Az év folyamán a tüntetések egyre agresszívabbakká váltak. Ahogy a tüntetők száma csökkent úgy nőtt a brutalitás. Már rég nem az igazságügyi reformról, és nem is Netanjahuról van szó – csak a hatalom kizárólagosságáról. Vélemény.
Elvesztették a demokratikus választásokat, a lakosság körében csökken a támogatottságuk, így ők erővel akarják visszaszerezni a „jussuk”: a hatalmat!
Már semmi nem szent, háborút akarnak!
Amíg jámbor zsidók fehérbe öltözve Jom Kipur előestéjén a Kol Nidre imára gyülekeztek Tel-Avivban, mások, születésüknél fogva szintén zsidó, izraeli állampolgárok, akik saját, többezer éves kultúrájukat gyökértelen globalizmusra cserélték, elhatározták, hogy ők mondják meg miként kell viselkedni Izraelben!
Szavakkal, üvöltözéssel, profán énekléssel zavarták az imát, majd tettlegességgé fajult a dolog és elüldözték az imádkozókat.
Akinek fasiszta huligánok rémtettei köszönnek vissza a múltból, nem sokat téved. Ha csak a testbeszédet figyeljük az elnémított videón, az is félelmetes, aztán a hangok, a szavak, amelyek tudatlanságról és gyűlöletről tanúskodnak…
szégyenletes az egész, és ez nem holmi antiszemita, európai városban történik, hanem az egyetlen zsidó állam, második legnagyobb városában, amit a szabadság, a liberalizmus közel-keleti fővárosának hittünk.
Imádtam ezt a várost, negyedszázadon át éltem a „régi elit” Chaim Nachman Bialik költőről elnevezett fasorában. A házban operaénekes, filmproducer és banki tisztviselő mellett ortodox családok is éltek, meglehetős békében. Utóbbiak olykor görbén néztek rám, ha szombaton is matattam a kertben, de a viszonyunkat alapvetően a másik életformájával szembeni kölcsönös tisztelet jellemezte. Csodásan csendes péntek délutánokat éltünk itt meg, a Habima színház és a Rabinról elnevezett tér között. A fasorban esténként nagyobb kutyaugatás volt, mint egy tisztes faluban, de egy-egy utcával arrébb tömve voltak a kávéházak, éttermek.
Tíz perces sétányira a Tel-Aviv múzeum, aminek pártoló tagjaként minden kiállítás-megnyitón ott voltam. A tengerhez húsz perc sétával, a Carmel piacra talán fél órányival juthattam el. Nekem ez volt a városok legjobbika, és mióta el kellett hagynom, állandóan visszavágytam. Visszatérésem helyszínét keresve az országban, északtól délig az összes tengerparti várost megnéztem, aztán mindig visszamenekültem Tel-Avivba, mert nincs még egy olyan tökéletes hely számomra – gondoltam addig, amíg az ünnep kimenetele után ki nem nyitottam az internetet és meg nem láttam a rémes felvételeket.
A düh, a szégyen és az undor keveredett bennem, és szekuláris létemre, a vallásosokat védtem volna, ha ott lehettem volna.
Mélyen megvetem mindazokat, akik részt vettek az ünnep tönkretételében, és nemkülönben a felbújtóikat, Huldai polgármestert, akinek nincs többé erkölcsi alapja a várost vezetni.
Ezt a cikket szerkesztőségünk az ünnep beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.