Nyugaton nem veszik komolyan az oroszok nukleáris fenyegetéseit, de vajon igazuk van-e?
A történész azzal kezdi, hogy miután a kubai rakétaválságot követően a világ elkerülte a nukleáris katasztrófát általánosan elfogadottá vált, hogy a nukleáris fegyverekkel rendelkező nemzetek nem fenyegették nyilvánosan termonukleáris fegyverekkel riválisaikat és ellenségeiket.
Természetesen vannak kivételek, mint Észak-Korea.
De a 2022. februári ukrajnai orosz invázió új fejezetet nyitott a nukleáris keménykedő retorikában. A szerző szerint az ukrajnai háború több szempontból is veszélyesen egyedülállónak bizonyult.
„Igaz, korábban is voltak nagy szárazföldi háborúk, amelyekben nukleáris hatalmak vettek részt. Az 1991-es első Öböl-háborúban Nagy-Britannia, Franciaország és az Egyesült Államok összefogott, hogy segítsen Irak szétzúzásában, anélkül, hogy nukleáris fegyvereket említettek volna. A Szovjetunió 1979-ben ilyen fenyegetés nélkül szállta meg Afganisztánt. Kína sem említette a nukleáris opciót 1979-ben, annak ellenére, hogy nem volt túl sikeres a rövid vietnami invázió. Nagy-Britannia 1982-ben, a Falkland-szigetek visszafoglalásakor sem beszélt a bombáról, bár nemrégiben titkosítás alól feloldott dokumentumokból kiderült, hogy a Királyi Haditengerészet 31 nukleáris fegyvert szállított expedíciós flottáján – feltehetően mélységi bombákat, bombákat és rakétákat – a jelenlegi argentin kormány bosszúságára” – sorolja Hanson.
Azonban hívja fel e figyelmet a történész ez az első nagy hagyományos háború egy nukleáris szuperhatalom küszöbén. Ráadásul ez egy proxy-háború lett a nukleáris fegyverekkel rendelkező NATO-szövetség és a nukleáris Oroszország között.
„Vannak más veszélyek is. A régi tézis, miszerint a demokratikus kormányok nem jelentenek olyan mértékű egzisztenciális fenyegetést, mint autokratikus társaik, azt sugallja, hogy a Putyin-rezsim egy kicsit más, egy kicsit szabadabb, mint NATO-ellenfelei.”
A történész arra is rámutat, hogy ezen a területen állandóak voltak a határtologatások és a határviták, ami szintén bonyolítja a képet.
„Nyugat-Ukrajna nagy része 1939-ig lengyel volt, majd 1945-ben bekebelezte és soha nem adta át Sztálin, aki 1941-ben szövetségest váltott a szövetségesek oldalára. A Krím 1783 óta volt orosz, amikor az iszlám kánságtól elcsatolták. Maga Ukrajna nagy része a 18. századtól a Szovjetunió összeomlásáig Oroszország része volt. Összefoglalva, az autokrácia, az irredentizmus és a nukleáris háború illékony kombinációt alkotnak” – írja Hanson.
„Ukrajna kinyilvánított háborús céljai nem csupán Moszkva visszaszorítása a háború előtti 2022-es határra, hanem Ukrajna megtisztítása minden orosz csapattól és a 2014-es ukrán nemzet helyreállítása, beleértve az egész Krímet és a vitatott határvidéket. Ez természetesen jogos cél, tekintve Oroszország kegyetlen invázióját és a civil célpontok célba vételét. De az expanzív napirend további paradoxonokat és veszélyeket rejt magában – és ami katonailag megalapozott és szükséges stratégia, az gyakran kidobásra kerülhet, amikor nukleáris fegyverek kerülnek a játékba”.
A szerző megjegyzi, hogy a Kijevnek nyújtott masszív amerikai és NATO katonai segély, amely közvetlen szállítmányokban, hírszerzésben és kiképzésben már meghaladhatta a 100 milliárd dollárt. Ez kétszer annyi, mint az oroszok éves katonai kiadása.
„Még furcsább, hogy Ukrajna és nyugati szövetségesei azt állítják, hogy ez az elképesztő összeg nem elegendő, mivel Ukrajnának sokkal több támadó fegyverre van szüksége ahhoz, hogy elvágja az orosz ellátási láncot, amely természetesen Oroszországon belülről származik. Ez a támadási program nyilvánvalóan mostantól F-15 és F-16-os vadászgépeket, a legfejlettebb német, brit és amerikai páncélozott járműveket, milliárd dolláros rakétaelhárító ütegeket, valamint a világ leghalálosabb tüzérségi és rakétafegyvereit foglalja magában” – írja Hanson.
