan biztosíthatná a Hamásszal való megegyezésről szóló tárgyalás a háború ezen szakaszában, hogy Izrael a Hamász terrorizmusától való félelem nélkül élhessen? Ahhoz, hogy Izraelben és Gázában bármilyen remény legyen a békére, a Hamászt teljesen fel kell számolni, és a terror infrastruktúráját el kell pusztítani, hogy többé ne legyenek eszközeik a harcra.
Valójában Izraelnek talán még ennél is tovább kell mennie. Lehet, hogy magának Gázának egy részét is izraeli ellenőrzés alá kell vonni egy meghatározott időre – gondoljunk csak arra, hogy Kína az 1842-ben véget ért első ópiumháborút követően 99 évre átengedte Hongkongot a briteknek. Ez a modell lehetővé tenné, hogy a tengerparti enklávéban egy új generáció nőhessen fel a Hamász zsarnokságától és radikalizálódásától mentesen, és egy olyan társadalom előtt nyitná meg az utat, amely értékeli a békét, a kultúrát és a gazdasági jólétet.
Egy másik történelmi modell a Róma és Karthágó közötti pun háborúk példája. Róma, felismerve, hogy Karthágó folyamatos egzisztenciális fenyegetést jelent, végül úgy döntött, hogy Karthágót el kell pusztítani. Bár a Róma által alkalmazott pusztítás mértéke ma már nem megfelelő (a rómaiak földdel tették egyenlővé Karthágót), a tanulsága megmaradt: az egzisztenciális fenyegetéseket olyan mértékben le kell győzni, hogy többé ne jelenthessenek veszélyt.
A Hamász vezette Gáza továbbra is fenyegetést jelent Izrael létezésére, és csak a Hamász legyőzésével lehet ezt a fenyegetést semlegesíteni.
Emellett meg kell értenünk a kulturális dimenziót is. Az arab világban a szégyen és a becsület hatalmas erők. A Hamász alapos és megalázó veresége szégyent hozna a mozgalomra az arab nép szemében – hasonlóan ahhoz, ahogyan a németek még mindig viselik a náci korszak súlyát. A Hamásznak a kudarc és a szégyen, nem pedig az ellenállás és a hősiesség jelképévé kell válnia.
Ha a Hamászt legyőznék, Gáza maga is virágzó jövő elé nézhetne. Semmi sem akadályozza abban, hogy ne fejlődhessen a Közel-Kelet kulturális és gazdasági jelzőfényévé, Tel-Avivhoz hasonlóvá. Gáza népe megérdemli az esélyt, hogy a terrormentes jövőt építse. De ehhez először is a Hamászt teljesen ki kell iktatni az egyenletből.
A háborúk végül is győzelemmel vagy vereséggel végződnek, és ahhoz, hogy a béke legyen Gázában és Izraelben, a Hamászt határozottan és egyértelműen le kell győzni.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.