„Olyan nép ez, mely a halálból jött, mely halállal van körülvéve, s mely mégis képes volt színre vinni egy látványos életdrámát. Egy nép, mely a végsőkig eljárta az élet táncát.” Ari Shavit
Erec Jiszráel nem csak az ígéret, hanem a csodák földje is, bár senki sem mondta, hogy nem lesz súlyos áruk ezeknek a csodáknak, mert nem elég csak hinni bennük, hanem dolgozni, harcolni és sokszor halni is kell értük. Mégis ez a keskeny földsáv a Mediterráneum keleti sarkában az olajfáival és narancsligeteivel maga az élet, milliók reménysége és otthona, ami kezdetben a végső magány, a végső kitaszítottság halvány álmaiból építkezett.
Látom magam előtt Leon Pinsker komor alakját, amint a dél-oroszországi és odesszai pogromok után kiábrándulva az asszimiláció illúziójából papírra veti gondolatait az önemancipációról. Megfogalmazva azt az alapvetést, hogy a zsidóság nem élhet diaszpórában, hanem vissza kell térnie a nemzetek sorába, ami pedig egy zsidó otthon megteremtését jelenti. Lefektetve ezzel és mindenkorra a politikai cionizmus alapjait. Majd megelevenednek az elsárgult fotográfián a Chibbát Cion fekete öltönyös, hosszú szakállas, szikár tagjai, akik félelmet megvető bátorsággal követték Pinskert, szembemenve az orosz hatóságok büntetésével, eleinte még illegalitásban tették meg az első lépést a saját földjük, a saját hazájuk ígérete felé.
Aztán látom Herzl Tivadart, amint a Dreyfus-per zajos botránya után megcsömörölve az európai antiszemitizmustól ugyanarra a következtetésre jut, mint pár évvel előtte Pinsker. A zsidóságnak az egyetlen lehetősége az életben maradásra egy nemzetközileg garantált állam létrehozása. Majd félretéve a kényelmes tudósítói állását, felkerekedik, nyakába veszi a világot, vonatra ül, hajóra száll, kilincsel, tárgyal cárokkal, szultánokkal, gyarmatügyi miniszterekkel és brit főkonzulokkal.
Hallom, amint puhán visszaverődnek szavai a bázeli szálloda falairól az 1897-es kongresszuson: „A cionizmus arra törekszik, hogy a zsidó nép számára közjogilag szavatolt otthont teremtsen Palesztinában.” Majd feltette az egész életét erre a látomásra.
Felsejlenek előttem a Zion Mule Corps fiai, akik együtt harcoltak az első világháborúban az angolokkal és az arabokkal egy független Palesztináért. Hordták szívükben az otthon melegének reményét, mint vértjüket a hősi csatán. Hallom Zsabotyinszkij orosz akcentusát, ahogy fáradhatatlanul szervezi és vezényli a csapatokat, majd az 1920-as évektől a kibucok védelmét, a zsidóság önvédelmét az arab támadásokkal szemben.
Látom a rehovoti narancsültetvények leveleit zizegni a vakító nyári fényben, ahogy a rügyek virágba borulnak, majd az exportra váró narancsosládák garmadáját, amelyeket magával sodort az 1936-os arab felkelés.
Látom, amint 1942-ben Rommel csapatai könyörtelenül masíroznak a Szahara homokdűnéi között és már csak egy karnyújtásnyira van tőlük Jeruzsálem. A tankok mögött pedig Walter Rauff SS egységeit, hogyan szedik áldozataikat Marokkótól Tunéziáig. Látom a Hagana vezérkarának arcán a kétségbeesést és az elszántságot, hogy történjék bármi, nem fognak meghátrálni, ki fognak tartani az életük árán is.
Aztán elborít mindent a füst az Európából érkező menekülthajókat éppúgy, mint a ciprusi táborok lakóit, akik alighogy földet értek máris egy újabb csatatéren találták magukat.
Leon Pinsker 1882-ben megírt Önemancipációjával kezdődött egy 66 évig tartó heroikus küzdelem, aminek egyik fő állomása 1948. május 14-e volt. Ez volt az a nap, amikor Dávid pajzsa a kékcsíkos fehér mezőben szelíden nekifeszült a szélnek, miközben Ben-Gurion szavait hallgatta a világ: „A zsidó nép természetes és történelmi jogai és az Egyesült Nemzetek közgyűlésének határozata alapján ezennel proklamáljuk a zsidó állam megalakulását Palesztinában, amely az Izrael Állam nevet fogja viselni.”
Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása. A szerző további írásai itt olvashatóak.
