Az október 7-i túszok között voltam. A szabadságról álmodtam, és reméltem, hogy a világ felkarol minket – írta Agam Goldstein-Almog a The Washington Postban publikált véleménycikkében.
Az izraeli és a Gázai övezet határán fekvő Kfar Aza kibucban nőttem fel, gyermekkoromat bármikor megszakíthatták a Hamász rakétatámadásra figyelmeztető szirénák. A párnacsaták vagy a csendes éjszakák azonnal a legközelebbi biztonságos helyiségbe való menekülésbe torkollhattak. A Hamász néhány hónappal azelőtt vette át az irányítást Gáza felett, hogy 2007-ben megszülettem, így az egész életemben a terroristák árnyékában éltem.
Az, hogy 15 másodpercem volt arra, hogy biztonságba meneküljek, talán nem a leggyakoribb gyerekkori emlék, de meggyőztem magam arról, hogy ez erősebbé tett engem, mint a kényelmes tel-avivi buborékban élő gyerekeket.
Aztán eljött október 7-e. Hamász-terroristák rontottak be az otthonunkba, és a gyűlölet dühödt mámorában lelőtték apámat, Nadavot és a húgomat, Jamet. Anyámmal és két fiatalabb testvéremmel együtt kirángattak a házból, és egy autóba kényszerítettek, amivel Gázába hurcoltak.
Éjjelente, amikor becsukom a szemem, apám szemeit látom amint elhalványul bennük az élet.
Gázába érve az autót tömeg vette körül, főleg olyan emberek, akik nagyjából velem egykorúnak, 17 évesnek vagy fiatalabbnak tűntek.
Mosolyogtak és nevettek, miközben én sírtam.
A judaizmusban az a hagyomány él, hogy az alaptalan gyűlölet – a minden racionálistól elszakadt gyűlölet – vezetett a második jeruzsálemi Szentély lerombolásához i. sz. 70-ben. Most már tudom, mit jelent alaptalanul gyűlölni – mindazért, ami vagyok, és mindazért, ami nem vagyok.
A Hamász őrei gyűlöltek azért, mert zsidó vagyok, ezért arra kényszerítettek, hogy iszlám imákat mondjak, és hidzsábot kellett viselnem.
Megtiltották, hogy gyászoljam apámat és nővéremet, és gyakran megparancsolták, hogy nézzek a földre. Hat női túsz, akikkel egy alagútban találkoztam, fegyveres férfiakról mesélt, akik bejöttek a zuhanyzójukba, és fogdosták a testüket.
Gyötrelmes volt látni ezeket a fiatal nőket, ahogy rettegtek a szexuális zaklatástól. Amikor az egyik őr azt mondta nekem, hogy talál nekem egy „férjet” Gázában, és hogy életem hátralévő részét láncra vert rabszolganő-feleségként fogom leélni, anyám közbeszólt és leállította. Szerencsémre 51 nap után egy fogolycsere során családtagjaimmal együtt szabadon engedtek.
De az a hat fiatal nő, akikkel találkoztam, még mindig fogságban van, több mint 300 napja tartják fogva őket, anyjuk nélkül.
Már rég haza kellett volna jönniük.
Az alaptalan gyűlölet szörnyű dolgokra viheti az embert, de ha ezt a gyűlöletet egy csoport szítja, annak félelmetes szemtanúja lenni. A fogság egy reggelén egy iskolai terembe vittek, amely nagyrészt gázai nőkkel és gyerekekkel volt tele. Idegenek megkérdezték, hogy szeretnék-e valamit, amire leülhetek, vagy hogy szomjas vagyok-e – az emberség egy ritka pillanata volt ez.
De aztán egy pillanat alatt elnyomta a beszélgetést a Hamász, amely rakétákat lőtt ki tőlünk alig néhány méterre, az iskola területén belülről. A teremben kitört az öröm, és ahogy a gázaiak ünnepeltek, rájöttem, hogy a
Hamász azért vitt oda minket, hogy emberi pajzsként szolgáljunk.
Nem sokkal azelőtt, hogy november végén szabadon engedtek volna engem és a családomat, egy őr azt mondta nekünk, hogy a következő háborúban a Hamász visszatér, hogy megöljön minket. Nem lesz túszejtés, nem lesz többé alkudozás.
Amikor átültettek minket a Vöröskereszt járművébe, hogy kivigyenek minket Gázából, tömeg alakult ki körülöttünk, ugyanúgy, mint amikor megérkeztünk. De a hetek óta tartó izraeli bombázások megváltoztatták a hangulatot.
Ahelyett, hogy nevetgéltek és fényképezkedtek volna, a gázaiak az ablakokon dörömböltek és kiabáltak velünk:
Dögöljetek meg, dögöljetek meg, dögöljetek meg! A szó arabul majdnem ugyanúgy hangzik, mint héberül – de hát a gyűlölet minden nyelven ugyanúgy hangzik.
A fogságban gyakran fantáziálással töltöttem a hosszú, csendes órákat, próbáltam távol tartani a rettegést és a szörnyű emlékeket. Az egyik fantáziám az volt, hogy kiszabadulunk, és a világ átölel minket.
De a világ, ahová visszatértem, mélyen megosztott volt, és forrt a haragtól. A gyűlölet, amelyről azt hittem, hogy Gázában magam mögött hagytam, online várt rám.
A közösségi médián keresztül trollok, valótlanságok és összeesküvés-elméletek árasztották el az oldalaimat, amelyeknek látszólag egyetlen célja volt: a gyűlöletkeltés. A nevemet említő cikkek kommentszekciói csatatérré váltak, mivel az egyik oldal gyűlölete a másik oldal gyűlöletével találkozott.
Végignéztem, ahogy a gázai tűzszünetet követelő nyugati mozgalom néha a Hamász teljes körű támogatásába és a zsidók nyilvános helyeken való üldözésébe torkollik. Biztos vagyok benne, hogy az emberrablóim még mindig gyűlölnek, de amikor az amerikai diákok „intifádát” követelnek, vagy a Hamász terroristáit dicsőítve azt skandálják, hogy „Al-Kasszam, büszkévé teszel minket”, eszembe jut, hogy sok más ember is így tesz.
Most az október 7-én kezdődött háború veszélyes eszkalációja fenyeget, amelybe az iráni rezsim is belekeveredhet, amely régóta ígéri, hogy eltörli Izraelt a térképről. Az ő gyűlöletük ugyanaz a gyűlölet, amely megölte az apámat és a nővéremet. Ugyanaz a gyűlölet, amely túl sok egyetemet és a közösségi média túl nagy részét mérgezi.
Kedden érkezett a hír, hogy az izraeli erők Gázában hat túsz holttestét találták meg. Nem tudni, hogy a Hamász által még mindig fogva tartott több mint 100 túsz közül hányan maradtak életben. A szabadon bocsátásukról szóló tárgyalások folytatódnak.
Imádkozom a szabadságukért, de nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy milyen világba térnek vissza.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.