A szerző szerint ezek a fegyverek, amelyek a megszállt Ukrajna védelméhez szükségesek, nagyrészt megmagyarázzák Oroszország hatalmas veszteségeit, amelyek elérhették vagy meghaladhatták a 200 000 vagy annál is több halottat, sebesültet, foglyot és eltűntet.
A szerző szerint a hírek alapján a Putyin-rendszer vergődik. Moszkva a nyugati hatalmakat hibáztatja, amiért saját hátsó udvarában biztosították offenzívájának összeomlását. A nyugati vezetők, köztük az amerikai védelmi miniszter azzal dicsekedtek, hogy az ukrajnai háború egy szükséges proxy-konfliktus, amelyben a Nyugat tovább gyengíti Oroszországot és megfékezi agresszióját.
A történész szerint az eredmény pedig a nukleáris korszak kezdete óta a legnagyobb nukleáris keménykedés-járvány, amelyet szinte mindenki könnyelműen üres kardcsörtetésként utasít el.
„Putyin például 2022 nyarán többször is felvetette, hogy Oroszország fenntartja magának a jogot, hogy atomfegyvereket használjon, ha megsemmisítéssel fenyegetik. Néhány prominens orosz nyíltan termonukleáris háborút vizionált. Alekszej Zsuravlev, az orosz parlament képviselője az orosz állami televízióban így dicsekedett: „Teljesen hozzáértően megmondom, hogy az Egyesült Államok teljes keleti partvidékének elpusztításához két Sarmat rakétára van szükség. És ugyanez vonatkozik a nyugati partra is. Négy rakéta, és nem marad semmi”.
2022 szeptemberében, amikor az orosz sors Ukrajnában még problémásabbá vált, a fenyegetések fokozódtak. Szergej Markov volt orosz törvényhozó ilyen interkontinentális csapásokra figyelmeztetett nukleáris fegyverekkel, nyilvánosan figyelmeztetve Londont: „Oroszországban részleges mozgósítás van, és az önök brit hallgatóinak Vlagyimir Putyin azt mondta, hogy kész nukleáris fegyvereket használni a nyugati országok ellen, beleértve a nukleáris fegyvereket Nagy-Britannia ellen. Az önök városai lesznek a célpontok”.
Márciusban a hágai Nemzetközi Bíróság „háborús bűnösként” vádolta meg Putyint az Ukrajna elleni orosz invázió során elszabadult kegyetlenkedések miatt. Erre válaszul számos prominens orosz ismét nukleáris válaszlépésekkel fenyegetőzött. Az Oroszországi Föderáció volt elnöke és az orosz Biztonsági Tanács jelenlegi elnökhelyettese, Dmitrij Medvegyev figyelmeztette a bírákat: „Könnyen elképzelhető egy hiperszonikus Onyx sebészi alkalmazása egy északi-tengeri orosz hajóról a hágai bíróságra. Tehát, bírák, nézzenek figyelmesen az égre”.
A történész szerint mindezt a retorikát Nyugaton ismét közömbösen kezelik – és időnként szinte örömmel – mint Oroszország összeomlásának és a Putyin-rezsim közelgő összeomlásának üdvözlendő tüneteit.
„A milliárd dolláros kritikus csővezetékek és gátak felrobbantásával azonban a háború új szakaszába lépünk, amelyben az Oroszországon belüli célpontok eltalálására való alkalmi hivatkozás, a halálos nyugati fegyverek alsóbbrendű orosz társaik fölényével való szüntelen hencegés, a csapkodó oroszok felett érzett káröröm, valamint az Ukrajnát és Oroszországot egyaránt ért borzalmas veszteségekről szóló jelentések mind olyan hátborzongató nukleáris háttérbeszélgetéseket eredményeznek, amilyeneket 60 éve nem hallottunk.
Ez mind csak kardcsörtetés, bohóckodás, egy bukott rendszer utolsó hencegő mormogása? Olcsó erőfeszítések az elrettentés megszerzésére, amit az orosz fegyverek elvesztettek? Talán. De talán mégsem” – írja Victor Davis Hanson.
A teljes írás itt olvasható.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.